Mint azt egy előző cikkben írtam, a Dark Shadows TV sorozat fölöttébb sikeresnek bizonyult az amerikai televíziózásban. A kezdetén ugyan akadozott a dolog, megküzdött az elfogadásáért, aztán jött a sikerkorszak, míg végül, - miként lenni szokott – bekövetkezett a hanyatlás. Mindez 1966-71 között zajlott le. Az ABC TV társaság ugyan próbálkozott az életben tartásával, de nem járt sikerrel. Mik voltak az elmúlás okai? Részben a fogyasztói ízlés és igény változása. Megnőtt a rámenősség és a látványosabb kiállítás iránti igény. Az utóbbi a költségvetés drasztikus növelését követelte, amit valamiből fedezni kellett. Szappanoperáról lévén szó, a reklámok kulcsfontosságúak voltak. Ám a célközönség nem volt vevő a fordulatra, a fiatalabbaknak pláne nem kellettek a burkoltan tálalt termékek. Az 1970-es mozi változat már a veszett fejsze nyelét is alig mentette meg. Pedig ott a tálalásra nem lehetett panasz. Aki lemaradt volna az előző cikkről, olvashat róla ITT. A stúdió hiába próbálta kihasználni a népszerű Barnabas vámpírban rejlő lehetőséget. A történet tulajdonképp a sorozat előző években már felbukkant témákat gyúrta egybe, ami csak a régi rajongókat vonzotta, holott, amint írtam, friss vérre lett volna szükség, és újabb pénztárcák nyitogatására. Barnabas elátkozása,(366-426 közötti epizódok) tragikus szerelmei hosszabb időn át voltak taglalva az évadokban, Julia Hoffman pedig a 265–351 közöttii részekben próbálta visszahozni a vámpírt az emberek világába. Mint látható, ráérős építkezés folyt. Bár a remélt siker nem következett be, mindössze Barnabas búcsúzott látványos módon, a stúdió vezetése még egy mozifilmre adott módot. "Változásnak" azt szánták, hogy visszatérnek az eredeti misztikus borzongatás világába.  Viszont úgy tűnik, nem tanultak a hibákból. Angelique Collins tragikus története 1970-ben már színre került. Viszont a karaktere alkalmas volt egy „szellemes” folytatásra és a Collinwood udvarház meséinek lezárására. Így jutottunk el  - végre, gondolhatják páran - a „Sötét árnyak éjszakája” filmig.

Collinwood egykor szebb napokat látott udvarház volt. Mára már csak két szolgáló gondozza, ám feléledni látszik egy ifjú pár odaköltözésével. Viszont a férj mit sem tud arról, hogy őt misztikus szálak kötik a helyhez. A múlt feléled és egyre fenyegetőbb árnyat ölt, melyet egy boszorkányságért kivégzett nemes hölgy akarata mozgat. Mi az erősebb, a szerelem vagy sötét praktika?

A fenti pár sorból kiderülhet az odafigyelő olvasónak, ebben a filmben színpompás díszletekre kár számítani. Elvétve előfordul, de nem jellemző. A létszám is lecsökkent, kamaradráma a történet, nem nyüzsgő világú nagyfilm. Miután egy erősen hanyatló birtokon játszódik, stílustörésnek nem mondható. Ezzel együtt be kell vallani, a stúdió ezúttal sem erőltette meg magát. Miként az első filmnél, arra építettek, hogy a közönség nagy része úgyis ismeri a karaktereket, sőt, a hátterüket is. Minimális hozzáírással kész is a sztori, gondolhatták. Ebből következően mondhatni mindent készen tálalnak. Megszállott, a vele végbemenő változásokon értetlenkedő főhős, a szerető és aggódó feleség, segíteni igyekvő barát, titkokat őrző személyzet, visszapillantások a múltba és sűrűsödő fenyegetések. Nehéz volna eredetiséggel „vádolni” a forgatókönyvet. Ám ettől még működőképes. A rendezőn múlik, hogy mennyire képes megtölteni tartalommal az ismert fordulatokat. A direktori pálca ismét Dan Curtis kezébe került, úgy mint a House of Dark Shadows esetében egy évvel korábban. Újfent kiderül, képzett ember volt. A múltkori látványparádé után egy szürke kastélyban kellett tevékenykednie, ennek ellenére a legjobbat hozta ki a új helyzetből. Apró beállítási fogásokkal vonja be a nézőt a történetbe, egy-egy részlet kiemelése fontossá válik a következő eseményeknél. Sőt, a lassú kezdés után az utolsó húsz perc tempója már a mai ízlésnek is megfelelő. Pedig... De erről majd lentebb.

