„Úgy szeretnék szólni most hozzátok, mint egyik halott a másikhoz.” Mellbevágós mondat. Nem csoda, ha gyakorta idézik, mint a film tartalmának esszenciáját. Világosan tisztázza a tényállást, ugyanakkor felkelti a néző érdeklődését.

Konsztantyin Lopusanszkijnak megadatott az, ami csak keveseknek jutott a filmművészetben, hogy rögtön az első önálló rendezésével igazi kultusz darabot adott a világnak. A jelző mára különösebben nem vita tárgya, lévén, hogy közel harminc évvel az elkészülte után a film még mindig keresett darab azoknál, akik nem csupán pillanatnyi szórakozásra vágynak valami látványos, ám gondolatszegény kasszasiker élvezetében. Ha hihetünk a korántsem mindig megbízható krónikáknak, Lenin egykor azt mondta Lunacsarszkij népbiztosnak: ”Oroszország számára egész művészetünkből legfontosabb a film.” A jelzőt később Sztálin az ideológiáért akkor felelős Zsdanovnak már jócskán módosította, legveszélyesebbnek titulálva a műfajt. Ez a kettősség mindvégig meghatározta az szovjet filmiskola életét. Sok-sok művészük igyekezett valami fontosat közölni a világgal, miközben a cenzúra bizottság gyakorta dobozba zárta a nekik nem tetsző, a hivatalos propagandához „nem igazodó” műveket. Így járt Lopusanszkij halott embere is, évekig jegelték. Szintén nem igazolt, de valószínűsíthetően igaz a szóbeszéd, hogy végül, egy zártkörű vetítés után, maga Gorbacsov jelentette ki róla, hogy a film mégis bemutatható. (A nyitott szemléletű „Gorbi” még nem volt a hatalom csúcsán, de az akkori főtitkár, Jurij Andropov kegyeltjének számított, ami tényleges hatalmat jelentett.) Rögtön legyártottak belőle több mint kétezer kópiát, - a Szovjetunió hatalmas területű volt, mozitermekkel bőven ellátva, – majd nemzetközi fesztiválokra is kiengedték. A sikere a szerzőt igazolta. A film jókor volt jó helyen. Ez utóbbit azt hiszem, nem árt kissé megmagyarázni, de ahhoz pár évtizedet vissza kell menni az időben.

1945 után gyorsan kétpólusúvá lett a világ. A nyugati típusú demokrácia és kommunista rendszer, a maguk szövetségeseivel, hamar ellentétbe került. Két szuperhatalom létezett, az Amerikai Egyesült Államok és Szovjetunió. A kölcsönös gyanakvás jegyében létrehozták a saját szövetségi rendszerüket. 1949-ben megalakult a NATO, majd 1955-ben az ellenpárja, a Varsói Szerződés. Mindkét fél alaposan felfegyverkezett, beleértve az atomerőt. Illúziókat ugyan egyik sem táplált másik szándékai felől, de azzal tisztában voltak, hogy egy esetleges újabb világháború gyakorlatilag megnyerhetetlen. Kialakult a MAD,(Mutually Assured Destruction) vagyis a kölcsönösen garantált megsemmisítés állapota.

