Tom Hooper "A  király beszéde" című remek munkája után újabb nagy dobásra készülhetett "A dán lány" személyében, ám azt kell mondjam, hogy a David Eberschoff írásából készült film inkább egy ostoba melodráma, mint egy valós tényeken alapuló film. 

A történet Einar és Gerda Wegener dán festő házaspár életének egy fontos eseményét dolgozza fel, amikor is Einar rájön, hogy ő valójában egy transzszexuális lény, vagyis férfi testben rekedt nő. A házaspár hosszú szenvedésen megy át, - 1926-ot írunk ekkor - melynek a végén Einar átoperáltatja magát, így ő lesz az első dokumentálható transzszexuális, aki ilyen nemváltó operációnak vetette alá magát. Számomra ebben a középszerű melodrámában nem is ez a mozzanat volt érdekes, hanem ahogyan a címszereplő feleséget bemutatják. Mint a kitartás Szent Johannáját, aki angol kifejezéssel "larger than life" karakter, aki a VÉGSŐKIG kitart férje mellett, még ha Einar el is enyészik a ködben, átadva helyét alteregójának Lilinek. 

Ahogyan peregtek a képkockák a moziban, azon töprengtem, hogy létezik-e ilyen női kitartás. Létezik-e ekkora szeretet. Amikor gyakorlatilag feladom önnön érdekeimet, önmagam egy részét (mert akárhogyan is, egy kapcsolatban is önös érdekek vezérelnek bennünket), hogy a másiknak kedvezzek. Ez lenne a feltétlen szeretet. Mi kell ahhoz, hogy így érezzek valaki iránt? Lehet-e egyáltalán? Gyanítom, hogy nem. Ma a női önmegvalósítás korában, amikor mindenki a saját kielégülését keresi és a férfiak gyakorlatilag használati tárgyak lettek, kissé idétlenül hangzik még kimondani is. Ám a film és az alapjául szolgáló irodalmi alkotás sem teljesen őszinte a valósághoz. Persze ezt már megszokhattuk Hollywoodban, de talán ennyire sarkítani nem kellene. Einar és párja Gerda 1904-ben házasodtak össze, amikor a nő 19, a férfi pedig 22 éves volt. A film 1926-ban veszi fel a történések fonalát, amikor Einar már 44 éves, tehát egy erősen középkorba hajló férfi. Viszont Eddie Redmayne és Alicia Vikander alakításában egy fiatal házaspárt ismerhetünk meg, akik éppen most fedezik fel egymást. Gerda megkéri Einart, hogy álljon modellt egy munkához, amelyben egy nőt kellene lefestenie, de ehhez a férfinek női ruhába kell öltöznie. Ez vezeti rá Einart a másik, rejtett énjére, amely végül Lilivé változtatja és időlegesen legalábbis, hírnevet szerez feleségének, akinek egészen addig nem voltak túlságosan nagy sikerei portréival. 

Egyszerűen nem értem Hollywoodot. Az világos, hogy a húszas korosztály az, akik leginkább leülnek a  TV-k elé, vagy bemennek a moziba. Ami nem világos: a hollywoodi agytrösztök úgy gondolhatták, ha egy középkorú házaspárt mutatnak be, ahogyan valójában megtörtént, az majd senkit sem fog érdekelni? A történetvezetés olcsó, akár a Dallas-ból is származhatna, tele melodramatikus elemekkel. Eddie Redmayne nagyon szenved, ahogyan új énjét felfedezi, de egyúttal, akár egy páncélos lovag, hű akar maradni feleségéhez, még ha természetének, a férfi testbe rejtett nőnek, nem is tud parancsolni.  Alicia Vikander ellenben az ízig-vérig nő megtestesítője, aki a máglyáig kiáll férje mellett, még akkor is, amikor az már csak egy roncs, egy élő halott. Ez a fajta filmes mentalitás számomra a harmincas-negyvenes éveket idézi, amikor Greta Garbo és Tyrone Power vagy éppen John Gilbert a némafilmek királya, mesterkélt modorossággal bújtak össze a vásznon és a vak is láthatta, hogy nem hiteles a dolog. 

Félreértés ne essék, semmi gond nincs a színészi játékkal, csak egyszerűen az események nem így történtek és azok megszépítése sem válik a film javára. Az egyetlen valódi kérdés ebben a valójában fikcionális dráma pótlékban az, hogy tényleg létezik-e feltélen szeretet, amikor feladjuk saját magunkat a másikért. Ehhez azonban nem elég mély a film, nem ás elég mélyre, megelégszik azzal, hogy saját kitalált életvonalát követi, és leegyszerűsíti a valóságot. A szomorú tény azonban az, hogy Einar valóban nem élte túl a negyedik operációt és Gerda ezek után férjhez ment egy olasz diplomatához és katonához, s Észak-Afrikában telepedtek le, de csakhamar elváltak és a nő visszatért Dániába, ahol már senki sem emlékezett rá, mint egykoron sikeres festőre és férje, s múzsája halála után kilenc évvel, gyakorlatilag a második világháború kitörésekor, 1940-ben halt meg, szinte nincstelenül. Szomorú sztori, amelyet Hollywood ismét idealizált és cukormázba csomagolt. 

Ha "A dán lány" kitalált történet lenne, azt mondanám ügyes vállalkozás melodramatikus elemekkel. Miután azonban valós, megtörtént eseményeken alapul, maga a melodráma édeskevés a valóban megtörtént események érzékeltetésére. Egyszer talán Hollywoodnak meg kellene értenie, hogy a valós események néha érdekesebbek, mint egy olcsó PR fogás, vagy a kimunkált marketing. Ügyes munka, de semmi több. Ne ebből meríts történelmi tényeket.