Mire számítson az ember egy olyan filmtől, aminek egyáltalán nem érdekel a témája?

De most komolyan. Egy fiatal srác halhatatlan dzsesszdobos szeretne lenni. Nem mondhatnám, hogy a dzsessz a kedvenc stílusom, a tömegeké meg aztán pláne nem, már 50 vagy 60 éve. Dobolás? Pont nem érdekel, még ritmusérzékem sincs.

És ennyi?

Mert erre aztán nem csodálom, hogy senki sem akart pénzt kiadni, én se adnék. A kritikusok körbeugrálták? Mikor számított az? De nézzük csak közelebbről!

Miles Teller a The Spectacular Now laza srácaként pont ugyanolyan hiteles volt, mint ezúttal stréberként, akit egyetlen cél hajt előre, amelyért bármit képes gondolkodás nélkül feláldozni. A karakterfejlődése a coming of age hagyományokat követi, a forgatókönyv sem próbál kitörni a már jól bejáratott mederből, de miért is tenné, amikor ezekkel együtt tökéletesen működik. Baromi erős jeleneteket láthatunk, amelyek nemcsak bevontak a cselekménybe, hanem elérték, hogy érzelmileg kötődjek a vásznon látottakhoz; pofán csaptak, a magasba emeltek, megforgattak, még egyszer pofán csaptak, közben meg csak úgy mellékesen, minden erőlködéstől mentesen fontos kérdéseket tettek fel.

Például a tehetségről, a szorgalomról, az átlagélet ürességéről, a szenvedélyről, a hajtóerőről, a tanár-diák viszonyról vagy az ezzel kapcsolatos egyéni felelősségről. Csupa olyasmi, amire az író-rendező Damien Chazellenek megvolt a maga válasza, de nem rágta - olyan jó hollywoodiasan- a szánkba, hanem teret hagyott a saját gondolatainknak. Mondjuk jó eséllyel csak a film után kerül rájuk a sor, mert közben nem nagyon lesz időnk filozofálgatni, hála a feszesre szabott tempónak.

A filmből ugyanaz a szenvedély sugárzik, ami a főhőséből. Elég, ha a dinamikus vágásra, vagy a néhány különleges – mondhatni ihletett - kamerabeállításra gondolunk, illetve ahogy ezek lüktetnek bennünk a zene ritmusára. Az egyes jelenetek mellett a film egészének ritmusa tökéletesre csiszolt, ahogy a lassabb jelenetek felvezetik az egyre intenzívebb, székvagdosós pillanatokat. Bizonyos percekben egy jófajta thrillert megszégyenítően árad a vászonról a feszültség, hogy aztán egy mindent összefogó, akár katartikusnak nevezhető csúcspontban robbanjon ki.

A feszültség forrása a megszállott tanár, Fletcher, akinek szerepében J. K. Simmons brillírozik. Hiába Teller az azonosulási pont, mégis a szadista mentorra fogunk igazán emlékezni. Nemcsak azért, mert neki van a legjobb dumája, ami egyébként a Whiplash fő humorforrása, hanem mert a főhős Neimanhoz hasonlóan őt is egyetlen cél hajtja, és nem túlzottan érdekli, hogy milyen károkat okoz ezzel. Úgy válik hősünk totális ellenfelévé, hogy igazából mind a ketten ugyanarra vágynak, csak amíg Neiman vérrel és izzadsággal, addig Fletcher minden határon túlmenő szemétkedéssel, szívatással, manipulációval, üvöltözéssel, veréssel akarja elérni a hőn áhított célt.

Mellettük harmadikként egy szó erejéig érdemes megemlíteni még Melissa Benoist-t, aki kifejezetten aranyos a maga rövid szerepében, de túl sok lapot nem osztottak neki. A mozi varázsa pedig valahol itt kezdődik, ahol brutálisan nem érdekel a téma, legyen szó dzsesszdobosról, Forma–1-ről vagy néger cselédekről, a készítők profizmusának, tehetségének hála mégis sikerül elérni, hogy az egészet a magaménak érezzem, és nem csak azért mert összességében olyan univerzális témákat, mondanivalókat tálalnak, amelyek így vagy úgy, de mindannyiunkat érintenek.