Méltó társa volt a zeneszerző Robert (Bob) Cobert. Igen, ő az, aki előző történetnél már jó párost alkotott a direktor úrral. A szerelmes pillanatoknál andalító dallamokkal kényezteti a nézőt, hogy aztán a rettegés kifejezésére olyan hangszereléssel álljon elő, amitől végigfut a borzongás a gerincen. Mr. Cobert számos rejtélyes, misztikus, sőt horror filmhez szerzett zenét a 2020-as végső távozása előtt, így tisztában volt a mesterség fogásaival.

A színészek némileg jobban jártak ezzel a filmmel, mint az előzővel. Ha kisebb a forgatag a mesében, több játékperc jut az egyes karakterekre. David Selby kettős szerepben tűnik fel, miután „reinkarnálódik.” Eleinte vonzó megjelenésű, jóképű és megértő, majd veszélyessé válik, attól függően, melyik jelleme uralkodik a testén. A Dark Shadows sorozat többször visszatért az életébe a színészi pályája során. Biztosan fontosnak ítélte a szériát, mert a fiát a szappanopera egyik karaktere után nevezte el. Kate Jackson olyan feleség, akit minden jóízlésű férfi elfogadna az életben, színésznek sem rossz ám, de ezúttal sok megformálnivalója nem akadt. Szegény Greyson Hallt tényleg beskatulyázták a talányos személyiségű női alakok szerepére, akik persze mindig megjárják a végére. Collinwood rezzenéstelen arcú házvezetőnője, akit játszik, ismerős, de megbízhatóan jó szerep. Thayer Davidnek mondhatni bérlete volt a pályafutása során a marcona egyéniségek megformálására. Nem okoz csalódást. A lengyel ősökkel rendelkező John Karlen sem maradt le az első film gárdájából. Most a jófiúk kis létszámú csapatában játszik, nem vámpírkodik, mint az előző mesében, ám jó véget mégsem ér. Ám ez nem az alakításán múlik.

Eljutottunk a legfájdalmasabb pontig, ami a filmre mért komoly csapás volt. Az elkészült alkotás hosszúságát és merészségét a stúdió urai sokallták. Kiadták a parancsot, hogy 40 perccel meg kell kurtítani.(Kuroszava Akira vagy Sam Peckinpach labdába sem rúghatott volna az ABC vezetőségénél. Tarr Bélát pedig a kapun sem engedték volna be, azt hiszem.) A hóhérmunkát a rendező nyakába varrták, aki egy napot kapott rá. Ez tényleg durva lehetett. (Valószínűleg ki volt tűzve a bemutató időpontja, más okot nem tudok elképzelni ilyen rövid határidőre.)  Elvállalta szegény, még mindig jobb volt, mintha olyasvalaki végzi el, aki nem dolgozta be magát a történetbe. A végeredmény kielégítőnek mondható, bár figyelmes szemmel észrevehetőek a kisebb bicsaklások a meseszálban, bizonyos részletek kellő indoklása hiányzik. A rendező utólagos beszámolója szerint az erotikusabb jeleneteket és a valóban horror felé hajló felvételeket volt kénytelen feláldozni.

Ezért nem írtam semmi a boszorkányunkról a szereplők sorolásánál. Az előzetesből és végleges változat összevetéséből jól látszik, mennyire lecsökkent a szerepe. Pedig ritka vonzó élőként és kísértetnek is, aki ráadásul fütyül a mindenkori morálra. Nem csoda, hogy 200 évvel korábban koncepciós per áldozata lett. Aki kilóg a sorból, az másképp lóg. A „MeToo” ügyvédek akkortájt éhen haltak volna. Hasonlóan pórul járhatott az udvarház gyér személyzete, akiknél leginkább érezni lehet, hogy eredetileg fontosabb szerepük volt. A fivérek viszálya csupán jelképes szintre süllyedt. A borzongatás faktor egész jól megmaradt a végleges kópián, de sokért nem adnám, ha a rendezői változatot láthatnám. Erre sajnos nincs esély, a kivágott felvételeket a szokások ellenére megsemmisítették. Mit mondjak, nehéz volna bölcsnek nevezni a döntést.

Szóval, a Sötét árnyak éjszakáját olyannak javaslom megnézésre, akit vonzanak a misztikus, reinkarnációval foglakozó mesék, szeretik a kellemes borzongtatást, a sötét hangulatot. Igazi rámenősséget ne várjon senki, mert mint fentebb megtudhattuk, azt kinyírta a könyörtelen olló. A tisztes fogyaszthatóság csak megmaradt, és igazából a film egyik szegmensét sem érheti ledorongoló kritika. Azt hiszem, sajnálhatjuk az eltüntetett 40 percet. A mai nézőnél nem volna baj a több játékperc, a hatásosabb ijesztgetés pláne. Ám azzal kell beérnünk, amink van. Az sem rossz egynek. Mindenesetre, 1971-ben a „Sötét árnyak” ha nem is tűzijátékkal, de méltón búcsúzott a rajongóitól. Egy időre. Viszont az már egy másik történet.