A Kecskeméti Planetáriumban futó Valóság a Sci-fi-ben című előadás-sorozat következő epizódja az 1999-es Mátrix lesz. Most szombaton, este hat órától mindenkit szeretettel várnak.

A megjelenése után pár évvel, videokazettán volt szerencsém ehhez a filmhez, amikor 11-12 éves lehettem. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem tetszett, de nem is voltam tőle annyira elájulva, mint amekkora felhajtást mások csaptak körülötte. Ez persze némi ellenszenvet szült bennem, amit csak tovább fokozott, hogy sokan a Mátrixra egyfajta vallásként, vagy művészfilmként tekintettek, és folyton ugyanazt a két kérdést tették fel: Te értetted a Mátrixot? Szerinted miről szól a Mátrix?

Nekem némi filmes műveltség, és egy csöpp olvasottság után az jött le, hogy a Mátrixnak valójában az égvilágon nincs semmi értelme. Fogták a vallásokat, meg pár filozófiai gondolatot, az akciójeleneteket meg lenyúlták John Woo-tól, aztán kész is volt a „mestermű”. A nézőket pedig jól átverték… Nos, nem emlékszem pontosan, azóta megnéztem-e újra a Mátrixot, de az biztos, hogy a folytatások csak még inkább megerősítettek abban, hogy nekem van igazam. És ez a meggyőződésem teljesen komoly volt, egészen a mostanáig.

A Gyűrűk ura trilógia bár sok szempontból lenyűgözött, alapvetően nem változott meg a hozzáállásom és a véleményem róla. Nem is annyira tudat alatt valójában reménykedtem, hogy az egyik filmet sikerül újra felfedeznem,ami majd a kedvencemmé válik. Lehet, hogy nem leszek hatalmas Mátrix fan, lehet, hogy soha nem kerül fel a toplistámra. Azt sem tudom, mikor jutok el oda, hogy újranézzem, de egy dolog biztos: ezúttal nagyon tetszett.

1999-ben, az új évezred kapujában már rég lejárt Stallone és Schwarzenegger ideje, de őket leszámítva sem készültek igazán jó akciófilmek. Beírtam a Google keresőbe, hogy ’1999 akciófilm’ és a Mátrixon kívül egyetlen egy érdemleges, vagy emlékezetes alkotást sem dobott ki. Szóval pangás volt a köbön. Akkor pedig jött egy egyedülálló, filozofikus akciófilm, lélegzetelállító effektusokkal. Persze az összetveőit tekintve nem volt benne túl sok eredeti elem. Az akciójelenetek tényleg sokban hasonlítottak John Woo alkotásaira, és - a híressé vált bullett time-ot leszámítva - még csak igazán látványosnak se mondanám őket, mondjuk Woo mesterművéhez, a Fegyverek istenéhez viszonyítva.

Mégis irányzatot teremtett a Mátrix, olyan filmekben köszöntek vissza hasonló megoldások a következő években, mint például az Equilibrium, a Kardhal, vagy az Egyetlen. Bár kétségtelen, hogy a számítógép generálta effektusok szemet gyönyörködtetőek voltak, mégsem tetszett túlságosan, hogy ennyire elszálltak a filmesek a valóságtól. A Halj meg máskor! című James Bond kalandban például semmi helye nem volt a „Mátrix effektusnak”. Most ennek az irányzatnak épp az ellentettje zajlott le az új évezred első évtizedének végén; a Bourne filmek óta ismét elvárás lett ez a földhözragadt, de mégis székbeszögezően látványos, realista akcióábrázolás.

De térjünk vissza a Mátrixhoz, és maradjunk az akciójeleneteknél. Eltelt 11 év, de a trükkök a mai napig lenyűgözőek, tátva marad a szánk, még akkor is, ha nélkülöznek mindenféle realizmust. Jó húzása azonban a Mátrixnak, hogy tökéletesen megmagyarázza, miért válnak lehetségessé. Már Trinity legendás kezdőjelenete zseniális: nagyszerűen felvezették, ám sikeresen meglepték vele a nézőt, a végén pedig még izgalmassá is vált úgy, hogy valójában azt se tudtuk igazán, miről van szó.