Einstein világította meg a probléma lényegét, amikor egyszer feltették neki a kérdést, hogy milyen fegyverekkel vívják meg az esetleges harmadik világégést. Azt mondta, nem tudja, de a negyediket már biztosan kőbaltákkal. Így maradt a két fél között az úgynevezett „hideg háború,” melynek légköre ugyan időnként felforrósodott, mint például Észak- és Dél-Korea összecsapásánál, a kubai rakétaválság idején vagy éppen vietnami háborúkor, de szerencsére azt a bizonyos piros gombot, amit a filmekben előszeretettel mutogattak, egyik hatalom vezetője sem nyomta meg. Így az 1950-es évek valóban fagyos hangulata után, ha kényszerűségből is, de kezdték elviselni egymást. Az erőegyensúly 1980 körül kezdett megbomlani, amikor Ronald Reagan, egykori hollywoodi színész lett az Államok elnöke. Zseniális blöffje révén, - „Csillagháborús program,” - úgy nézett ki, hogy a Szovjetunió atomarzenálja elavul. A válasz persze nem maradt el. Az SS 20-as rakéták feljavított változatai fenyegetően közel lettek elhelyezve Nyugat-Európához. (Megjegyzem, Reagan sokáig nem is látta a Csillagok háborúját. Ez látványosan kiderült egyik beszédének felolvasásakor, amikor előre megírt szöveggel próbált poénkodni a program ürügyén a mozival, de nem tudta helyesen kiejteni Darth Vader nevét.) Szóval, ha az egyik oldalon olyan elnök irányít, aki a cowboy szemléletet a filmgyárból hozta magával, - Lövök, majd megkérdem, ki voltál.- a másik felet pedig egy sűrű szemöldökű, vodka és morfiumfüggő főtitkár vezeti, az ember minden rosszat képes feltételezni. A közvetlen veszélyt érző Európa művészei a maguk módján reagáltak a helyzetre. Még az egyébként politikára nem fogékony Ritchie Blackmore’s Rainbowja is írt dalt „Can’t Happen Here – Nem történhet meg” címmel, aminek a végén Joe Lynn Turner énekes csak hozzátette: „I don’t know - Nem tudom.” Nem volt vele egyedül. Mondhatni természetes folyamat volt, hogy felbukkant a helyzet filmesek általi megközelítése. Az amerikai változatot meglehetősen gyorsan leforgatták, a The Day After – Másnap című Tv mozit, ami precízen felvonultatja, mik játszódnának le egy atomcsapás utáni világban. Bár nem szívderítő a mutatott kép, azért ajánlom annak, aki még nem látta. Szánjon rá időt, megéri. A szovjet változat sem maradt el, de mint az fentebb olvasható, egy időre dobozba kényszerítették. Aztán változott a politikai széljárás és előkerült. Tehát, „máris” a filmnél tartok azokkal együtt, akik az eddigiek olvastán nem menekültek el.

Valahol a Szovjetunió egyik nagyvárosában, egy történelmi múzeum mély alagsorában, az intézmény egykori munkatársai vegetálnak a világot beborító állandó szürkületben. Körülöttük egy maroknyi, szervezetlen, ellátási gondokkal küszködő, sugárbetegség által gyötört túlélő próbál szembenézni a kialakult helyzettel és kiutat találni belőle. Köztük van az egykori Nobel-díjas Tudós, aki a reménytelenség idején is reménykedve írja a leveleit a fiának, akiről mit sem tud. A kihalás szélére jutott emberi faj tartósan a föld alá kényszerül, de még ott sem jut hely mindenkinek. Ilyen körülmények között mindenkinek feltárul a valós jelleme. A kérdés, lehet-e a végsőkig ember maradni? És miként tudja megtenni az illető? De legfőképp, van-e miért kitartani olyankor, midőn minden veszni látszik?

Egy apokalipszisről szóló filmben két utat választhatnak a készítők. Az első a látványosabb. Grandiózus képekben mutathatják a pusztulást és válogathatnak, mely helyszín fogja leginkább megdöbbenteni a nézőt. Vagy részletezhetik az írásokból közismert betegségek tüneteit, az élővilágot tönkretevő, zsigerbe hatoló variációkat. A másik út kevésbé látványos, viszont éppolyan hatásos. A monumentalitás helyett a hétköznapi drámákra koncentrálnak. Lopusanszkij az utóbbi megközelítésre szavazott. Számára fontosabbak voltak a katasztrófának az erkölcsi vonatkozásai, mint a pusztulás technikai részletezése. Nem hiszem, hogy csupán a költségek miatt történt. Ez a nézőpont több alkalmat adott neki arra, hogy kifejtse azt, amit a téma ürügyén fontosnak tartott. Inkább gondolkozott allegóriákban, mint egy racionális történetben. Ezért van az, hogy a filmbeli karakterek közül alig néhánynak van neve. Mint a főszereplőnek is, aki egyszerűen csak a Tudós.

Óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy miért tiltotta be a szovjet cenzúra a filmet. Hiszen a hivatalos propaganda szerint a szocialista országok voltak a Béketábor, akik folyamatosan harcoltak a békéért. (Erre az önellentmondó szlogenre a magyar népi humor anno csattanós, bár vulgáris választ adott. A békéért annyira lehet harcolni, mint közösülni a szüzesség érdekében. Mindez jóval nyersebben volt megfogalmazva, az nyilván sejthető.) Itt volt az első bibi. A moziban ugyanis semmi világos jelzés nincs arra, hogy a gaz imperialisták minden figyelmeztetés nélkül lecsaptak volna a mit sem sejtő Szovjetunióra. Ellenben van egy célzás arra, hogy egy szovjet katonai központban komputer hiba okozta rossz jelzés szabadította el a világégést. Az sem tetszett a hivatalos elbírálóknak, hogy a „szocialista embertípus”, amely "köztudomásúlag" eszmeileg magasan képzett, közösség tudatú, segítőkész, önzetlen és önfeláldozó, stb. nem jelenik meg a hivatalosan már kommunizmust építő ország mozijában. (Nem viccelek. Ez akkoriban mind benne volt a mindig tagadott filmcenzúrás elvárásokban, a pedagógiai tankönyvekben pedig részletesen lett kifejtve, hogy milyen az ideális, kommunista alapokon álló személyiség.)

Helyette van az orráig nem látó, a megmagyarázhatatlant görcsösen magyarázó, önigazolásra törekvő hivatalnok, tisztességes, de az eljövendővel szembe nézni nem bíró, öngyilkosságig jutó polgár, feketepiaci seftelők, Mengelére emlékeztető, életről-halálról döntő orvos. A jövőt jelentő ifjúság képe sem az, amit reméltek. A legkisebbek szóra sem méltatják a felnőtteket, hiszen mindig hazudnak. A huszonéves korosztály képviselője a legdurvább alak, akit csak a túlélése érdekel és az apja halála sem képes észre téríteni. Ő az, aki új Tízparancsolatokat tervez, köztük ilyenekkel, hogy: „Gyűlöld azt, akit nem ismersz. Gyűlöld önmagadat.” Nem csoda, ha a ilyen tartalom kiverte a biztosítékot az elvtársaknál. A gondoskodó államnak szintén nyoma sincs. Viszont még a „mélyreszállás” előtt is listáznak, az utolsó percig sem akarják kiengedni kezükből az alattvalókat. Mert azok a megmaradtak, nem mások. Tilos nekik külföldi adót hallgatni, statárium van, kijárási tilalom szakad a nyakukba, a megszegőikre pedig lőnek. A katonaság járőrözik az utcákon, ám nem segítőként. Az emberek félnek tőlük, a halottak közé rejtőznek, ha feltűnnek. Az állam mindvégig könyörtelen intézményként van ábrázolva, amely ráadásul nem is hatékony a problémák kezelésében. Alkalmas vezető nem tűnik fel, a végrehajtók a parancsok mögé bújnak, az elrendelők nem mutatkoznak, arctalanok. A kor jellegzetessége volt a feketepiac, ami persze hivatalosan nem létezett. Csencseléssel kellett beszerezni a hiánycikkeket. A film egyik legmegrázóbb része, amikor az öreg Tudós életveszélyt vállalva elmegy a feleségének könnyítést adó gyógyszerért, – (Tudja, meg már nem mentheti.) – de a visszatérésekor csupán részvétnyilvánításokat fogadhat. Az emberválogatás precizitása elborzasztó, csak úgy, mint az elhunytaktól történő érzéketlen megszabadulás. Szóval bőven van a korabeli jelenre utaló bíráló részlet. „És ha Isten létezik, minden bizonnyal undorral néz le ránk., mély megvetéssel. Szemtelen, arrogáns majmok vagyunk, nem mások.” A harminc vagy ötven évre a felszín alá kényszerülő „vakondember” víziója sem olyan, ami elviselt volna egy szovjet „csinyovnyik” tolerancia küszöbe. Ezért nem akarták a mozit a nagyközönség elé engedni. Továbbá, nézzük csak a dátumot! 1986. Bizony, abban az évben volt a csernobili katasztrófa Ukrajnában. Mennyit tagadták... Lopusanszkij pedig ukrán volt. Neki és a népének a világ vége közelebbinek tűnt, mint a következő ötkarikás játékok. Úgy kellett egy ilyen művészfilm a Szovjetuniónak, mint jókor reggel egy hasba rúgás. "Gyanús elvtárs" moziját nem igazán szívlelhették. Nálunk sem kapott szinkront, de még feliratot sem. Párszor leadták hangalámondással a mozikban(!) majd "elfelejtődött." (Az írás megszületése óta erről új információt kaptam. Így az előző két mondat időközben érvényét vesztette. Lásd: alul a cikk végét.) Pedig akkor már olvadozni kezdett a jég a Vasfüggönyön, de azért voltak határok.(De még mennyire...)

