SPOILERVESZÉLY!

„A spoiler irodalmi művekre, filmekre, videojátékokra stb. vonatkozó információ: leggyakrabban a végkifejlet elárulását jelenti, de kulcsfontosságú pontok (főleg hosszabb alkotások esetén) nem csak a mű végén találhatók.”

Igen, én is nagyon vártam. Igen, nekem is tetszettek az előzetesek. Igen, én is gyerekkorom óta Star Wars fan vagyok, igaz, nem az a fajta, aki azonnal elélvez, ha meglát egy csillagrombolót. Sajnos mégsem tudok osztozni abban az osztatlan lelkesedésben, ami a hetedik részt övezi. Mintha mindenki annyira akarta volna, hogy ez a film jól sikerüljön, hogy minden mást efölé helyezett, nekem viszont néhány dolog szúrta a szememet.

Az első, hogy az alkotók nem helyeztek el minket térben és időben. Oké, a Birodalom hamvaiból feltámadt az Első Rend, és ennyit tudunk. Miért csak 30 év múlva? Akkor a Jedi visszatér után legyőzték a Birodalmi flottát, vagy hosszú háború volt még? Mi volt a baj az Új Köztársasággal? Kellett, hogy legyen, ha nem tudta csírájában elfojtani a problémát, és ilyen ellenséges indulatok csaptak fel. Ezekre a kérdésekre nem kapunk választ, pedig engem érdekelnének. Sose zavart, hogy anno Lucas nem folytatást, hanem előzménytrilógiát csinált. Mert mi lehet még a folytatásokban, vagy egyáltalán hogyan lehet ezt folytatni? Vader és az Uralkodó halott, innentől kezdve pedig már csak valamilyen erőltetett módon gondolhatják tovább, és itt is ez történt, ráadásul igazán meg se magyarázzák a hogyanokat.

És ha már a sokat szidott előzménytrilógiáról beszélünk, akkor nehéz nem észrevenni, hogy a mostani film készítői felrobbantják a Coruscantot, az egyetlen olyan helyszínt, ami az előzménytrilógiához köthető, ezzel jelképesen leszámolnak magukkal az előzményfilmekkel is. Pedig azoknak a filmeknek mindenképpen a javára írható – még akkoris ha Lucas ebben hibázott -, hogy nem igazán épített a nosztalgiánkra, hanem próbált új dolgokat mutatni. Más kérdés, hogy ezek az új dolgok messze nem érték el a régiek szintjét, de legalább a szándék megvolt. Az Ébredő erő ezzel szemben, ahogyan sejthettük, a Terminator 5-höz, vagy a Jurrassic Worldhöz hasonló nostalgiaexploitation. Szerencsére mindkettőnél szórakoztatóbb, és alapvetően színvonalasabb, de a trend elég egyértelmű. A bevételeknek köszönhetően egyre inkább a nosztalgiánkra fognak építeni, ahelyett hogy valami újat láthatnánk, és ez nem jó így.

Ez olyan szinten jelen van a filmben, hogy a három bolygó, amit láthatunk sivatagos-erdős-havas. Mire emlékeztet ez titeket? Mindenesetre maradjunk annyiban, hogy nem sok fantáziáról árulkodik. Hogy a helyzetet fokozzuk, az Ébredő erő gyakorlatilag nem más, mint az eredeti ’77-es Csillagok háborúja remake-je. A gonoszok itt is épp győznek egy csatában, ahonnan kimenekül egy fontos információkat tartalmazó droid, a sivatagbolygón találkozik a Kiválasztottal, aki társakat szerez, köztük a Mestert (Obi-Van helyett Han Solo érdekes egyébént), betérnek egy kocsmába, összefutnak megint a gonoszokkal, kergetőznek a bázisukon, a Mester meghal, a bázis felrobban, a gonosz megmenekül. Csak amíg az eredeti film önmagában egy kerek egészt alkotott, addig az Ébredő erő a mai franchise-okhoz hasonlóan érezteti, hogy ez most még csak egy ígéret, az igazán nagy dolgok majd később jönnek. Emiatt nem is lehet normális befejezése a filmnek, csak egy cliffhanger, mint anno a Gyűrűk Urának. Pedig ebben kellett volna inkább példát venni a régi filmekről, mert a Baljós árnyakról sok rossz elmondható, de azt legalább befejezték normálisan. Most, ha a második rész a Birodalom visszavágot fogja majmolni, akkor még annyira sem lesz befejezése, mint ennek? Tudom, tudom, kicsit ódivatú vagyok, de szeretem, ha egy filmnek van eleje, közepe és vége. Még ha nem is ebben a sorrendben, de legyen már. És oké, életemben nem láttam még ilyen szép cliffhangert, no de akkor is.

