Az amerikai egy hősi nemzet. Szüksége van hősökre és olyan figurákra, akik eredetére, nemzeti öntudatára emlékeztetik egy olyan országban, amelyet a szabadság és a lehetőségek hazájának mondott mindenki még a XIX. században. Leegyszerűsítve ezért született meg az amerikai eposz mintapéldája, a western műfaja, hogy a világ elé tárja az USA-nak, mint népnek az eredetét, hol romanticizáltabb, hol realistább formában.

Az elkövetkezendő néhány hétben, szándékosan nem kronológiai sorrendben, szeretnék némi ízelítőt adni abból a világból, amelyen gyakorlatilag felnőttem. Mint minden válogatás, természetesen ez sem mentes az egyéni ízlés átkos bélyegétől, s csak azt remélhetem, hogy aki olvassa jól fog szórakozni rajta.

Az 1962-ben készült, "Aki lelőtte Liberty Valance-t" több szempontból is mérföldkőnek számít a western műfajában és a rendező John Ford életművében is. Először sikerült összehoznia az akkorra már hollywoodi veteránnak és nagyágyúnak számító John Wayne-t és James Stewartot (minden amerikai Jimmy-jét) és fekete-fehérben készített el egy olyan filmet, amelynek akkor színesnek kellett volna lennie a marcipán és hangzatos színekben pompázó Technicolor világában.

A mozik plakátjaira Stewart neve került előre, viszont a filmen már Wayne neve volt elsőként kiírva a Paramount kérésére

A rendező, John Ford, - akinek szállóigévé váló mondatát máig idézik, lévén megkérdezték tőle, hogy mi hozta Hollywoodba, mire ő nemes egyszerűséggel azt felelte, hogy a vonat, - ekkora már túl volt egy s máson, őszintén szólva karrierje leglényegesebb alkotásain. Olyan filmek fűződnek ekkorra már a nevéhez, mint "Az elveszett őrjárat" (1934), "A besúgó" (1934), a "Hatosfogat" (1939), a John Steinbeck Nobel-díjas regényéből készült "Érik a  gyümölcs" (1940), vagy a jelentősen túlértékelt, ám szórakoztató (John Wayne élete egyik legjobb alakítását nyújtja benne) "A nyugodt férfi" (1952).

Ford mesélőképessége és Hollywood aranykorához mérve is meglepő realizmusa tükröződik vissza ebben a  filmben (is). A történet egyszerű. Ransom Stoddard szenátor megérkezik abba a kisvárosba, ahonnan tulajdonképpen egész karrierje indult, egy bizonyos, már a helyiek által is elfeledett ember, Tom Doniphon temetésére. A helyi minden lében kanál újságíró szagot fog, hiszen az még a XIX. századi nyugaton sem volt már divat, hogy egy szenátor elmenjen egy senkit búcsúztatni. Így bontakozik ki két ember drámája. Az egyiké, aki semmit sem akart, nem is kapott az élettől és a másiké, aki ambiciózusan és fiatalon (sic! - erről később) megérkezvén, ellopta a másik sorsát és életét, hogy annak a vállán emelkedjen a társadalmi ranglétrán egészen a Kongresszusig.

Tom Doniphon-nak a szó szoros értelmében nincs jövője. Egy dologhoz ért, fegyvert forgatni, ami édeskevés. Egy nőnek mindenképpen. Itt tükröződik vissza Ford életszemlélete, miszerint a toll erősebb fegyver, mint a kard, a  törvények ereje kényszerítőbb és halálosabb lehet, mint akármilyen 45-ös Colt. Az persze más kérdés minek, vagy kinek a szolgálatában is állnak ezek a törvények.

A film talán legszánnivalóbb jelenete, amikor Doniphon megmutatja álmai nőjének azt a  kis házat, ahol azt képzelte, leélhetik az életüket. Ám ő ekkorra már más mellett kötelezte el magát, olyasvalaki mellett, aki viheti valamire egy megváltozott világban, olyasvalaki mellett, aki ha nem is tudatosan - a film így mutatja be - de kihasználta helyzeti előnyét, amelyet manapság olyan sokan tesznek akarattal az életben.

Akárhogyan is, Stoddard tönkretette Doniphont és ezt a pillanat hevében egyáltalán nem is látta. Utóbbi az egyszerű emberek hőse, aki mindig háttérbe szorul, nem is akar előtérbe kerülni, de ha szükség van rá, vagy a segítségére, ott van melletted. Előbbi a idealista jogtudorként induló, éppen csak egyetemről kikerülő ifjú, aki vénségére hideg és számító politikus lesz és ezen az sem számít, hogy utólag belátja.

