A francia játékkiadó óriáscég, a Ubisoft egyszerre két nagy dirrel-durral beharangozott címmel is kijött, melyekkel nem csak megtörte az év eleji uborkaszezont, de hamarjában az eladási listák élére tört. Visszatérjünk az őskorba mamutokra vadászni vagy inkább a karantén alá vett New Yorkban állítsuk helyre a törvényt? Legyen mindkettő!

FAR CRY PRIMAL

A Ubisoft komoly hitelvesztést szenvedett el az elmúlt években. A félkészen kiadott Assassin's Creed: Unity és az ígéreteiből keveset valóra váltó Watch Dogs körüli vircsaft óta a bizalmatlanság már kezd általánossá válni az irányukban, ami a Far Cry-sorozat legújabb részét is végigkísérte. A Primal a bejelentéskor még merész lépésnek tűnt, a jelenkori FPS őskorba való átültetése nagy megújulást ígért, de minél több derült ki a játékról, annál jobban kiviláglott, hogy alig-alig szándékozik eltérni a megszokott felállástól. Hiába utazunk 10,000 évvel időszámításunk elé, nagyon is ismerős környezet fogad, mely, mint azóta kiderült, ténylegesen a negyedik rész térképén alapszik. A fejlesztők mentségére szóljon, a déjá vú-hatás hamar csillapszik, már csak annál az egyszerű oknál fogva is, hogy a területet ezúttal másképp - gyalogosan, vagy, ha úgy tetszik, egy kardfogú tigris hátán - fogjuk felfedezni.

Az egyetlen lényegi játékmenetbeli újítás a vadállatok megszelídítése, ami, mint a legtöbb tevékenység, nagyon egyszerű. Csak odadobunk egy husit a kiszemelthez, mögé lopakodunk és klikk. Házi állatunk innentől testőrünk és egyszemélyes hadseregünk. Vele már az éjszaka se tart komoly veszélyeket, a Dying Light után ez már csak séta a parkban. Baglyunkkal a bázisok és máglyarakások elfoglalása is annyira sima ügy, hogy gyakran előfordult, hogy ki se kellet lépnem rejtekemből, a madárkával lazán elintéztem a teljes csapatot. A járművekhez hasonlóan meglepő módon a puskák hiánya se fájt, az íj és a bunkósbot is megteszi a hatását. Az elmaradhatatlan, de csak csekély mértékben előforduló bugok között egy volt igazán bosszantó: mikor egy küldetést újra kellett kezdenem, mivel a céltárgynak csak az ikonja tűnt fel, maga a begyűjtendő nem.  

A Primal jóformán nulla sztorival rendelkezik, inkább cél az, amit kijelöl szétszéledt törzsünk és falunk felépítésével. Az átvezetőkkel se izzasztották meg magukat, nem túl izgalmas beszélgetésekből állnak, amiket a játékhoz kitalált primitív nyelven adnak elő. A fő küldetések leginkább arra jók, hogy megszerezzük az alapfelszereléseket és képességeket, amikkel már bátran nekivághatunk Oros vadonjának. A kraftolásra a játék nagyon rágyúrt, de így legalább van értelme a rengeteg vadászatnak és nővény gyűjtögetésnek. Ezekbe úgy bele lehet feledkezni, hogy akár órákig nem is csinálunk mást. A hely engem teljesen elvarázsolt, imádtam bejárni Orost. Szépséghiba csak annyi van, hogy a körülöttünk sereglő állatok elenyésző része kelt őskori hatást. A nagyjuk a korábbi epizódokból lett átemelve és az újrafelhasználást erősítve több különböző változatban fordulnak elő. Van például barna medve és barlangi medve is, amik éppenhogy eltérnek egymástól. Ennél jobban is megdolgoztathatták volna a készítők a fantáziájukat.

A karakterek, akikkel összetalálkozunk érdekesek, de aktív szerepük igen csekély. Leginkább annyi, hogy nem túl változatos feladatokkal lássanak el. Végrehajtandóból van egy raklappal, a lényegi részen viszont igen hamar túl lehet lenni. Miután feltápoltuk magunkat, nem nagyon marad ellenfelünk. A legendás állatok levadászása is a másodiktól kezdve rutinmunka. A Primal engem leginkább egy gyorséttermi hamburgerre emlékeztetett. Minden benne van, amit szeretünk, bármikor könnyen lecsúszik és élvezzük, amíg tart, de semmi különlegessel nem rendelkezik. A Ubisoft most éppen rakott bele csalamádét és kinevezte primal burgernek. Aki még nem unja a fő összetevőiben változatlan Far Cry-receptet, a Primalt is jó ízzel fogja fogyasztani.

