Állítólag a kutya és a gyermek szerepeltetése akár mellékszereplőként is egy filmben, mindig megdobja az alkotás nézettségét és megítélését, legyen az bármilyen gyenge is egyébként. Az "Egy kutya négy élete" megtekintése előtt sem hittem ebben a formulában és elmondhatom, hogy utána sem fogok. A banalitásnak és az egy mondattal kifejezhető közhelyeknek ugyanis kár filmet rendezni vagy ebben az esetben könyvet írni. 

Először is szeretném leszögezni: semmilyen módon nem szeretném érinteni azt a sajnálatos esetet, amely még 2015-ben történt a film forgatásakor. Az egyik forgatási helyszínen ugyanis az egyik állatszereplő, egy német juhász kutya került kellemetlen helyzetbe, amikor a stáb azzal mit sem törődött, hogy az állat nem szeretne éppen akkor a mesterségesen örvényeltetett vízben pancsolni. A PETA állatvédő szervezet azonnali bojkottra szólított fel, amihez aztán egyre többen csatlakoztak és jó szokás szerint úgy adogatják az 1 csillagot is az IMDB-n, hogy alkalmasint a filmet sem látták. Nyilván nem arról van szó, hogy ne ítélném el az állatkínzás bármilyen fajtáját, hanem arról, hogy a film milyenségéhez, a végső produktum színvonalához vajmi kevés köze van. Ez körülbelül olyan dolog, mintha Tom Cruise színészi teljesítményét az alapján ítélnénk meg (el), hogy a szcientológiai egyház oszlopos tagja. 

Sajnos ennek ellenére az "Egy kutya négy élete" nem egy jó film. Pedig van benne kutya, gyerek és megható történet vagy legalábbis annak szánt pillanatok. Mindjárt az elején a kutya szereplő önmagán elmélkedve azt lebegteti meg előttünk, hogy itt az élet értelméről lesz szó. S mi az élet értelme? A film szerint a szeretet és az, hogy semmilyen körülmények között ne maradjunk egyedül ezen a világon, ne szalasszuk el a lehetőségünket a boldogságra, holmi magunkba beszélt büszkeség és önhittség miatt. Mindezt olyan bárgyúsággal adja elő, hogy a legjobb ötvenes-hatvanas évekbeli amerikai családi modell jutott eszembe, amikor a mama magassarkúban takarított és porszívózott, majd amikor megött a ház ura és a gyerekek, akkor együtt ültek a tévé elé és szörnyülködtek a Keleti Blokk világuralmi törekvéseiről szóló híreken. Ezen a ponton felmerült bennem, hogyan is lehetne definiálni a "családi film" fogalmát. A szocializmusban volt egy jó szokása fordítóinknak: kiherélték a világirodalom klasszikusait és úgynevezett "ifjúsági könyvet" csináltak belőle mondván, hogy kedves olvasmánya legyen a fiatalabb korosztálynak is. Így került megcsonkításra számos könyv, többek között a Moby Dick is, ezt ma kivonatolásnak neveznénk. Egyszóval elgondolkodtam, hogy a "családi mozi a fenti módon a könyvekhez hasonlóan kiherélt film a csökkent agykapacitásúaknak, amelyben a lényeget az első öt percben tudni lehet és utána már csak a képeket kell nézni vagy tényleg komolyan gondolják, hogy itt most a világ dolgairól fognak értekezni ilyen színvonalon. Bár beismerem, hogy minden embernek mást jelent a mulatságos szituáció, amikor rekeszizmai megmozdulnak egy-egy jelenet láttán, amit nevetésre méltónak ítél, azt kell mondjam ezen a filmen nem lehet nevetni, mert közhelyek sokaságával és a legbárgyúbb előadásmódban szúrja ki a szemünket. A mondanivalója meg, nos, ha minden ennyire egyszerű lenne az életben, akkor már rég felszámolták volna az éhezést a szeretet nevében. 

Adott tehát egy kutya, aki mindig más testben születik újjá erre a világra, mégpedig úgy, hogy emlékszik az előző életeire. Hát hogy ez egy embernek mekkora előny lenne, nem is ecsetelem. A mi ebünk azonban nem sokat tanul belőle, legfeljebb azt veszi észre, hogy ezen életei alatt mindig más és más igényeket hivatott kielégíteni. Egy azonban örök: a szeretet, amelyre az emberek vágynak és a félelem az elmagányosodástól. A négy miniepizódon keresztül tartó sztorik, vagy inkább lazán egymáshoz kapcsolódó történetek, időrendben követik egymást a hatvanas évektől egészen napjainkig. Az első és az utolsó történet ugyanazon szereplőkhöz kapcsolódik, akiknek sorsa a történet fő szálát követi. A kutyus a végén összehozza akiket kell és azt is megtudjuk, hogy Dennis Quaid hisz-e a csodákban. Sajnos amikor állat szereplőket emberi jellemvonásokkal ruháznak fel, akkor a készjtők mindig úgy képzelik, hogy egy gyermeki ÉN szintjén mozognak és ennek megfelelő infantilis mondatokat adnak a szájukba, amelyeket úgy prezentálnak, mint a kedvesség és a humor forrását, holott egy felnőtt néző számára leginkább idegesítően bugyutának hat. 

Na és a gyerekek esetében? Azt hiszem ők még nem foglalkoznak olyasmivel, hogy az élet értelme. Hiszen az még előttük van. Legalábbis több van előttük jó esetben, mint mögöttük. Ha ajánlanom kellene a filmet nem igazán tudnám, milyen korosztáyt lehetne ezzel megcélozni. Nincs igazán nagy hibája, az öregedő Dennis Quaid a neki kiosztott húsz percben igazán magányosnak és szerethetőnek tűnik, mint akinek ezt dobta az élet, de azért még egyedül sem adta fel. Csakhogy a végére hiányzik a nagy reveláció, a csoda ereje és katarzisa, amely megtörténhet az életben. Merthogy a film szerint mindenkinek van szerepe az élet nagy körforgásában és azért van itt, hogy azt betöltse. A végső nagy üzenet, amelyre a film bazírozik korántsem jön át, mégpedig azért nem, mert éppen a film tesz meg mindent azért, hogy ne vegyük komolyan. Egy olyan világban, amelyben még a halál sem igazi megrendítő erejű történés, hogyan lehetne komolyan venni bármit is? Persze talán nem is kell, mint ahogyan ezt a  filmet sem. 

Ha tetszett a kritika, kérlek, lájkold a Facebook oldalunkat!