Lopusanszkij neves mestertől tanulhatott. A hírneves „Sztalker” készítésekor ő volt Tarkovszkij rendező-asszisztense. A példakép keze nyoma kétségtelenül felfedezhető ”A halott ember levelei” képi világában. A legkönnyebben a folyamatos alkony érzékeltetésére használt sárga színszűrő precíz, a mozi egészét meghatározó alkalmazásánál érhető tetten. Véleményem szerint bizonyos részletekben felül is múlta a tanítvány a mesterét. Nyikoláj Pokopcsev operatőri tudásának méltatására csak felsőfokú jelzők megfelelőek. A díszlet beszédes. Egyszerre allegorikus és hiteles, mégsem tolakodó. Maga a történelmi múzeum, mint kiinduló színtér, rögvest felér egy utalással. De akad a háttérben elrejtve kereszt, ókori szobor torzója, múmia. A monumentálisan torz könyvtár az értékét veszett világ jelképe. Műtárgyai valamikor az emberi kultúra egykori dicsőségét hirdették, de a pernye borította romvárosban értéküket vesztett holmikká lettek, hiszen nem segítik a túlélést. Ugyanakkor jelenlétük a figyelmes nézőnek szóló finom jelzések, amikkel a szerzők gondolkodtatni akarnak. A fentiekhez méltó körítést ad Alekszandr Zurbin zenéje. Csak ritkán él a hagyományos dallamokkal, inkább egyfajta szorongás érzetét akarja sugallni a képek alatt, ehhez szabta a hangszerelési eszközeit. Gyakorta építi be a külvilág zajait a muzsikába. Zavarba ejtő, felkavaró hatást ér el vele. Tökéletes megoldás az apokaliptikus témához.

A rendező és a forgatókönyvírók, köztük Borisz Sztrugackij, közös érdeme, hogy felismerték, egy teljes egészében a tragédia nagyságát kihangsúlyozó történet nem lenne elviselhető a nézők számára. Megfeküdné a sok szomorúság és kilátástalanság a befogadó gyomrát. Szerencsére nem is akartak tragédiahalmot összerakni. Az embernek régóta megvan a fegyvere a bánat és szorongás feloldására, a feszültség csökkentésére. Ami nem más, mint a humor. Persze szó nincs önfeledt kacagásról, hanem inkább a bizarr, vagy fekete fajtája lép elő. Időnként csak utólag esik le a tantusz a szemlélőnek, amikor már túljutott a jeleneten. Rögtön az elején ott egy félmondat – amin könnyű átsiklani, - hogy a világ pusztulását egy, a kávéját félrenyelő számítógépes szakember okozta, aki fuldoklása miatt nem jutott időben vissza a gépéhez kijavítani a programhibát. Kurt Vonneguthoz illő poén. Nem sokkal különbözik ettől a sajátos „logika” tálalása, amikor az egyik szereplőnő levezeti, miért lehet hasznos a teljes meztelenség a sugárszennyezés ellen. A papíron biztonságot adó vegyvédelmi ruhák maszkjának visszatérően halálfej beállítású fényképezése egy újabb groteszk poén és a katonaságnak szúr oda. A lakosság viszont azokat viselve üli körül a játékasztalt. Ez ám az igazi orosz rulett, pisztoly és golyó sem kell hozzá! Az értelmiség sem marad ki a sorból. A romos könyvtárban székek várják a combig vízben járó látogatókat, az áltudományos, misztikumot tálaló könyvek a keresettek. Hol van már a józan ész? Kapósak a katonai művek is. Mégpedig azért, mert kiváló minőségű papírra nyomták őket és sok hőt adnak a kályhában. „Az irodalmat végre a valódi értékén kezelik.” – hangzik el. A film egyetlen őszinte nevetése ugyancsak furcsa körülmények között esik meg. A Tudós meglátogatja egy régi barátját, akinek a családja elevenen elégett. Beszélgetés közben rájönnek, hogy a teljesítő képességük határára jutottak. Mi a megoldás? Elhangzik a kor egyik legbanálisabb orvosi javaslata: „Magaslati levegő és teljes kikapcsolódás.” A két öreg egymás vállára borulva vidul ezen a semmiségen.

