Ritka, hogy ennyi ember kíváncsi egy olyan filmre, aminek már mindenki tudja a végét. A harmadik rész idején már 16 éves voltam, és baráti társasággal mentünk el megnézni. Nagyon jól szórakoztunk a film alatt, előtt és után, voltak köztünk olyan poénok, amikre még a mai napig emlékszem. Például a jól ismert felirat megjelenésekor egyik mindent tudó haverom megszólalt: „Mondtam, hogy így fog kezdődni”. Én meg beálltam egy életnagyságú Darth Vader kartonfigura mögé szuszogni. Azt hiszem elmondható, hogy ez Star Wars rész, amely már sokkal kegyetlenebb, sötétebb, brutálisabb, mint bármelyik másik rész, úgy ez is a lehető legjobb életkorban talált rám a moziban. Addigra a gyermeteg rajongás már elmúlt, úgyhogy nem tudtam olyan lelkesedéssel viszonyulni hozzá, mint a Baljós árnyakhoz, vagy A klónok támadásához, vagy mint annak idején a régi Trilógiához. Egyszerűen csak konstatáltam, hogy az újak közül messze ez a rész a legjobb, és ennyi. Azért az is hozzátartozik, hogy nehéz egy ennyire szomorú történet iránt gyermeki lelkesedést érezni.

Pontosan ugyanúgy kezdődik A Sithek bosszúja, mint ahogy annak idején A klónok támadása befejeződött: egy nagyszabású, lélegzetelállítóan látványos, akció jelenetsorral, amely méltó a Star Wars legszebb hagyományaihoz. Az űrcsatában rendkívül emlékezetesek a kullancsdroidok, amelyek szétszedik a gépet. Ezután rögvest sor kerül a nagy küzdelemre Dooku gróffal, ami számomra nem várt végkifejletet tartogatott akkoriban. Ez a küzdelem van olyan jó, mint A klónok támadása végén, de most csak bemelegítő lehet a későbbiekhez. Mindenesetre Christopher Lee karaktereivel elég csúnyán bántak el A Gyűrűk Urában is (ahol csak úgy eltűnik), és most is, ahol rögtön a film elején meg kell halnia. De itt legalább tudjuk és látjuk, hogy mi történt vele. Új karakterként megjelenik Griveous tábornok, aki nagyrészt gép, de mégis szerves lény, mindamellett egy remek harcos is, számomra az új trilógia egyik legemlékezetesebb karaktere. Furcsa volt ebben a bevezetőben, hogy a harci droidokat nagyon poénosra vették az alkotók, ami nekem már a moziban is nagyon tetszett, és most is, egy ilyen sötét hangulatú filmben nagy szükség volt legalább az elején némi poénkodásra.

Obi-Wan Kenobi szerepében Ewan McGregor legalább olyan megnyerő, mint neves elődje, Alec Guiness, de szerencsére egyiküket sem a Saga-ban nyújtott teljesítménye alapján kell megítélnünk, mint színészt, képességeikre nincs nagy szükség ebben a történetben. Natalie Portman pedig az előzményekhez képest nagyon háttérbe szorul: természetesen ezúttal is elbűvölő, de ebben a történetben ő már csak egy motivációvá fokozódik le az ifjú Skywalker számára. Persze, nem mellesleg megszüli az ikreket, akik a galaxis megmentői lesznek, és a fináléba kellő drámaiságot sikerül csempésznie. Emlékszem, annak idején, csak egy dolog volt kétséges, mielőtt moziba mentem: hogy Padmé túléli-e, avagy sem. Hisz Leia A Jedi visszatér-ben emlékezett az igazi, bár kissé szomorú édesanyjára. Mielőtt elmentem volna a moziba, egyetlen, drága hugocskám felvilágosított, hogy a barátai elmesélték neki, hogy meghal. Nem sokszor voltam életemben olyan mérges rá, mint akkor.

Hayden Christensen az előző rész negatív kritikái után lehet, hogy vett színészleckéket, mert ezúttal már egyáltalán nem olyan szánalmasan ciki az alakítása, mint eddig. Nem lett belőle azért egy Al Pacino, és olyan különösebben meggyőzőnek se mondanám se vívódó jediként, se Sith nagyúrként, de már nem olyan kamaszosan idegesítő szépfiú, mint A klónokban. Nagy pálfordulásáról két tökéletesen egymásnak ellentmondó vélemény kering szerte a kritikák galaxisában: az egyik szerint túl hirtelen a váltás, hogy egyik pillanatban még csak a szerelmét próbálja megmenteni, a másikban pedig már hidegvérrel kisgyerekeket öldös. Más vélemények szerint semmi változás nem történt, már A klónok támadásában is egy pszichopata állat volt, aki a buckalakók közül nőket és gyereket mészárolt. A filmet újranézve nekem semmi gondom nem volt azzal, ahogy ezt ábrázolták. Igyekeztek minél jobban, két részen keresztül felépíteni, megmagyarázni azt, hogy Anakin miért állt át a Sötét Oldalra. Ha ennél is több lelki vívódást kellett volna néznem, akkor valószínűleg átcsapott volna unalomba, ez pedig a Star Wars, ahol ez megengedhetetlen. 