A sötét oldallal éreztem a legnagyobb problémákat. A háttérben üldögélő főgonoszon már a moziban is csak röhögni tudtam. Most komolyan egy nagyra nőtt Gollamtól kellene félnem? A slusszpoén pedig, hogy amikor hazaérve rápillantottam az imdb-re, láttam, hogy ugyanaz az Andy Serkis játszotta a karaktert, aki magát Gollamot is (meg szinte minden CGI lényt). És persze Kylo Ren, aki a szememben olyan, mint a film. Kylo Ren ugyanis egy pózőr. Nem a sérülései miatt visel maszkot, pláne nem azért, mert az tartja életben, hanem szimplán azért, mert hasonlítani akar Darth Vaderre. Éppen ezért fogadható el a hülye fénykardja is, aminek semmi más funkciója nincs, mint hogy jól nézzen ki. Különben meg egy bizonytalan hülyegyerek, aki nekiáll hisztizni, ha valami nem úgy megy, ahogy szeretné. Semmi méltóság, semmi elegancia. És valahol az új film is ilyen, külsőségeiben megpróbál olyan lenni, mint a régiek, de mégis hiányzik belőle az a mögöttes tartalom, ami az első trilógiát jellemezte. A gonoszok közül egyedül Domhnall Gleeson Hux tábornoka tetszett, hiába bírom a színészt, az első pillanattól kezdve sikerült ellenszenvet ébresztenie bennem, a Hitler paródiája pedig kiválóan példázza a régi trilógiákban is jelen lévő nácik - Galaktikus Birodalom párhuzamot. Sajnálatos módon azonban nagyon kevés teret kap ez a karakter, így egyáltalán nem tud kibontakozni.

A film rengeteg pozitívumáról sem szabad elfeledkezni, valami egészen hihetetlen, hogy ez a 136 perc olyan gyorsan eltelik, mint egy szemvillantás. Kicsit féltem, hogy a Star Trek 2-höz hasonlóan túlpörgetik a cuccot, de szó sincs erről, megtalálták az egészséges egyensúlyt az Erőben. A végeredmény látványos, sehol sem lóg ki a CGI lóláb, és dicséretes, hogy törekedtek a hagyományos trükkök felé. Az új főhősök szimpatikusak, a színészeket remekül kiválasztották, a női főszereplő Daisy Ridley például minden szempontból köröket ver Luke-ra. Az újak közül egyedül az R2-t helyettesítő BB-8-et éreztem erőltetetten cukiskodónak, de ez a legkevesebb. A régieket sem tolták nagyon előtérbe, ahogy a visszautalásokat sem vitték túlzásba, mindez olyan jó ízlésről tesz tanúbizonyságot, ami az előzménytrilógiát sosem jellemezte, és ennyivel már több, mint a T5, vagy a Jurrassic World. Az pedig már az első jelenettől kezdve tökéletesen nyilvánvaló, hogy mennyire jól illik a 2010-es évek hollywoodjának naturálisabb ábrázolásmódja ehhez a világhoz. Abszolút pozitív döntés volt az is, hogy J.J. Abrams nem egy tucatakciót akart összehozni, hanem inkább éreztem fantasysnak az összképet.

A film tehát összességében működik; szórakoztató, pörgős és vannak benne hatalmas jelenetek, ötletek. Han Solo halála például feszült, szomorú, megható, méltó és szép. És érezzük, hogy ennek egyszerűen így kell lennie. Számomra a leginkább katartikus pillanat mégis az volt, amikor a végső kardpárbajnál nem Kylo, hanem Rey kezébe repült a fénykard. Hihetetlenül felemelő, magasztos, igazi starwarsos jelenet. A poénokról sem feledkeztek meg, szerencsére nem vették magukat túlságosan komolyan.

Nincsenek olyan kiugróan borzalmas, kínos momentumok, mint az előzménytrilógiában, és ha belegondolok kész csoda, hogy ez a film minden hibája ellenére ennyire jól sikerült. Ugyanis mindezt két év alatt kellett összehozniuk. Ennyi idő alatt még egy normális forgatókönyvet sem lehet megírni, nemhogy egy filmet levezényelni teljes egészében az első papírra vetett szótól az utolsó CGI simítgatásig. Itt pedig még csak nem is erről volt szó, hanem egy teljesen új trilógiának kellett lefektetni az alapjait. Lehetetlen feladat, de mégis megcsinálták, és nem is értem, hogy miért nem érezni a filmen ezt a kapkodást.

Most pedig gondolkodhatunk pár évet azon, hogy akkor most Rey vajon Leia és Han másik gyermeke, vagy pedig Luke az apja. Az intergalaktikus szappanopera tovább folytatódik, a Skywalker dinasztia újraformálja a galaxist.

(Egy kérdés viszont nem hagy nyugodni: Luke fénykardja, ami fontos szerepet kap a történetben kék volt, és nem zöld, mint A Jedi visszatérben. A kék fénykard ugyanis Luke kezével együtt a semmibe hullott, mikor Vader levágta, kizárt dolog, hogy azt megtalálták volna, ezzel szemben a zöld kardot maga Luke készítette, és ennek kellett volna szerepelni a filmben.)