Itt muszáj egy kis megállót tartanom az ifjabb olvasók kedvéért. A Szovjetunióban a sztálini örökség hatására annyira nem kívánatosnak tartották a lelki problémák kezelését, hogy szinte semmit nem foglalkoztak velük. Elvégre a munkásosztály vezette államban az olyan kapitalista csökevények, mint a lelki zavar, kiborulás, őrültség, egyszerűen eltűnésre voltak ítélve. Papíron. Amihez az élet viszont nem volt hajlandó igazodni. Ha valaki lelkileg összeroppant, azt gyakorta másképp diagnosztizálták. Kimerültség lett belőle. Mehetett pár hétre szanatóriumba, lehetőleg a tengerpartra vagy a hegyekbe. Aztán ott helyre rázódott a napi problémák eltűntével. Vagy nem. (Az ellátás, meg kell hagyni, híresen jó volt. Kellett is a protekció a beutalóhoz.) Szóval az egyébként eredetileg teljesen helytálló diagnózisból idővel a problémák szőnyeg alá söprésének szinonimája lett. A két szereplő azon vidul, hogy felismerik, mennyire reménytelen a helyzetük. Egyfajta macbethi, utolsó stádium, mint amikor a durhami erdő megjelenik a vár alatt. „Nevetve nézek a halál szemébe.” Más nem maradt. Vagy mégis?

Itt jutunk el a főhős szerepének fontosságához. Rolan Bikov brillírozik a Tudós szerepében. Pedig nehéz dolga van, mert ebbe a filmbe nem illenek a látványos gesztusok, nincsenek nagy monológok. (A levelek személyesek, bizalmas jellegűek.) Egy reménytelen helyzetben lévő, gyermekéért aggódó apát kell életre keltenie, az esetek többségében csupán az arcjátékára hagyatkozva. Elképesztően jól oldotta meg, végig hiteles maradt. Miközben a Tudósunk korántsem hibátlan jellem. A felesége által elejtett félmondatból kiderül, Nobel-díjas, de olyasmin dolgozott, ami fegyverré lett, tehát része van a történtekben. Nem élt a tekintélyével, nem szólalt fel a fegyverkezés ellen. Ezért van, hogy visszatérő rémálom gyötri. A megállíthatatlanul a végzet felé vágtázó fekete mozdony, melynek pályáján ott látja a fiát, a saját, személyes felelősségét testesíti meg. Külön fáj neki, hogy Eriktől, a fiától, haraggal vált el. A feleségével folytatott veszekedésüket egy arcul ütés zárta az utódja részéről. Nemzedéki ellentét. Mégis töretlen hittel írja le neki, hogy a szerelem több mint egy vita, és biztos benne, Erik képes ezt felismerni. Számára nem a fizikai pusztulás a rémítő, hanem az emberiesség elvesztése. Ez egyben a film fő üzenete. Mindent elveszíthetünk, de újrakezdeni csak akkor lesz esélyünk, ha megőrizzük és tovább adjuk azt, ami emberré tett minket. Ez a nukleáris válság igazi problémája. Ezért lesz jelképpé az alakja. Hiszen képes öregen és betegen taposni a szobabiciklit az akkumulátorok feltöltésére, amik a villanyvilágítást és a levegőzést biztosítják a tehetetlen lakók számára. Életét kockáztatja, hogy a menthetetlen felesége gyötrelmeit enyhíthesse. Kanosszajárást vállal azokért a gyermekekért, akiknek nem maradt semmijük. (A film egyik legsúlyosabb jelenete, amikor bemegy az összeégett gyermekek pokoli kórházsátrába.) Hiszen mi lehetne megrázóbb a személyes tragédiánál? Ezért aztán, aki a múzeumban segíteni akar a gyászolón, vagyis még képes ember maradni, cselekszik. Megesik, csak annyit, hogy lapátot fog és odaáll segíteni a halottat eltemetni a padlózatba.

A mozi filozófiailag erős, de szívhez szóló. Pont azáltal lesz hatásos, hogy a szövegkönyvben töményen adagolt általános tanulságok sorát időről időre személyessé tudja tenni valamelyik karakter által átélt tragédia révén. A legtöbb ilyen jelenet a tudósnak jut, egyszerűségükben is súlyos mondatok kíséretében. Az öreg egyik legfőbb érdeme, hogy nem fogadja el a TELJES világ megsemmisülésének képét. Észérvekre nem futja, marad a HIT, amit továbbad.