Az első pillanattól feltűnik a zöldes képi világ, ami végig tartja magát, amíg a Mátrixban vagyunk. Szintén az akcióhoz tartozik, hogy hőseink kitanulják harcművészeteket, így elég sok küzdőjelenetet láthatunk, viszonylag jól megkoreografálva. Nekem talán az egész filmből ezek nyerték el legkevésbé a tetszésemet. A színészek ugyanis egyértelműen nem képzett harcművészek, és pár hónap gyakorlás után nem válhattak azzá, így hiába az elképesztő trükkök. Sokkal látványosabb, amit a valódi harcosok, Jackie Chan, vagy épp Bruce Lee (de hosszasan sorolhatnám még neveket, mondjuk a Shaw Brothers stúdió színészei közül) műveltek, a teljesítményük minden képkockán átütött, jóval hatásosabban, mint a Mátrix felturbózott, légies jelenetei.

Gyakori kritika a Mátrix-al kapcsolatban, hogy nagyon mély filozófiai gondolatokat vet fel, majd a végén kénytelenek vagyunk beérni egy kis lövöldözéssel. Nos, ez úgy baromság, ahogy van. Aki ezt leírta, semmit sem értett meg a Mátrixból, mint filmből, illetve a Mátrixról, mint jelenségről. A film a sikerét – és senkinek se legyen kétsége efelől - a végtelenül cool akciójeleneteinek köszönhette: annak, hogy a főhősök vagány szemüvegben, hosszú bőrkabátban hajolnak el, természetesen lassított felvételben a golyók elől. Ha ez nem lett volna, csak a filozófiai mondanivaló, és maga az ötlet, akkor a Mátrix talán sikert arat egy-két fesztiválon, szűk körben talán még kultuszfilmmé is válik, de világsikerű jelenséggé biztos, hogy nem. Ha a filmet nézzük, akkor pedig egy archetipikus történetről van szó, amelyben a hős felébred, elindul az úton, végül pedig megtalálja önmagát és a küldetését. A legrégibb történet, ami létezik, a legrégibb kérdés, ami minden embert foglalkoztat:

Ki vagyok én?
Neo kétségek közt vergődik, hogy valójában ő a kiválasztott, vagy sem. A látványos lövöldözések pedig a próbatételeket jelentik számára, míg végül elfogadja magát, illetve a sorsát. Ezért kell beérni a végén a lövöldözéssel, meg nyilván azért, mert ez kell a jónépnek.
A történet maga telis tele van apró utalásokkal: ott van a leginkább egyértelműen az Alice Csodaországban a nyúlüreggel, és akkor már Ózból is kapunk egy kicsit. Aztán természetesen megjelenik a Biblia, ahogy várják a Megváltót.
Meg a másik ősrégi gondolat, hogy mi a valóság?
Mi az illúzió?
Honnan tudjuk, hogy valóban létezünk, és létezik a világ is?
Megkapjuk a cyberpunk részt is, a computerizált világról, az emberek és a gépek harcáról (Terminátor).

De foglalkozik a Mátrix olyan örökérvényű kérdésekkel, mint a sors illetve végzet szerepe az ember életében.
Ahogy ott van az is, hogy „Nincs kanál”, ami annyit jelent a filmben, hogy először magunkat kell megváltoztatnunk, ahhoz hogy a világ is változzon. Magunkat kell legyőznünk, csak azután lehet másokat is.
A meneküléseknek, és a legyőzhetetlen ügynököknek hála a félelem maga is megjelenik, amely szorosan egybefonódik a hit kérdésével. Nemcsak a filmben, hanem a mindennapi életünkben is.