Egyébként körülbelül ennyi az, aminek köszönhetően A Sith-ek bosszúja a legjobb, legnépszerűbb az új trilógiából. Az a tragikum és drámai potenciál, ami a történetben rejlik, már önmagában elviszi a hátán a cselekményt.  Hátborzongató, amikor Obi-Wan rájön a szörnyű igazságra, szörnyű, amikor Anakin élete szerelmét fojtogatja, és egészen epikus amikor a két régi jó barát egy végső nagy küzdelemben szembeszáll egymással. Fantasztikus az a jelenet is, amikor kiadják a 66-os parancsot, az eddig hűségesen szolgáló klónok pedig hátba támadják a jediket. Különféle, változatos bolygókon, távolról, tárgyilagosan, felesleges hatásvadászat nélkül mutatják be nekünk ezeket a jeleneteket. Lucas tudta: a jedik kiirtása a világegyetemből már önmagában elég megrázó ahhoz, hogy felesleges érzelgősséggel elrontsa. Ez a rengeteg érzelmi töltet, ez a fajta drámaiság és átélhetőség teszi A Sith-ek bosszúját közel méltóvá az eredeti Trilógiához.

Még így is tény, hogy bántóan túlzsúfolt lett A Sith-ek bosszújának cselekménye, Lucas gyakorlatilag minden fontosabb eseményt ebbe az epizódba sűrített bele. Lehet sokaknak ezért tűnik elnagyoltnak Anakin Darth Vaderré válása, de a film így is 140 perc hosszú, a leghosszabb az összes Star Wars film közül. Lucas nem akart azzal az öncélú luxussal élni, hogy három órára lefárassza a nézőit, ezzel próbálva valamiféle monumentális hatást elérni. Viszont így kissé lyukasnak tűnik a sztori: a látszólag fontos Organa szenátorról például semmit sem tudunk meg, és számomra mindig is szomorú volt, hogy a leggrandiózusabb csatajelenet csak jelzés szintjén jelenik meg a filmben. A Jedi templom ostromára gondolok, melyben több ezer klón támadja meg Darth Vader vezetésével a jedik főhadiszállását. Ezekre a pillanatokra azóta is nagyon kíváncsi lennék, véleményem szerint ugyanis bántóan hiányoznak a filmből.

Ebben a részben láthatjuk a legtöbb fénykard-párbajt, szám szerint ötöt. Először Dooku küzd meg Obi-Wannal és Anakinnal, majd Obi-Wan Griveous tábornokkal, ami a sok fénykardnak köszönhetően különösen látványos. Mace Windu a legcoolabb jedi szintén kardot ragad a Sith Sötét Nagyura ellen egy visszafogottan elegáns harcban, végül pedig sor kerül a nagy csatára Obi-Wan és Darth Vader, illetve Yoda és az Uralkodó között. Az Obi-Wan Anakin párbaj nincs annyira jó, mint a Baljós árnyak hasonló jelenete, de az érzelmek és a dráma miatt nagyon magával ragadó az első percétől az utolsóig. Nem mellesleg persze álleejtősen látványos, ötletes, a végkifejlet durvasága pedig elég felkavaró. Ezzel szemben a Yoda vs Palpatine jelenet bár egy remek poénnal indul (az őrök leszerelése), mégsem sikerült túl jóra. Ennek elsődleges oka, hogy Yoda az előző epizódhoz hasonlóan komolyan vehetetlen, mikor gumilabdaként pattog, és ebben a jelenetben az Uralkodó méltóságát is ugyanígy elveszik. Az Erő két legnagyobb urának és ismerőjének párviadalát szerintem nagyon nem így kellett volna bemutatni, ha már mindenképpen szükség volt rá. Szerencsére nem csak a kardforgatásra helyezik a hangsúlyt, ez pedig megmenti a jelenetet attól, hogy igazán nevetséges legyen.

Kínos pillanatok azért még így is jócskán akadnak. Szerencsére Jar Jar ezúttal meg sem szólal, és Christensen sem csinál hülyét magából mindenféle nyálaskodással, de előfordulnak nagyon gáz jelenetek. Ráadásul ezek mindig valami kulcsmomentumhoz köthetőek, mint például amikor Anakin átáll a sötét oldalra, Ian McDiarmid pedig úgy nyögdécsel, mintha muszáj lenne neki. Előtte pedig, ahogy üvöltözi, hogy "hatalom!!", az gyakorlatilag a saját maga karikatúrája. De Darth Vader első lépései is mindig mosolyt csalnak az arcomra, ahogy a túlzottan teátrális: „NEEE” felkiáltás is, pedig egyiket sem poénnak szánták. Chewbacca Tarzan üvöltése pedig már A Jedi visszatérben is nagyon ciki volt, másodszor pedig még inkább az.