A teljes tevékenységét egyfajta mikrokozmoszban éli, aminek fontos részei a jövőt jelképező fiatalok. Az atomtámadást mutató képek alatt egy gyermek féltudatos motyogása hallatszik - az ő jövőjét vették el. A Tudós, mintegy önbüntetéséül a hadiiparnak végzett munkája miatt, a felszínre indul, ami a biztos halál. Az árvaház gyermekeit keresi, akiknek a gondozónőjét a központi bunkerbe rendelték. Jellemző, hogy gyerekek, akik senkihez sem szólnak, megbíznak benne. Megindító, ahogy néznek rá, amikor a romok közé indul gyűjtögetni. Ők, akik senkiben nem bíznak, féltik, hogy nem jön vissza. A Központi Bunkerből felszínre csak a halottak alagútján lehet kijutni. Kritika a társadalomról. A Bunker jelkép. Az elzárkózásé, a felelősség nem vállalásáé, a kilátástalanságé. Később a kórházban átmegy a haldokló gyerekek osztályán. Rövid, sokkoló képek a fogyó morfiumról, a ruhával együtt lefoszló bőrről, a szenvedés hangjaival. A személyes büntetés része, hogy a Pokol már a halála előtt utoléri. Hiszen neki sincs sok hátra, pár hét az élete. Ám mert minden reménytelenség ellenére hitt, - Tarkovszkij nyilvánvaló hatása – reményt tudott adni, ha közvetve is, de eljut a feloldozásig. Megtanítja a rámaradt árvákat az emberség lényegére.

Arra, hogy sosem szabad feladni, mindig keresni kell az új utat és az összefogásban az erő. Közvetlenül a vég előtt még megéri a Szentestét. Az első csillag feljövetelének közös átélése óhatatlanul a betlehemi legendát idézi fel a nézőben, a megváltás lehetőségét asszociálja. Mert előtte a bizarr, az emberiség fémhulladékaiból összerakott karácsonyfa és a hiábavalóan forgó földgömb igen erős lezárása lehetne a mozinak, de mérhetetlenül pesszimista volna. Ám az öreg halála után a nukleáris télben menetelő gyerekek a remény jelképezik. Hasonlóról írt a fiának is. A tanítás megfogant, bár másoknál. Ahogy a fiatalok szívósan küzdik magukat előre valami bizonytalan cél felé, az egyszerre szívszorító és lelkesítő. Vajon mit tudhatnak, hová tartanak? Azon ritka pillanatai ezek mozinak, amik alá igazi zenét tettek, nyilván nem véletlenül. A néző tudja, a sugárzás öl, mindegyikük nem érhet oda. Nem véletlen a sarki expedíciókat idéző beállítás, amelyek a szűkülő Föld utolsó nagy kihívásai közé tartoztak. Miként a biblikus szavakat idéző végső mondatok sem a véletlen szülte megfogalmazások. A gyermekek konokul menetelni fognak a célig. Mi, a nézők, pedig reménykedhetünk, sikerülni fog nekik. Létezik a háborúmentes terület. Ezt sugallja a kép. Hiába láttunk végig szinte kilátástalan helyzetet, a film nem pesszimista. Hisz a nagybetűs Emberben.

Nehéz, de felemelő alkotást lát az, aki rászánja magát a film megtekintésére, amely elvárja a beleérző képességet. Képileg, szövegileg egyaránt tömény. Viszont prédikálni nem akar. Időről időre újra előveszem, és minden alkalommal fedezek fel benne valami újat, elgondolkodtatót. Olyanoknak javaslom a műsorra tűzését, akik szeretnék felidézni a filmkészítés mára már szinte kiveszőben lévő eredeti szándékait. Vagyis, úgy szórakozzon a néző, hogy felnőttként kezelik. Tartalmas gondolatokat tárjanak elé, érzelmileg hassanak rá, szerethető hősök által, legyenek bár nem gáncstalan lovagok. Aki ilyen alkotásra vágyik, egyet máris talált.

Utóirat: Időközben az élet a cikkben szereplő egyik részlet átírására kényszerített. Több jelzést kaptam, hogy a mozinak készült hivatalos fordítása, amikor az 1980-as évek vége felé, feliratozva bekerült az országos hálózatba. Most már az a rejtély számomra, én milyen verziót láthattam? És vajon mi okból nem kerülte el a figyelmemet akkoriban, hogy nálunk vetítik? Elnézést kérek a régebbi olvasóktól, ha akaratlanul félrevezettem volna őket.