1. évad.

SPOILERES!

Számomra ez volt a csúcs. Furcsa, mert a legtöbb helyen azzal a véleménnyel találkoztam, hogy az elején még nem indult be igazán, és csak később lett jó a sorozat. Valószínűleg azért gondolják így sokan, mert itt még nem a mai drámasorozatok formátumában már megszokott cselekményszövésre, a több részen keresztülhúzódó konfliktusokra építettek. Itt még inkább az a jellemző, hogy egy rész/egy megoldandó probléma, miközben a háttérben azért már elkezdtek futni azok a szálak, amelyek később fontosak lettek. Nekem ez a hozzáállás sokkal szimpatikusabb, mint ami később jött. Az első évad ugyanis amellett, hogy bemutatja a karaktereket, az erőviszonyokat, és úgy egyáltalán az egész közeget, közben még veszettül pörög is. Annyi minden történik itt az elején, mint a következő két évadban összesen. A szezon jellegéből adódóan (ez még csak az első) itt ugye még nem nagyon történhetnek olyan nagyon nagy dolgok, de az eszeveszett tempó, meg a jó karakterek bőven kárpótolhatnak. Arról nem is beszélve, hogy a történet eleje még jóval könnyedebb, vidámabb, viccesebb, mint amivé később vált ez a széria. A kérdés csak az volt, hogy az alkotók tudják-e tartani ezt a tempót?

2. évad

Amire a készítők egy csattanós nemmel válaszoltak. A tömeg pedig éljenzett. Ez az évad ugyanis sokkal jobban megfelel a ma divatos sorozathagyományoknak; javarészt egy témával, egy ellenséggel operál az egész szezon. Van egy ütős évadindító, hogy aztán az utolsó részekig a langyos vízben tapicskoljunk, de aztán megint nagyon felpörögnek a dolgok, miközben ügyesen előkészítik a következő évadot. Szó se róla, ez így nagyon profi, de már jóval kevésbé emlékezetes, arról nem is beszélve, hogy nekem végtelenül hiányzott az első évad zabolázatlansága. Ennek ellenére nem beszélhetünk semmiképpen sem egy rossz évadról, a Zobelle-t alakító Adam Arkin például remek főgeci volt: sima modorú, visszafogott, intelligens, kegyetlen. Ahogy a brutális henchmenjét alakító Henry Rollinst is kellőképpen lehetett utálni. Jax és Clay konfliktusával szépen eljátszottak, kedvenc motorosainkat pedig végigszívatták az egész évadon keresztül.

3. évad

És akkor eljött a mélypont, az ír évad. Engem valamiért mindig nagyon elkap az ír zene, az akcentus, meg az egész hangulat, kultúra amit itt is átadnak, de ez önmagában egyszerűen kevés a sikerhez. A 3. évad beleragadt a 2. évad cliffhangerébe, és képtelen volt kikecmeregni onnan. A 13 rész témája az, hogy Jaxnek vajon sikerül-e visszaszereznie a gyerekét? Ez remek lenne egy kétórás filmbe, vagy 3, esetleg 4 rész történetének, de egy 13 órához egyszerűen kevés. Fölösleges, sehová sem tartó mellékszálakkal fárasztanak minket, a történet csigalassan halad előre, egyik felesleges akadályt követi a másikat, és csak pofáznak, pofáznak, pofáznak. Mégis sok helyütt találkoztam azzal a véleménnyel, hogy a 3. évadig volt jó ez a sorozat. Én majdnem abbahagytam a sorozat nézését emiatt az évad miatt, de aztán mégse tettem. Miért lehet ez? A befejezése miatt. Kicsit Breaking Bad effektus, ott a negyedik évad haladt elég lassan, hogy aztán egy mindent elsöprő fináléval elfeledtessen velünk minden rosszat. Itt is hasonló a helyzet, az évadzáró tökéletesen sikerült, nagyon finoman készítik elő nekünk a következőket, miközben rengeteg, az első évad óta húzódó történést lezárnak. Frappánsan, ügyesen, minden igényt kielégítően. Nagyon emlékezetes, ahogy a fél banda éppen a sittre tart, de mindannyian csak hangosan röhögnek a rabszállító kocsiban, mert tökéletesen sikerült a tervük, minden szálat elvarrtak.

