Mamoru Hosoda sokfilmes japán anime-rendező, Miyazaki utódjaként szeretik emlegetni, nálunk sem A fiú és a szörny az első bemutatott filmje. Mivel nem láttam a többit, így nem tudok összehasonlításokat végezni - ez a filmje a bonyodalmas, esetenként kissé túlírtnak tűnő forgatókönyvével együtt mégis olyan karaktereket alkotott meg és azok között olyan megindító viszonyokat jelenít meg, amik miatt szerethetővé válik. 

Ren édasanyját egy balestben elveszíti, édesapja nem tud a dologról, így nincs ott, ő pedig a rokonokkal nem akar elmenni - kilenc évesen a szökés mellett dönt, s magányosan bolyong Tokió Shibuya negyedében, míg össze nem találkozik az ott sétálgató Kumatetsuval és annak barátjával, akik épp Kumatetsu tanítványát keresik. Kumatetsu, a szörnyek/állatok/bakemonok világában Shibutenmachiban él, s a teljhatalom egyik várományosa - ehhez azonban előbb tanítványt kell találnia és megküzdenie a csaknem minden karakterjegyében tőle radikálisan különböző, népszerű, tisztelettudó, felelősségteljes és megbízhatónak ismert, kétgyermekes családapa-ellenféllel, Jozennel. Így akad rá a fiúra, akit elvinne tanítványnak - Ren nem megy azonnal, de a rendőrök elől menekülve megtalálja a két világ közötti átjárót, s végül Shibuyából Shibutenmachiba kerülve mégis Kumatetsu mellett köt ki. 

A film harmadik harmadára kiteljesedő nehézségek egy részét (az mebrekben megjelenő sötétséget, mely eluralkodhat rajtuk) előre beharangozzák, más részét (az állatok/szörnyek világban nem Ren/Kyuuta az egyedüli ember) lehet sejteni, mindemellett a leglényegesebb elem, a két magányos hős, Ren/Kyuuta és Kumatetsu kapcsolata gyönyörűen alakul. A film igazából ott kezd elindulni, mikor gyakorolni kezdenek együtt. Addig nekem kissé vontatottnak hatott. Engem a filmben az apa-fiú viszony újrakezdése indított meg, bár megalapozta ezt az a mester-tanítvány viszony, amit Ren/Kyuuta nem is tud igazán odahagyni.

Hosoda filmje a sztorival egy fontos kérdésről beszél, a szülők elvesztéséről, a zavarról, ami az egyedüllétet jellemzi, s teszi ezt azzal együtt, hogy felvillantja a kényszeres megfelelés motívumát is, megmutatja, milyen, mikor mások elvárásai alakítják a személyiséget, legalább látszólag. Ren/Kyuuta számára ez is inkább mint a tanulási folyamat egyik állomása jelenik meg a lány, Kaeda karakterében - ez, a megfelelési kényszer okozta önrejtegetés az, amiből Ren kimaradt az embervilágban, s ami nélkül valószínűleg nagyszerűen megvolt. Az emberek világába visszatérve fedezi viszont fel magának az olvasást, s találja meg Melville könyvét, amiből olvasni tanul. A Moby Dick - azon túl, hogy épp egyébként is nagy népszerűségnek örvend a filmkészítők körében, lásd A tenger szívében c. filmet - itt a belső küzdelem kivetülésének szimbólumaként kap szerepet - s ennél több konkrét utalás is történik rá a filmben, amiket nem akarok lelőni, de ezeket mindazonáltal eléggé mondvacsináltnak éreztem. Amit nem, az a Barátság fejezet emlegetése, megidézése. Ishmael és Kwikweg barátságának története az egyik legmegindítóbb része a könyvnek (bár lehet, hogy ezzel sokak vitatkoznának) - s ez a barátság, a teljesen különböző vadember és a hajósinasnak álló újonc között szép párhuzamot kap Ren/Kyuuta és Kumatetsu kapcsolatában - innen nézve látom fontosnak, relevánsnak és termékenynek a Moby Dick ideidézését - azon túl, hogy aztán képileg mutathat jól a film későbbi szakaszaiban, mikor belekeveredik a történetbe.  

A Dzsungel könyvének története is ide kívánkozik - a film egy kiritikusa szerint félúton áll a Dzsungel könyve és a Karate kid között. Persze ez is, mint minden közelítés, sántikál picit. A Karate kidben a mester mester volt, a tanítvány tanítvány, s ritkán állt ellen a mesterének. Itt folyamatos harc, vita, veszekedés során válnak egymás számára létfontosságúvá, s épp annyit tanul az egyik a másiktól, mint fordítva. Ez a pont, s egy másik fontos tény valamiért Platónig nyújtja bennem vissza a forgatóönyv gyökereit. A Lakoma elképzelése az androgün lényről, aki egyszerre férfi és nő, négy lába van, négy keze, s a boldogság teljében él, majd az istenek szétszakítják s ezután kell folyamatosan keresnie a másik felét minden nőnek és férfinak, a felezés motívumában hasonlít a két magányos lény, Kumatetsu és Ren/Kyuuta alakjához. Ren/Kyuuta átjárása a két világ, az emberek és az állatok világa között, s a visszatérése a másik világba pedig Platón Államának tanárait juttatja eszembe, akiknek el kell menniük ahhoz, hogy meglássák a barlang falára a tűz által vetített képek árnykép-voltát és erről meg is tudják győzni a többieket; de ehhez vissza is kell térniük a saját világukba. A két világ közötti átjárás motívuma miatt idézheti fel a nézőben a film a Dzsungel könyvének sztoriját - Mauglinak is vissza kell térnie az emberek közé előbb-utóbb. 

A filmben a férfi/nő, fiú/lány viszony elég szőrmentén jelenik meg, sokkal koncentráltabb, lényegesebb az apa/fiú viszony érzékeltetése. S ez kétszeresen is megjelenik - a magányos, elkóborolt fiú tanárt és tanítványt, apát és barátot kap az állatok világában Kumatetsu személyében és családot kap a további mellék-karakterekkel. Kumatetsu pedig a nyolc év alatt felnőtté érik a tanítványa mellett. Ren/Kyuuta az emberek világába át- meg átjárva viszont végül megleli igazi apját, s megküzd azzal a kettősséggel, amit egykori, a helyzettel kapcsolatos meg nem értéséből fakadó gyűlölete gerjesztett benne, hogy végül valóban gyermekeként, de szívében felnőtt gyermekként válhasson ismét egy ember-család tagjává. 

Hogy Melville története miért kapott ennyire központi szerepet a filmben, arra nem találtam más magyarázatot, mint a Kaeda által elmondott regény-értelmezést: hogy Ahab is saját énjének kivetüléseként küzd a bálnával. Éppígy küzd meg a legtöbb karakter, ilyen vagy olyan sikerrel, a maga belső démonaival. A film attól szép, hogy a jóknak is vannak ilyen démonaik (oké, az állatok világának vezére, a nyúl-alakú nagyúr mentesnek tűnik e nyűgtől, de a legtöbbjüknek mégis megvan a maga démona). Ren/Kyuuta a maga ellenfelében saját hasonmását látja, s kész a halálra is annak érdekében, hogy a sötétséget eltávoztassa mindkét világból. A kard, amit kezdetben emelni sem tudott, végül mégis lelkébe költözik, hogy annyira legyen sajátja, mint a léte.