A sors iróniája, hogy Wayne és Stewart pontosan ellentétes karaktereket játszottak, mint amilyen a habitusuk és filmbéli foglalkoztatottságuk volt. Jimmy, az átlagemberek idolja, akik idealista módon hisznek a bevett világrend erejében és ha néha ki is zökkenti őket valami, ha egyszer az életben el is vesztik a hitüket (lásd: "Az élet csodaszép" című Capra opuszban), akkor is hamar visszatalálnak a közösség megbecsült tagjaként annak kebelébe. Wayne pedig...nos ő mindig kissé egyforma. Annak idején felröppent egy legenda, amelyet Humphrey Bogart terjesztett el. Eszerint ő nem ért egyet a John Wayne-ekkel, a Jimmy Stewart-okkal és a Cary Grant-ekkel, akik azt mondják magukról, hogy nem színészek, hanem átlagemberek, így önmagukat játsszák egy adott szituációban. Ha nem színészek, akkor miért fizetik őket? - tette fel Bogart a kérdést. Tény, hogy a "Duke" repertoárja nem volt számottevő, szinte minden alakítása ugyanazt az embertípust tükrözte vissza, az érzelmek nélküli, kemény legény hollywoodi archetípusát, amelyből aztán sokan merítettek, csak néhány név a sok közül: Clint Eastwood, Arnie, vagy éppen Sly.

Vele ellentétben Jimmy Stewart sem volt a mai értelemben vett személyiségváltók és átváltozóművészek elődje, nem volt egy Dustin Hoffmann, vagy Robert DeNiro. Ám, ha megláttad a vásznon, nem is volt az az érzésed, hogy ugyanazt fogod kapni más történettel és kissé más csomagolásban. Az idealista fiatalemberek karaktere már az 1939-es "Becsületből elégtelen" című Capra filmben rajta ragadt, hogy az 50-es évek westernjeinek kicsit keserű, magába forduló figuráiba menjen át, akiknek hiába van takargatnivalójuk, rendületlenül hisznek valamiféle egyetemlegesen érvényes becsületben, amelynek mindenkire alkalmazhatónak kellene lennie (pl. "A folyó mentén"(1952)).

Sajnos azonban, mire idáig elért két színészünk, már mindketten túl voltak az ötvenen. Wayne esetében ez még hagyján, hiszen nem huszonéves, éppen az egyetemről kikerült fiatalembert kellett megjelenítenie az első órában, ám Stewart-nak igen és akkoriban még nem álltak rendelkezésre olyan számítógépes technikák, amilyenekkel Jeff Bridges-t megfiatalították a "Tron" második részében. Ennek és a költségvetés megnyirbálásának köszönhető egyébként az, hogy a  film végül fekete-fehér lett.

Normális esetben nem vagyok híve a manapság Hollywoodban dívó "fiatalításnak", köszönhetően annak, hogy a televízió nézők és moziba járók zöme a tizen,-és huszonéves korosztályból kerül ki. Kivéve akkor, ha ezáltal valami hiteltelenné válik. Nos ez nem az. Stewart nagyon "tartós" színésznek bizonyult, ahogyan Castello olasz filmtörténész fogalmazott, sok elismert rendező szeretett vele forgatni, néha annak ellenére is, hogy a karakteréhez képest, akit játszania kellett, fizikálisan, biológiailag idősebb volt. Erre egy analógiával tudok felelni: az 1965-ben készült "Battle of the Bulge" (A halál ötven órája) teljesen inadekvát több szempontból is, mind történelmileg, mind hadászatilag. Ennek ellenére a film az egyik legnagyobb filmélményem Robert Shaw átütő alakítása miatt. No, ez érvényes itt is.

Talán kissé igazságtalanul, nem említettem eddig azt a karaktert, akinek lelövéséről tulajdonképpen az egész film szól, a nagyszájú, kissé ripacskodó, de a maga módján a kisembereket megfélemlíteni képes határvidéki betyárt, Liberty Valance-t és alakítóját Lee Marvin-t. Marvin jó, de a figurája sablonos, voltaképpen csak kerettörténetül szolgál két ember drámájához. Semmi egyéb, mint egy lavina elindítója, ahogyan az ügyetlen, az igazi férfiak világában boldogulni képtelen ügyvédből, egy félreértés és a körülmények összejátszása révén, nemzeti hős lesz.

Néha az átlagembernél is betelik a pohár...

 Stoddardnak mindaddig erkölcsi aggályai vannak politikusi karrierjét illetően, amíg úgy tudja, ő lőtte le a banditát.

-Nem elég, hogy megöltem egy embert, még egy életet is alapozzak rá? - kérdezi elkeseredetten. Ám amikor megtudja, hogy valójában teljesen másképpen történtek az események, már nincsenek aggályai. Csak a halál az, ami nem hagyta nyugodni, mert más egy embert saját kezűleg kivégezni és más közvetetten tönkretenni. S ezen a kegyelet lerovása sem változtat, inkább kissé képmutató dolog.

A film egy manapság is érvényes témát boncolgat, az egyszerű ember, a boldogság és a karrier viszonyait, amelyhez néha nem várt események vezethetnek. A nemzeti hős titulusig talán éppen valakinek a halála vezet, talán éppen egy olyan tett, amihez semmi közünk, mégis mi profitálunk belőle a legtöbbet. Viszont ha már a szerencse ilyen módon mosolygott, vagy inkább kínosan vigyorgott ránk és sikerült ezáltal másokat bántanunk, vagy tönkretennünk, legalább ne tegyünk úgy, mintha érdekelne a sorsuk, puszta bűntudatból.