Nem könnyű egyedülálló, gyermekes nőnek lenni. Még ma sem az, hát még az 1800-as évek közepén, egy férfiak uralta világban. Az angol Anna Leonowens asszonyság megözvegyülvén a boldogulást kereste, amikor elfogadta az akkor szinte a világ végének számító Sziámból (Ma úgy ismerjük, Thaiföld) érkező meghívást, hogy legyen a királyi csemeték nevelőnője. A csillogás és pompa világába érkezett, ahol még elevenen élt a középkor világa, a nőket pedig számon sem igazán tartották. Nehéz helyzet egy ettől azért többhöz szokott európai nő számára, de nem is megoldhatatlan. Különösen akkor, ha olyan talpraesett teremtés az illető, mint amilyennek a brit nevelőnő bizonyult. Élményeit a naplójában rögzítette, majd Margaret Langdon írónő öntötte irodalmi formába. Mivel TV és Internet akkoriban nem létezett, az egzotikus világot bemutató könyveket élénk érdeklődés övezte. Ennek köszönhetően a regényt számos nyelvre lefordították. A filmesek hamar meglátták benne a kiváló alapanyagot. A legközismertebb talán az 1956-os romantikus, zenés feldolgozás, amely a bemutatása után Yul Brynnert a sztárok sorába emelte. Annak a mozinak a kedvéért borotváltatta először kopaszra a fejét, ami akkor szenzációszámba ment egy hollywoodi színésztől. A film hatalmas sikere hatására lett élete végéig „a Király” a tisztelői számára. Mostanság közismertebb az 1999-es, kalandosabbra vett változat, amelyben Jodie Foster és Yun-Fat Chow alakítják a fő karaktereket. Ám még mindig az 1944-ben forgatott mozi próbált a legrealisztikusabb maradni, amely a legkevésbé megszépített módon ábrázolja a sziámi uralkodó és a nevelőnő bonyolult kapcsolatát.

1862-ben járunk, amikor mem Owens a fiával együtt érkezik Sziámba, ahol rögtön szembesül azzal, mennyire keveset tud valójában arról az országról, amelyben oktatnia kell. Ám igazi angol szívósággal veszi fel a küzdelmet a problémákkal az új helyén. Mialatt ő a korabeli modern ismereteket adja át Mongut király gyermekeinek, köztük a trónörökösnek, számos élménnyel gazdagodik, vagy éppen kudarccal kell szembenéznie. Az uralkodóval ellentmondásos a viszonya, magánéletében a tragédia sem kerüli el, mégis marad Sziámban, mert egyre nagyobb szeretet érez a királyi gyermekek iránt. A végső elégtételt akkor éli át, amikor az egykori tanítványa trónra lép, és már az első bejelentéséből kiderül, sikerült átadnia számára a legfontosabb alapelveit.

Mint annyiszor, itt ismét érdemes megnézni a kort, amikor az eredeti mű született, mert sok mindenre fényt derít egy pár adat. Thaiföld, hogy a mai nevét használjam, a XVIII. század közepétől véres háborúkat vívott Burmával, amiről a közismert Bang Rajan mozik mesélnek. Időlegesen odalett a királyságuk, ám végül csak sikerült kiszorítaniuk a hódítókat. Sok nyugalmuk nem volt, mert a mostanáig uralmon lévő Csakri dinasztiának az európai gyarmatosítókkal kellett szembenéznie. Kényes időszak volt, a szomszédjaik egymás után veszítették el a függetlenségüket. Sziám uralkodói jó érzékkel taktikáztak, köztük a filmben szereplő Mongkut és a fia, Csulalongkorn. (Egyébként őket IV. és V. Ráma néven találjuk meg a helyi királyok névsorában. Európainak ez öröm, mert az eredeti, teljes nevük, ami jóval hosszabb, mint amit kiírtam, számunkra szinte kiejthetetlen.) Némi szerencséjük ugyancsak volt, mert a gyarmatosítás elkerülésében a francia-angol ellentét a kezükre játszott. Mongkut a filmben említettől sokkal többet, 27 éven át szerzeteskedett, mielőtt trónra került. A vallási nevelésen túl komoly képzésben részesült. Különösen csillagászatban jeleskedett, de a nyelveket sem hanyagolta el. Tanultsága révén felismerte az oktatás fontosságát, így kerülhetett Anna asszony az országába, számos más európaival együtt, ami a modernizálási programjának része volt. Nem ment ész nélkül a falnak a változások terén, nagy gondot fordított a hagyományok tiszteletére, a kulturális örökségük megőrzésére. Tevékenységét elismerve máig az ország legnagyrabecsültebb királyai közé tartozik. A fia méltó utódjának bizonyult.

