Minden ország életében voltak olyan csaták, amelyek döntő kihatással bírtak a nemzet további sorsára. Nálunk ilyenek voltak például Nándorfehérvárnál és Mohácsnál, míg Japánban ugyanez elmondható a szekigaharai ütközetre. Továbbá, természetesen a címadó Port Arthur sem kivétel. Ám a dolog kezdete jóval messzebbre nyúlik vissza. Amikor Perry 1853-ban a híres „fekete hajóival” behajózott a tokiói kikötőbe, a gőzösök látványa nyilvánvalóvá tette a Tokugava sógunátus elmaradottságát. A kikényszerített nyitás egyenlőtlen gazdasági szerződésekkel járt, ami az azt követő társadalmi forrongásokkal, belső háborúkkal együtt végül a rendszer bukásához vezetett. 1868-ra megvalósult a Meidzsi restauráció, a császár nevében vezetett nyugati minta szerint építkező rendszer lépett a szamurájok világa helyébe. Az új kormányzatnak minden oka megvolt az aggodalomra. Nagy-Britannia az ópiumháborúkkal rég nekilátott Kína gyarmatosításának, az oroszok északon elérték a Japán közeli Szahalint, majd dél felé fordult az „érdeklődésük,” a franciák és az amerikaiak szintén ott ólálkodtak a nyomukban. A japánok Kubiláj kán 13. századi hódítási kísérletei után tisztában voltak a Koreai-félsziget fontosságával, amely mindenkor kiváló kiindulópont volt a szigetország elleni hódítási kísérlet számára. Magukénak akarták tudni, amihez persze hozzájárult annak gazdagsága. Az állandó fa- és nyersanyaghiánnyal küzdő nemzet tett már kísérletet a bekebelezésére. (Erről szól a „The Admiral- Roaring Currents” című mozi, amiről az érdeklődő itt olvashat) Az európai (balkáni) terjeszkedés kudarca után Oroszország újra kelet felé próbálkozott, de akkorra ott alaposan megváltozott a helyzet. Az eltelt három évtized alatt Japán rohamtempóban hozta be az elmaradottságát. Már nem érte be a saját védelmével, maga is gyarmatosítani akart.

A feltörekvő távol-keleti hatalom szembekerült a világ akkori legnagyobb szárazföldi hadseregével. 1900-ban az oroszok megszállták Mandzsúriát, majd tovább szándékoztak haladni Korea felé. Voltak ugyan diplomáciai próbálkozások a megegyezésre, de végül a fegyverekre maradt a döntés. 1904-ben a csemulpói öbölben csaptak össze elsőként orosz és japán hajók, majd a felkelő napot zászlain viselő flotta egységei megjelentek Port Arthur előtt. A „Varjag” és a Korejec” elsüllyesztése bizonyította, hogy nem tisztelgő látogatást tettek. A hadüzenet megtörtént, majd a korszerűtlen orosz flotta hamar beszorult Port Arthur kikötőjébe, ami az utánpótlás szempontjából hatalmas csapás volt a cári hadseregre. Japán szárazföldön sem henyélt, csapatai villámgyorsan körülzárták Port Arthurt, amely a terület fontos vasúti, kereskedelmi, tengerészeti és hadiközpontja volt. A jelentőségének megfelelően kiterjedt, és az oroszok által alaposan megerősített erődrendszer védte, nagy létszámú helyőrséggel. Bevehetetlennek tartották. Körülbelül ennél a történelmi helyzetnél indul a japán mozi.A japán hadvezetés, amely ugyan tart az orosz hadseregtől, de még jobban a cári birodalom terjeszkedésétől, úgy dönt, megelőző jelleggel háborúba viszi az országot. Diplomáciai és katonai síkon egyaránt támadásba mennek. Kihasználva az ellenség rendkívül hosszúra nyúló utánpótlási vonalát, időleges fölényükkel élve ostrom alá veszik a kulcsfontosságú Port Arthurt. Tudják jól, észak felől Kuropatkin tábornok hadseregének érkezése várható, miként a Balti-tengeri cári flotta is útra kelt segíteni. Ezek miatt Nogi tábornok hadseregének mihamarább át kell törnie az erődök láncolatát, nem törődve a veszteség nagyságával. Ami pedig óriási. A közkatonáktól a tábornoki karig érnek fel a személyes tragédiák, de az ostrom semmiképp nem állhat le. Ám az idő szűke felülírja az ésszerű döntéseket. A japán hadsereg frontális rohamokat vezet az ágyúk és géppuskák védte betonfalak ellen. A rendkívüli veszteségek ellenére kitartanak.Ez a film még a CG orgia világa előtt készült. Így aztán valóban embertömeg nyüzsög a filmvásznon és hatalmas díszletek épültek meg a forgatás kedvéért. Azért a speciális trükkök sem maradtak el, de mi tagadás, nem azok miatt fogunk emlékezni a mozira. Látvány persze akad bőven, ahogy az egy régimódi kosztümös történetnél dukál. Maga a helyszín sem átlagos, hatalmas lövegek és elnyúló erődfalak ellen vonul a szerencsétlen ágyútöltelék 3. japán hadsereg. A bő 180 perces film jelentős része telik az ostrom különböző fázisainak bemutatásával, ezért akik a puskaropogást kedvelik, kiélhetik magukat. Meglátszik, Nippon népének fontos volt a mozi, így aztán jókora összeget beleöltek. A mutatós külsőségek mellé a korszak két méltán népszerű színészét is beszerezték. Tatsuya Nakadai és Tanba Tetsuro karöltve vezetik a katonákat hol a pusztulásba, hol a győzelembe. Sőt, még a „császár,” Toshiro Mifune sem maradt ki a névsorból. Nem fogják kitalálni, melyik szerep jutott neki. Vagy mégis? Úgy van, ő lett a császár. A főszerepet viszont egy kevésbé ismert arc, Teruhiko Aoi kapta, de szerintem jól megoldotta a ráeső részt Koga hadnagyként. Az alkotók igyekeztek élvezhető mesét keríteni a nagyszabású freskó köré. Egy egyszerű, behívott tartalékos tiszt és századának sorsán át kapjuk a korabeli Japán társadalmi keresztmetszetét. A szerelem ábrázolása sem marad ki a sorból, ez mondhatni természetes. Nekem a század tagjai közül a gyermekeiért aggódó Jonekava és a jakuzából lett katona cimborája tetszettek a legjobban.

