Florence Foster Jenkins-ről filmet készíteni nem egy hálás feladat, hiszen nem teljesen világos ki volt ő még ennyi év távlatából sem. Egy szervezőzseni, akitől akár a mai marketingesek is sokat tanulhatnának, vagy csupán egy olyan ember, akinek elég pénze volt ahhoz, hogy saját tehetségtelenségéből nagyságot és dicsőséget kovácsoljon. Akárhogyan is volt, Meryl Streep ismételten bebizonyította, hogy nincs előtte lehetetlen. Bármennyire is szarkasztikusra sikerült a Foster Jenkins életéről szóló film, tudott komolyságot és méltóságot adni a  karakternek. Amit filmbéli partneréről, a férjét alakító Hugh Grant-ről már kevésbé mondhatok el. 

Ki is volt az a nő, aki életének végén, 76 évesen felléphetett a Carnegie Hall-ban, hogy saját korlátozott hangját és tehetségét megmutathassa egy zeneértő publikum előtt? 1868-ban született Pennsylvaniában, édesapja bankár volt, aki nem rajongott lányának azon óhajáért, hogy művészként keresse meg a betevőt. Florence korai éveiben jó kislányként hozzáment egy orvoshoz, Frank Thorntonhoz, de a frigy nem tartott sokáig. Utána zongoraleckékből tengette mindennapjait egészen addig, amíg a papa jobblétre nem szenderült, tekintélyes summát hagyva lányára. Florence előtt végre megnyíltak a vágyainak kiteljesítéséhez vezető ajtók és elkezdett énekleckéket venni. Később hozzáment a közepes brit színészhez St Clair Bayfield-hez, aki még idejében rájött, hogy a feleségének van érzéke a szervezéshez, sőt mi több, nagyon is van, talán ennek köszönhette viszonylagos sikereit és annak a ténynek, hogy a férje jó érzékkel válogatta meg a közönséget, akiket beengedtek egy-egy ilyen "eseményre". Mindenesetre gyanúsan nagy sikert aratott mindig és szinte mindenhol, ami azért is furcsa, mert előszeretettel adta elő az Éj Királynőjének koloratúr-áriáját, amelyet rendre nem tudott kiénekelni. Énektudásán sajnos az oktatás sem hagyott sok nyomot pedig olyan mesterekkel állt kapcsolatban mint Carlo Edwards vagy Arturo Toscanini. Később szerződtettek mellé egy fiatal zongorakísérőt, bizonyos Cosmé McMoon-t, aki Florence ritmusérzékének teljes hiánya miatt kénytelen volt az áriákat és dalokat más tempóban játszani. Ebbe mindenki más belebukott volna mégpedig csúfondárosan, nem úgy Florence Jenkins. Koncertjeire maga árulta a jegyeket, jótékonykodott, alapítványokat hozott létre fiatal művészek megsegítésére. Egy dolgot nem ismert be: hiába van stílusa és ízlése, amelyekkel kitűnő szervező, mai kifejezéssel marketinges lehetett, ha egyszer a Jóisten nem áldotta meg tehetséggel. Pályafutásának megkoronázása volt a már említett Carnegie Hall-béli koncert, amely után egy hónappal meghalt. Specialitása volt még az elképesztő jelmezek színpadra vitele, például az "Ihletettség angyaláé", amely két nagy fehér szárnyával valóban elképesztően nézhetett ki, leginkább nevetésre ingerelve a Második Világháború forgatagában otthon maradt és szórakozásra éhes közönséget. 

Mit ad vissza ebből az ellentmondásos személyiségből a film? A rendezőt, a brit Stephen Frears-t a "Veszedelmes viszonyok" (1988) óta kedvelem és ezzel a filmmel sem alkotott rosszat, kivéve az elbaltázott szereposztást. Meryl Streep mint mindig, nagyszerű. Minden rezdülésével képes visszaadni azt a Florence-t, aki nincs tisztában azzal, hogy mennyire rossz is az, amit csinál, viszont jólelkű és adakozó, szereti, amit csinál. Van ízlése és stílusa, de nincs tehetsége, amivel sajnálatos módon nincs tisztában. Ellentétben Hugh Grant-el, akit én sajnos semmilyen szerepben nem tudok komolyan venni. Előttem addig játszotta a hülyét évtizedeken keresztül, hogy beleöregedett ebbe a szerepbe és amikor komoly, vagy inkább komolykodó próbál lenni, akkor sem hiteles, sőt. Túlságosan is rutinból játszik és amikor a kamera premier plánban játssza be az arcát, akkor is inkább a szenvelgés látszik rajta, mint az igazi szenvedés egy-egy komolyabbnak szánt jelenetben. Őszintén szólva, nem tudom elképzelni, hogy Grant bármikor is ki tudna törni a naiv fiatalemberek kategóriájából, amit évtizedeken keresztül vagy ráerőltettek vagy elfogadott. Egykutya, egyszerűen hiteltelen. (SPOILER!) A film egyik jelenetében például egy bárban ül és szeretőjének azon füstölög, hogy Florencenek nem kellett volna lemezt kiadnia, mert az emberek egy kiszámíthatatlan csürhe-tömeg és így csak lejáratja magát, amikor hirtelen berohan a bárba pár fiatal ficsúr, akik szereztek egy darabot a lemezből, felteszik a lemezjátszóra és jókat röhögnek a köréjük gyülekező emberekkel egyetemben. Erre a Grant által játszott Bayfield elégtételt akar venni és ezt úgy teszi, hogy odarohan hozzájuk és gyerek módra felháborodva próbálja elvenni a lemezt, mire ide-oda lökdösik, mint az iskolaudvaron a visszahúzódó, szerencsétlen kisdiákot, aki még kiállni sem tud magáért. Igen, Hugh Grant-től, mint színésztől, ez a legtöbb, a rendező jól vette észre, mert ki venne tőle komolyan egy jobbegyenest vagy egy balhorgot? A jólnevelt kisfiús mosoly mögött, bármit is próbált eljátszani, abból egy nyuszi karakter lett.(SPOILER VÉGE!)

A film komolyan veszi magát. Szarkasztikusan adja elő Florence életének eme kései eseményét, de a komolyságból nem enged, bármennyire is megszakítják a történések fonalát kisebb-nagyobb humoros intermezzók. Ez Hugh Grant igazi tragédiája, aki ezért lesz hiteltelen, mert az ő műfaja a blődli. Viszont remekül ellensúlyozza őt anélkül, hogy túljátszaná a szerepét, vagy idegesítővé válna a Cosmé McMoon-t játszó Simon Helberg. A film úgy állítja be, hogy a végén mintha valamiféle távolságtartó baráti dac-szövetség alakult volna ki közte és munkaadója Florence között. Ők ketten a világgal szemben, miközben St Clair Bayfield a háttérből igazgat. Az a kérdés, hogy így történtek-e a valódi események, az alkotás vége felé szinte másodlagossá válik. A lényeg Florence Foster Jenkins mottója lesz, aki soha nem adta fel az álmait és igazi szórakoztatóvá vált, ma úgy mondanánk, hogy celeb volt: „Mondhatják, hogy nem tudok énekelni, de azt nem, hogy meg sem próbáltam”.