A szerelem is feltűnik, pont annyira, és pont olyan súllyal, amennyire szükség van rá. Szóval nagyon sokrétegű film a Mátrix, és kész csoda, de ennek ellenére sem hullik darabjaira, hanem végig tökéletesen világos, érthető marad. Csodálkozom így utólag, hogy annak idején, ki mit keresett a Mátrixban, amit nem talált, vagy nem értett. Így 11 évvel a készítése után bebizonyosodott, hogy egy örök történet, egy filmklasszikus, mely sok-sok év múlva is alapmű lesz, sőt azon sem csodálkoznék, ha újra felfedeznék. Annál is inkább, mert azóta még computerizáltabbá vált a világ, egyre többet élünk a virtuális térben, és egyre nehezebb elválasztani a való világot a virtuális realitástól:fórumokon barátkozunk idegenekkel, blogokon tesszük közzé a véleményünket, chaten csevegünk, a Facebookról pedig akkor még gy szót sem ejtettem. Ehhez képest a Mátrix számítógépei, telefonjai mostanra már viccesnek, ódivatúnak tűnnek. A magam részéről az utóbbi időben kötött barátságaim, sőt szerelmi életem nagy része szorosan összefonódott a virtuális világgal, ami persze nyilván valahol kényelmes, de jobban belegondolva legalább annyira félelmetes is, mint a Mátrix technoszörnyei, amelyektől a hideg rázott, leginkább Neo első újjászületésénél.

A számítógép gyakorlatilag egy kommunikációs és szórakoztató központtá változott, amely nélkül nincs élet. Egy hétig nincs internetem, és egy világból visszamaradott ősembernek érzem magam.
Ez pedig durva.
És az oka annak, hogy hatásosabb, és aktuálisabb a Mátrix, mint valaha. És valószínűleg az idő elteltével még ennél is hatásosabb és még aktuálisabb lesz.
Így válik majd örök klasszikussá...

Eddig csak a Mátrixról, mint filmről nem írtam, pedig úgy tudom ez a szempont elég fontos egy filmelemzésben… A forgatókönyv remek, elgondolkodtató, logikus, összetett, gyakorlatilag tökéletes, ráadásul tele van bölcseségekkel, meg idézhető és vagány dumákkal. A rendezés szintúgy kiváló, a Wachowski bratyóknak köszönhető a sok forradalmi effektus és a látvány is, nemcsak a ragyogó forgatókönyv maga. A színészek szintén kiválóak, nagyszerűen választottak ki mindenkit. Keanu Reeves-t nem igazán kedvelem, itt is elég jellegtelen, de éppen ezért mindenki rá tudja vetíteni saját magát, ami segít még jobban elmerülni a történetben. A tanító, a bölcs Morpheus szerepében Laurence Fishburne szintén emlékezetes, de jobban tetszett nála az árulót alakító Joe Pantoliano. (Észrevettétek, hogy az igazán nagy történetekben mindig van egy áruló? A Star Warsban Lando Calrissian, a Gyűrűk urában Boromir, itt pedig Cypher.) Carrie Ann Moss szintén tökéletes, mint Trinity; kiváló akcióhősnő, emellett pedig megvan benne az a hideg szépség, amitől még jobb lesz ebben a technovilágban.

A Mátrix a lehető legjobbkor került mozikba az évezred végén, sikere gyakorlatilag törvényszerű volt: épp kezdett a virtuális világ összefonódni a valódival, az akciófilmek pedig haldoklottak. Mindezt leöntve egy rakás igencsak elgondolkodtató filozófiai gondolattal eljutunk a tökéletes sikerfilm receptjéhez.

Vannak, akik a Mátrixból csak a trükköket látják. Van, aki csak a filozófiát. Van, aki nem érti. Van, aki utálja, és van, aki rajong érte. Senkit sem hagy azonban hidegen, és mindenki számára tartogat valami mondanivalót. Hol kezdődik az álom, és hol a valóság? Tegnap még az volt a valóságomban, hogy a Mátrix egy túlajnározott baromság, ma pedig az, hogy egy örök klasszikus. És ezt álmomban sem gondoltam volna…

Ha tetszett az ismertető, kérlek lájkold a Facebook oldalunkat!