Lucas itt már próbálta minél jobban összekötni a két trilógia egymástól nagyon eltérő világát. Ennek köszönhető a wookie-k minden funkciót nélkülöző jelenléte, vagy Organa szenátor űrhajójának szerepeltetése is. A legvégén pedig életre kell a Star Wars univerzum legikonikusabb figura, Darth Vader. Szerintem ez a pillanat legalább olyan legendássá fog válni, mint az eredeti Trilógia legjobb jelenetei. Hogy teljes legyen az érzés, láthatunk még csillagközi rombolót, megpillanthatjuk a Halálcsillag építését, legvégül pedig újra belemeredhetünk a Tatooine-on a lenyugvó napokba. Lényegében ezekkel a hirtelen, filmvégi húzásokkal csak az előző Trilógia iránt táplált érzelmeinkből próbál katartikus hatást kiváltani, és a helyzet az, hogy sikerül is neki. Előtör belőlünk a jól ismert Star Wars hangulat, amiért annyira szeretjük a régi filmeket.

Természetesen ennek elmaradhatatlan velejárója John Williams zenéje, akinek felbecsülhetetlen szerepe volt a Star Wars filmek kultikussá válásában, aki még a legkevésbé jó epizódokat is fel tudta dobni felejthetetlen, és azonnal klasszikussá váló dallamaival. A Sith-ek bosszúja talán a legkevésbé emlékezetes ilyen szempontból, egyedül Darth Vader és Obi-Wan küzdelme alatt szól egy rendkívül emlékezetes aláfestés, amúgy a régi zenéket hallhatjuk, de rendkívül hatásosak, nincs is szükség semmi másra. A Sith-ek bosszúja más szempontokból is hasonlóan visszafogott, az új bolygók általában csak villanásnyira tűnnek fel, vagy szimplán kevésbé érdekesek, mint a Mustafar. Az Alderaan látképe mindenesetre nekem nagyon tetszett. Ötletes új lények sem fordultak elő olyan nagy számban, mint eddig, nekem egyedül Griveous tábornok, és Obi-Wan gyíkállata jött be, amin lovagolt, de ők viszont nagyon.

Lucas nagyon mélyre sújtott ezzel a filmmel, kifejezetten brutális és kegyetlen képsorokat láthatunk, a hangulat végtelenül sötét, és az események is nagyon szomorúak. Nagyon messze van a Csillagok háborúja optimizmusa, de a Baljós árnyak gyerekessége is. Valódi, sötét filmdráma, kifejezetten ütős akciójelenetekkel, olyasmi amire valóban vártak a rajongók, amihez képest A Birodalom visszavág derűs bolondozás: A Sithek bosszúja főhősei meghalnak, vagy szó szerint elkárhoznak, legjobb esetben pedig száműzetésbe vonulnak, a gonosz pedig minden fronton totális győzelmet arat. Sosem felejtem el mennyire váratlanul ért, és pofán vágott Anakin szétégésének nagyon naturális bemutatása. Megértem azt is, hogy egyesek mindezt túl soknak találták, de Lucas azért bőven áldozott még így is a hollywoodi műfajfilmek oltárán, ahol elképzelhetetlen, hogy a gonosz teljesen győzzön. Ennek köszönhető, hogy Obi-Wan ennyire egyértelműen diadalmaskodik Darth Vaderen, és ennek köszönhető, hogy az Uralkodó csak a szerencséjének, illetve Anakinnak köszönheti, hogy sem Yoda, sem Mace Windu nem tudta legyőzni.

Egyszerre kéne összegzést mondanom A Sith-ek bosszújáról, az új trilógiáról, és a Star Wars univerzumról. A Sith-ek bosszúja még látványos hibái ellenére is simán veri két előzményét. Sötét hangulata és brutalitása pedig összetéveszthetetlenné teszi a többi epizóddal szemben. Mellőzi az infantilizmust és a nyálasságot egyaránt, ezen kívül viszonylag szép átmenetet képez a régi Trilógiával. Az előzmények sajnos közel sem tudtak felérni a régi filmek szintjére, ráadásul Lucas olyan megbocsájthatatlan hibákat is vétett, mint amilyen Jar Jar Binks volt. Mégis, így utólag visszatekintve a Star Wars filmek eseményszámba mentek már akkoriban is, és az év legjobban várt mozijai voltak. A mai blockbusterekkel összehasonlítva, mint amilyenek a Transformersek, vagy akár a Zöld lámpás, kétségtelenül egy jóval magasabb, és sokkal szórakoztatóbb irányvonalat képvisel az új trilógia minden eretneksége ellenére. A régi trilógia rajongói persze megmaradhatnak az eredeti, összehasonlíthatatlan Star Wars világgal, senkinek sem tenném kötelezővé az új trilógiát, de véleményem szerint érdemes megnézni, hisz a filmtörténelem egyik örök meséjévé lépett elő.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!