Egy ilyen, valóban fontos távol-keleti uralkodó,  és korszakának bemutatása igazi kincsesbánya filmes szemszögből nézve. Ha ehhez még hozzájön az is, hogy az európai szál szintén nem légből kapott, már pazar alapanyag áll az eltérő hangsúlyú filmek leforgatásához. Hiszen csak a hangsúlyokat kell váltogatni, eseményből pedig még elhagyni való is bőven akad. Ez magyarázza az adaptációk változatosságát. (Meg a közönség elvárásai, amihez a producerek készséggel asszisztálnak. De ezt most ne feszegessük.)

1946-ban próbáltak a realistább megközelítés felé elmozdulni. No, nem vitték túlzásba, - a filmet csak el kellett adni, - és akkoriban Hollywoodra igaz volt az „álomgyár” kifejezés. Ügyesen központosítottak a két kultúra találkozására és az eltérő hagyományokból adódó konfliktusra. A nemzetének függetlenségét óvó, kevesek által megértett, önmagával harcot vívó király alakja vonzó kihívás egy színész számára. Rex Harrison sokat áldozott érte. Hetekig napozott, hogy erősen barna bőre legyen. Akkoriban az ilyesmi nem számított hétköznapi vállalásnak. Elmondható, hogy megérte, a Kralahome miniszterelnököt alakító kollégája mellett szembeszökő a színházi suviksz és a természetes arcszín eltérése, amikor együtt szerepelnek egy-egy jelenetben. Harrison pályája Angliából indult, ez a mozi volt az első amerikai filmje. Nem csoda, ha minden áldozatra képes volt a siker érdekében. Királyi gesztus, nem? Illik egy „rex”-hez. Megérte a váltás. Azt hiszem, őt a Kleopátrából Julius Caesarként, vagy mint Higgins professzort a My Fair Ladyből, jobban ismerjük. De azok a sikerek még a jövőben rejtőznek 1946-ban. Az általa megformált Mongkut király pár ember támogatásával és megértésével vívja kimerítő harcát az értetlen környezetével, mely nem látja át, milyen áldozatot hoz a népéért. Uralkodónak nagy, de emberileg nem hibátlan. Hiszen korlátlan hatalma révén bőkezűen ajándékozhat, vagy éppen kemény kézzel büntethet. Sértett hiúságában meg is teszi, mert a törvények felett áll. Az egyik legnagyobb konfliktusa pont ebből adódik az angol hölggyel. Ugyanakkor keményen küzd önmaga rosszabbik énjével, az nem vitás. Egy olyan társadalomban, ahol a nők a férfiak kénye-kedvének vannak kitéve, nehéz elfogadnia, hogy egy asszony képes felülmúlni őt bizonyos területeken. Néha kedves és nagylelkű, máskor csökönyös, sőt durva. Ilyen kép egyetlen másik moziban sincs a királyról. Harrison mondhatni minden hangszeren játszik, minden arca meggyőző.

Anna asszonyt Irene Dunn alakítja, akit mára csak kevesen ismernek. Pedig egykor „Hollywood First Ladyje" büszke címet birtokolta. Mem Owens nála a magabiztos angolszász hölgy megtestesítője. Kiválóan képzett, ötletgazdag, ugyanakkor nőiesen érzékeny, igazi anyatípus. A királyhoz hasonlóan makacs természet. A két keményfejű egyéniség szóbeli csatái igazán szórakoztatóak. Remek párost alkotnak a nevében is király „ellenlábasával,” akivel a végére eljutnak a kölcsönös megbecsülésig.

Rajtuk kívül akad még több jól megírt kisebb szerep. Köztük a király szürke eminenciása, az őt mélyen megértő, egyszerre barát, alattvaló és miniszterelnök Kralahome, vagyis Lee J. Cobb. Gale Sondergaard a királyi anya, aki még az első feleség és a trónörökös anyjaként sem juthat boldogsághoz a kor szokásai miatt. Sokat tűrő alakja a film fontos szereplője. Nem érdemtelenül jutott a legjobb mellékszereplő Oscarjához. Az ágyasi szerepével megbékélni nem tudó Tuptim szintén emlékezetes. Az ő tragédiája a lázadó asszonyok sorsát jelképezi. Mongkut király, a filmtől eltérően, a valóságban sokat tett azért, hogy a nők helyzete javuljon az országában. De hozzá kell tenni, a változás azért keleti mérce szerint értendő.