THE DIVISION

A Primal után pár héttel máris megjelent a Ubisoft következő játéka, melynek helyszíne a bioterrorista támadás miatt elszigetelt New York. A The Division nem egy konkrét Tom Clancy-könyvön alapszik, hanem mondjuk úgy, hogy az ő szellemiségében készült, ami soványka indok arra, hogy a nevét rábiggyesszék a borítóra. Mi a címbéli ügynökség második hullámával érkezünk a városba. Az, hogy mi történt az elsővel, az egyik, amit ki kell derítenünk. A másik célunk természetesen a rend helyreállítása és a járvány ellenszerének felkutatása lesz. Miután Brooklyn-ban bevezetnek a játék alapjaiba, Manhattanbe kerülünk, mely az itt rekedtek hozzájárulásával poszt-apokaliptikus formát öltött. A város dinamikusan változó időjárásával a maga zord módján lenyűgöző. Éjszaka kigyullad az épületeken fennhagyott karácsonyi díszvilágítás, a keményebb környékeket pedig a lámpavasra felhúzott hullák ékesítik.

A környezet kidolgozásával és a borús hangulat megteremtésével a készítők jelesre vizsgáznak. Az elhagyott kocsikkal teli utcákon kóborolva többször eszembe jutott a Legenda vagyok, azonban a film főszereplőjével ellentétben minket sosem fog a magányosság fenyegetni. Majdnem minden sarkon belefuthatunk egy teljesíthető feladatba vagy küldetésbe, velük pedig egy rakás marcona alakba, akik a felbukkanásunkra azonnal tüzet nyitnak. A kerületek nehézségi szint szerint vannak felosztva, így nem érdemes eleinte túlzottan elkószálni. Néhol egy utcán keresztülsétálni se egyszerű. Amúgy is annyit fogunk gyalogolni, hogy végig némaságba burkolózó karakterünknek majd lekopik a digitális lába. Ma már szinte bármely nagy kiadó új portékájának az indulását problémák kísérik, de ezúttal egy-két szerverleállás a legsúlyosabb, amiről be tudok számolni.

A játékot nyilvánvalóan franchise-indítónak szánták, ami rányomja a bélyegét a történet befejezésére, ám a kiadó egyúttal nagyobb erőfeszítéseket is tett, mint a régi címeik újabb epizódjainál szoktak. A The Division masszív élmény, viszont a fedezékből tüzeléses akciójátékok iskolájának egy mérsékelten tehetséges tanulója. Az irányításon lehetett volna még csiszolni, emberünk nem mindig azt teszi, amit kellene. Ellenségeink mintha az Assassins’s Creed-játékok legidiótább őreinek késői leszármazottjai lennének. Vagy jönnek, mint a tank vagy a rejtekükben kucorognak, ha pedig a területükön kívülre lépünk, szó szerint lemerevednek. Célozni azt persze sasszemmel tudnak, és, ha nincs nálunk kellő erősségű flinta néhány extra kiegészítővel (pl. gyújtólövedék) megtámogatva, akkor komikus hülyeségeik ellenére is felülkerekedhetnek rajtunk. Az előrehaladásunk kulcsává így válik a megvásárolható, a felkutatható, illetve a jutalomként kapott felszerelések folyamatos bővítése. A bázisépítéssel összekötött fejlődési rendszer elsőre bonyolultnak tűnhet, de hamar kitanulható és sokkal igazságosabb, mint például a Destinyé. 

Tom Clancy neve ide vagy oda, a szerteágazó történet csupán körítésül szolgál. Bedobnak szereplőket, akikről mire kiderül, hogy mitől olyan elvetemültek, valószínűleg már kinyírtuk őket. A gyűjtögetnivalókon túl a mellékküldetések között is akad pár, mely mesél a járvány és a karantén áldozatairól, ami annyiból is jó, hogy segít megtörni az ismétlődő feladatok okozta monotonságot. Ha a Primalt egy hamburgerhez hasonlítottam, a The Division nem lehet más, mint bőségtál, amiben mindenki megtalálhatja az ízlésének megfelelő falatot. Egy magányos farkas ugyanúgy, ahogy azok, akik falkába szeretnek tömörülni. Nekik való a Fekete Zóna, ahol a többi játékossal közösen portyázhatnak. Elhalálozásunk esetén itt a pontszámunkból és a pénzünkből is levonnak, ezért duplán óvatosnak kell lenni nem csak a területet elárasztó elit katonákkal, hanem a hátba szúrásra hajlamos alkalmi csapattársakkal is. Az árulók fejére egy időre vérdíj kerül, amihez elég egy óvatlan lövéssorozat is a harc hevében. A zóna kaotikus és kíméletlen tud lenni, de egyúttal tovább gazdagítja a játék kihívásokkal teli, tartósan magába szippantó világát.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!