4. évad

Ez pedig egy új kezdetnek tekinthető. Sikerült a második évadra jellemző „profizmust” összeházasítani az első pergősségével. Közben végre valahára, annyi idő után sor került a Ron Perlman által alakított Clay karakterének igazi kibontakoztatására is. Teljesen démonizálták a korábban csak szimplán ellentmondásos figurát, olyannyira, hogy a szezon végén a közönség egy emberként szurkoljon a haláláért, amit persze, nem kapott meg, de ez így is volt rendjén. A tétek kellőképpen emelkedtek, Sam Crow beszállt a drogbizniszbe, kartellháborúba csöppent, nagyszabású nyomozást folytatott ellene az FBI, szóval megszűntek kispályások lenni. Egyetlen komoly gond van ezzel az évaddal, hogy muszáj volt folytatni még a sorozatot, a készítők ezért nem mertek egy ütős évadzárót adni nekünk, és elsimították a legtöbb komoly konfliktust. Igazából innentől kezdve, a 7. évadig már annyira egységes a színvonal, hogy - mivel egy szuszra néztem végig az egész sorozatot –kicsit összefolynak a dolgok.

5. évad

Aminek kárát leginkább az 5. évad látta. Itt már kaptunk remek új szereplőket, például Nero karaktere az egyik leginkább szerethető az egész szériából, ami furcsa, ha belegondolunk, hogy egy exjunkie, sittes striciről van szó, mégis azt egyik fő azonosulási ponttá vált. Főgonosznak itt van Damon Pope, a nagymenő fekete üzletember, de ebben az esetben inkább egy jól megírt karakterről beszélünk, Harold Perrineau játéka annyit nem tett hozzá az összképhez. Mindenesetre ütős kezdés a részéről feldaraboltatni egy – korábban amúgy szimpatikus – bandavezért, majd elevenen elégetni az egyik főbb szereplő lányát. Hogy ezek után a főhős legjobb barátját is kinyíratja, már csak hab a tortán. Még furcsább, hogy kialakul közte és Jax között egyfajta mester-tanítvány viszony. A fogatlan oroszlán Clay pedig hiába keveri a szart, a végén pont őt játsszák ki a legcsúnyábban. És amikor hősünk már nagy nehezen, hidegvérű gyilkosságok sorozatával mindent egyenesbe hoz, bilincsbe verve viszik el feleségét a rendőrök. De alapjában véve Jax törekvései, hogy jobb útra térjenek, csak vérhez és fájdalomhoz vezettek. Ennél az évadnál válik teljesen egyértelművé, hogy a szereplők a pokol felé tartanak.

6. évad

És akkor természetesen meg is érkeztünk a pokolhoz. Felrobbantják a klubot, darabolják a tagokat, a bűnből nincs kiszállás. Egy elmebeteg exzsaru pedig csak úgy mellékesen a vérüket akarja. Itt már érezzük, hogy kezd kicsit önismétlésbe hajlani a dolog, de azért szerencsére fel tudják dobni még úgy a labdákat, hogy érdekes legyen. Az exzsaru idő előtti halála például nagyon váratlan, ráadásul megadja ezzel a végtisztességet a brutális Otto-nak, aki a sorozattörténelem tán legtöbbet szenvedett karaktere. A Ron Perlman által alakított Clay-t szintén kiírták a sorozatból, és úgy távozott, ahogy kell: szomorúan, elhagyatva, hasznosan, de méltósággal. Mégsem ezek voltak az igazán érdekes pontok, hanem Tara, aki menekíteni próbálta gyermekeit ebből a fertőből. Szívszorító, ahogy mindenki tökéletesen magára hagyja, de még ez sem készíthet fel minket arra a sokkolóan kegyetlen végzetre, ami rá vár az évad végén. Az egyik leginkább szívszorító évadfinálé, amit valaha láttam.

7. évad

Az utolsó évad sajnos nem sikerült túl jól. Eddigre már nem nyújt semmi újat a sok intrika, átverés, a gengszterharc maximum annyi újdonsággal szolgál, hogy tudjuk, az egész alapja egy hazugság. És mivel tudjuk, hogy vége lesz, mehetnek a kegyetlenkedések orrba-szájba, de az egész már nem annyira érdekes. Sajnos 10 nem túl érdekes, időhúzó részt kell várnunk, mire megtörténik az, aminek meg kell történnie. Jaxnek a négy éves fia mondja el, hogy a nagymama ölte meg a feleségét. Leírva talán abszurdnak tűnik, de valami egész elképesztően erős ez a jelenet. Ahogy Unser, majd Gemma csöndes halála is, pontosan tudták a készítők, hogy egy ilyen főkarakter halálához nem kell nagy csinnadratta, csak némi intimitás. De innen már végképp nincsen visszaút a főhősünk számára, elkövetett minden elképzelhető és elképzelhetetlen bűnt, és úgy rohan a vesztébe, ahogy a nagy könyvben meg van írva. Nem meglepő, de nem gond, ennek így kellett történnie. Az utolsó néhány rész szerencsére nem hagy keserű szájízt maga után, de jobban tették volna, ha csak hozzácsapnak pár részt az előző évad végéhez. Mindenesetre az utolsó részek annyira gyönyörűek, hogy meg is bocsájthatjuk, hogy nem lett annyira erős az utolsó évad, mint amilyen lehetett volna.