A film a korabeli Hollywood minden erényét felvonultatja. Tehetséges színészek sora jól megírt jeleneteket ad elő méltó kivitelben. A film három Oscar díjazást kapott. Az egyik esetében dagadhat a honfiúi kebel. William S. Darling (Sándorházi Vilmos Béla) lett a legjobb látványtervező abban az évben. Való igaz, ha például Wolgang Petersen közelmúltbeli Trójájának díszleteivel hasonlítom össze a munkáját, mindjárt nyilvánvaló, miért ő kapta meg háromszor a magas elismerést, - igen, akkor még ért valamit - és az említett moziban dolgozó pedig nem, annak ellenére, hogy Vilmosunk lényegesen kisebb összegből gazdálkodhatott. Mi tagadás, mostanra a díszletezés kifinomultságát egy fekete-fehér mozinál kevésbé venni észre, mint 1946-ban. A másik díjat az operatőr érdemelte ki. A film kilencven százalékában falakon belül játszódó történet, kulcsszerep jutott hát a fényképezésért felelősnek, hogy a néző számára ne fulladjon unalomba a mese. Arthur C. Miller megszolgálta a pénzét. Gale Sondergaard alakításáról fentebb már írtam. Azért, hogy teljes legyen a kép, megemlítem, hogy a következetesség már akkor sem jellemezte az álomgyárat. A film elején még pazar körmondatokban és hibátlan angolsággal tolmácsoló titkárból a végére egy lusta, „hablaty Englisht” beszélő szolga lesz. Azt pedig, hogy az újdonsült király miért tart angol nyelvű trónfoglalót a azt nyilvánvalóan nem értő helyieknek, csak a gondatlanság magyarázza. A fejtetőre állított angol zászló nem válik a rendező dicsőségére, miként az sem, hogy összekeverték a francia lobogót a hollanddal. Az 1946-ban használt amerikai zászló került be a moziba, amely ugyancsak eltért az 1800-as évek közepén érvényestől. Egyáltalán, John Cromwell csak a tisztes középszert nyújtja, pedig más alkalommal zsebelt ő be Oscart. Igaz, egy másik rendezéséért. Azért igazán zavaró, durva melléfogás nincs a történetben.

Anna és a sziámi király kapcsolatának ezen feldolgozása a régimódi „beszélgetős” mozik közé tartozik. Akiket nem zavar a „sok mondandó, de kevés akció” megoldás, viszont hajlandóak beleélni magukat a konfliktusokkal szép számmal rendelkező mesébe, élvezetesnek fogják találni a drámát és humort egyaránt felvonultató filmet. Elsősorban nekik ajánlom megtekintésre.

Utórezgés: Mem Anna történetének feldolgozásai máig tiltva vannak Thaiföldön. (Nagyon rövid ideig megesett, hogy bejuthattak, de aztán gyorsan indexre kerültek.) A dinasztia nem lelkesedik a nevelőnő által leírtakért. A szemére vetik, hogy túlértékelte a saját szerepét, továbbá mint külföldinek, és nőnek, igazi rálátása nem volt az ország formáló események valós mozgatórúgóira. Az állítás minden bizonnyal megállja a helyét. Miként az is, hogy a helyi kultúra nála mindig a rövidebbet húzza valamely probléma felbukkanása esetén. Valahogy mindig a nevelőnőnek támadnak jó ötletei a megoldásra, amihez thai udvartartás készségesen hozzájárul. Kétségtelen, hogy a regényben és filmekben oly rokonszenves nevelőnő kiválóan értett a saját személyének propagálásához. Angolnak számított, de Indiában született. Ő viszont egy walesi városkát nevezett meg az írásaiban a szülőhelyének. Az elhunyt férje civil volt, nem a hadseregben szolgált, az emlékirataival ellentétben. Mentségére legyen mondva, a korabeli társadalomban sokat számított a családi háttér. Nem állt egyedül a "megszépítésekkel," amelyek révén az érintettek önmaguk és az utódaik életútját próbálták könnyebbé tenni. Pedagógusként viszont valóban szerzett magának kisebb hírnevet, így került a királyi udvarba. Az uralkodó nehéz természetűnek tartotta, ám a fia többre becsülte a hölgyet, éveken át levelezett vele, miután a család elhagyta Sziámot.(Baloldalt az apa és fia egy korabeli képen.) Igen, a család, mert Anna asszony fia szerencsére nem szenvedett halálos balesetet, ez csupán a filmesek fogása volt. További gond a mozikkal, hogy a thai hatóságok szerint a feldolgozások tiszteletlenül mutatják be a király alakját. (Ezért aztán Jodie Foster és a stábja minden kilincselés ellenére sem forgathattak eredeti helyszínen.) Az 1946-os változat pláne nem tetszik nekik. Tiszteletben tartva a helyiek véleményét, mégis azt mondom, túl szigorúak a filmhez. Számos európai uralkodóházról joggal állítható, hogy rosszabbul teljesített a reformok szükségessége idején, mint a Csakri dinasztia. Elegendő, ha a francia Bourbon dinasztiát említem, vagy a Stuartokat Angliából. Mongkut király a helyieknek biztosan sokkal többet jelent, mint amennyit a film képes visszaadni. De a róla kialakuló összkép egyáltalán nem dehonesztáló. Hiszen a végére nyilvánvalóvá lesz, az uralkodó sikerrel megóvta országa függetlenségét, és a legnagyobb, önmaga rossz beidegződései ellen vívott küzdelmét szintén megnyeri. Az, hogy a történet folyamán esendőnek mutatják, aki hibázik, sőt néha önző, az csak emberibbé teszi az alakját. Már pedig egy hús-vér ember jobban képes megfogni a nézőt, mint egy idealizált, ám életszerűtlen karakter. Tessék mondani, olvassák Thaiföldön a Filmbookot? 

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!