A forgatókönyv a fegyverzaj mellett az érzelmekkel sem takarékoskodik, európai ízlésnek helyenként túlzásokba esve. Rég láttam ennyi könnyes katona arcot egy ilyen jellegű mozgóképben. Nyilvánvalóan nem csak belső forgalmazásra szánták Port Arthur bevételének golyófüttyös történetét, ezért nyúltak ahhoz a fogáshoz, hogy időről-időre narrátor eligazítja azokat a nézőket, akik nem történelem tanári szakon végeztek. Emiatt helyenként képeskönyv jellegű a mozi, de a részletek térképeken át és magyarázó szöveggel történő kibontása összességében működik, nem töri meg a futó mesét. Nem mondom, kissé didaktikus a módszer, de miután így is több mint három órát ülhet az, aki egyben óhajtja végignézni, talán nem ártott alkalmazni. Ha a szereplőkkel mondatnák el a fejleményeket, minimum plusz egy óra vetítési idővel kellett volna számolni. Az már keleti mércével sem kevés moziban töltve. Oldalt a győzelem egyik kovácsa és megszenvedője, Nogi tábornok látható. A sikere után a hadseregével együtt lóhalálában indult Mukdenhez, ahol egy újabb nagy győzelem részese lehetett.

Port Arthur ostromának és bevételének története a növekvő étvágyú, modernizálódó Japán Császárság és a hatalmas, ám belülről minden eresztékében ropogó, világtól lemaradó Orosz Birodalom küzdelmébe vezet el.(Amiről nálunk szinte bebetonozódott, hogy a cár volt az uralkodója, holott valójában császár volt a címe.) A japán vezérkar maga is hazardírozásnak tartotta a háborút, és abban reménykedtek, a kezdeti sikereiket időben megkötött béke követheti az Egyesült Államok támogatásával. Nem tudhatták, miként a világ sem, hogy Oroszország csupán agyaglábakon áll. A díszesen kidekorált tábornokaik még a napóleoni idők taktikáját próbálták bevetni, a puszta számbeli fölény érvényesítésében bíztak. Stratégiailag nem voltak felkészülve a modern hadviselésre. (Később ezért veszítettek Mukdennél a kisebb létszámú, de korszerűbb és mozgékonyabb japán hadsereg ellen a szárazföld belsejében.) Ezúttal is bizonyítódott az a katonai elmélet, hogy a legjobban felszerelt erősség sem állhat a végsőkig ellent egy elszánt és kitartó ostromló seregnek, ha teljesen bekerítik és külső felmentésre nem számíthat. Mi, magyarok, tudhatjuk ezt a Munkács várának esetéből, amely a kuruc időkben három éven át bírta a harcot 1685-88 között, de később a franciáknak szintén igazolta az élet Dien Bien Phu-nál. Így aztán végül elesett a védelem központi erejét adó 203-as hegy, ami egyáltalán nem domb volt, hiába nevezi így a magyar nyelvű IMDB cím. Az oroszok egyébként "Az óriás" névvel illették a környezetéből, vagyis lapos tengerpartból hirtelen kiugró természeti képződményt, ami ugye a hegy fogalmának másik meghatározása, a tengerszinthez mért magasságon túl. Toshio Masuda vezényelte le a forgatást, aki mögött akkor már több mint húszévi tapasztalat állott. Tudta a dolgát, de igazán emlékezetes mozit nem tett le az asztalra. Ezúttal sem. Úgy vélem, túl nagy falat volt ez neki. A tömegjelenetek beállításai korántsem az igaziak, pedig bőven lett módja rá, hogy látványos, a témához illő nagytotálokat állítson elő. Helyenként azért összejött, de ezen a téren végig hiányérzetem volt. A színészi játék a fentebb említetteknél átlag feletti, az összes többi szereplő hozza magát, ahogy mondani szokás. A zene összességében megfelelő, de időnként bizony nyilvánvalóan könnyfacsarásra játszik. Az európai nézőnek bizonyára érdekes lesz hallani a népszerű „Gyertyafényfény keringő” japánosított változatát.

A japán-orosz viszony és ellentét csak a felszínen karcolódik meg. Az ellenfelet nem akarják gonosznak bemutatni, mindkét országot gyönyörűként írja le az a történet elején még tanító főhős, aki arra oktatja a nebulót, hogy korántsem minden orosz ellensége Japánnak. Sőt, előbukkan, hogy a harc minden szörnyűsége ellenére akkoriban még élt a lovagias viselkedés a csatamezőn. Az orosz irodalom tisztelete, - különösen Tolsztoj munkásságáé, - hangsúlyosan van jelen a történetben. A saját birodalmi ábrándjaik, amelyek szintén léteztek már akkoriban, „elfelejtődtek,” csak az országféltés kap hangsúlyt. Így a tabló felemás lett. Az életet semmi bevevő militarizmus szelleme ugyancsak megszelídült formában bukkan fel. A császár felelőssége a pusztulás mértékében még úgy sem. Egyáltalán, a teljes mozin tetten érhető a törekvés, hogy se társadalmi osztályt, se más nemzetet ne sértsenek meg. Csak a csatamező marad a nyers valóságnak. Mai mércével mérve különösebben vad képeket nem látunk, de azért akad néhány rázós pillanat. Nem mennek brutális képi részletekbe, de más eszközökkel nyilvánvalóvá teszik, az ostrom hat hónapja alatt borzalmas dolgok történtek. Az ismert írott anyagok korántsem ennyire finnyásak, lett volna mivel borzolni a nézők idegeit, de egyáltalán nem baj, hogy másik utat választottak. Azt hiszem, az itt látható korabeli 28 cm-es japán Howitzer löveg elég bizonyítékát adja, hogy nem kedélyes piknik zajlott le.

Egyébként az oroszok a két nagy vereségük után még mindig hatalmas emberfölényben maradtak, így a háború végkimenetelét az utánpótlás kérdése döntötte el. A japánok hazulról, az orosz császár katonái Vlagyivosztokon át remélhettek utánpótlást. A hosszú és keserves úttól megviselt Balti flotta a csuzimai (helyi kiejtés szerint cusimai) szorosban csapott össze a nipponi hajóhaddal 1905 májusában. A csata katasztrófával végződött a számukra. A korszerű és jól vezetett japán tengeri haderő mindössze 3 hajót és 115 halottat veszített, ezzel szemben az oroszok 21 hajót és 5000 tengerészt. A sebesülteknél még rosszabb volt az arány. Ez már véglegesen döntő csatavesztés volt. Oroszország megalázó békekötésre kényszerült, odahaza pedig kitört a forradalom. A csuzimai szorosban vívott ütközetről 1969-ben készült egy nagyszabású japán film. Sok címen ismert. Az érdeklődőknek "Battle In The Sea of Japan" címen érdemes nyomozni utána.

Az 1980-as Port Arthur korrekt kivitelezésű kosztümös mozinak mondható. Mára, a kevéssé ismert témán túl, a kivitelezés módja adja az értékét. A beöltöztetett statisztahad, a gigantikus ágyúk és korhűségre adó fegyverek és kosztümök, egyáltalán a régimódi filmes iskola felfogása annyira eltér a ma készült háborús mozik szemléletétől, hogy pont ez adja a sajátos ízét. Még a helyenkénti sutaságait is elnézzük neki ennek köszönhetően. Igen, kicsit megkopott és avíttas, de még mindig egyedi darab. Ezért merem ajánlani a történelmi témákat kedvelőknek.