Sünvadászat – 44. Magyar Filmszemle

2025. február 21. - Filmbook

„Te mennyit vállalsz? És mennyit bírsz?”

Ez a film szlogenje, s a lényeget össze is foglalja a mondat. A történet főszereplője Bogi, egy huszonéves fiatal lány, aki gyönyörűen énekel, s ezzel a hatásos jelenettel is indít a film, hogy kétségünk se legyen afelől: a lány istenadta tehetség. Hatalmas megmérettetésre, a Zeneakadémia nagy vizsgájára készül, ugyanakkor unokatestvére gyerekei mellett bébiszitterkedik. A négyéves forma kislány, Lujzi és a kétéves kisfiú Vilike szülei – Tamás (Polgár Csaba) és Zita (Jakab Juli) – külön élnek, a házasságuk válságban van, minden pattanásig feszült
körülöttük.

Boginak sajátos személyisége van. Először is, képtelen nemet mondani. Akkor sem mond nemet, ha épp az élete egyik legfontosabb eseményére kellene koncentrálnia, és ennek ellenére rábízzák a gyerekeket. Bogi mindent terhet a nyakába vesz, akár bírja, akár nem. Itt pedig egyre több olyan teher adódik, amit nem bír el. A legnagyobb bonyodalom azzal kezdődik, hogy képtelen elmondani, hogy az egyik gyerekkel vélhetően baleset történt és tüstént orvoshoz kellene vinni. Bogi nem szól, mert mindig van újabb feladat, amit meg kell tenni, mindig van egy újabb teher, amit fel kell vállalnia. Amikor már nem bírja a terheket és el akarná mondani mi történt, fizikailag is elmegy a hangja.

A film erőssége, hogy a főszereplő Mari Dorottya valami eszméletlenül jól játszik, annak ellenére, hogy végig bennünk van az egyre kényelmetlenebb érzés, hogy mi van, ha a gyereknek baja esik, végig Boginak drukkolunk, mert hát sodródik. A környezete képtelen őt látni, Zita is azt hiszi, hogy Bogiból árad a nyugodtság, pedig az nem nyugalom, hanem zárkózottság. Bogi nem mutatja ki az érzelmeit, sem az indulatait, sem a feszültségét. Mindenki azt hiszi emiatt, hogy minden rendben van vele, és lehet még rakni rá egy lapáttal, jól bírja. Csakhogy a néző tisztában van vele, hogy ezt senki sem bírná el, folyamatosan drukkolunk a vászon előtt.

Az állandó feszengés mellett úgy éreztem magam, mint gyerekkoromban a Vitéz László bábelőadáson, hogy be kellene kiabálnom a főszereplőnek, hogy „Szólj már!”, „Mondd már el valakinek!”. De Bogi rendületlenül tűr, egyre rosszabb állapotban, miközben a lelkiismerete ott dobol a feje tetején, hogy mi lesz a gyerekkel. Olyannyira tehetetlen, hogy nem csak megnémul, egyszer csak önbüntetésbe kezd. Az egyetlen ember, a barátja, aki valamennyire mellette áll, de valójában nem figyel rá, és nem érti meg őt. Az egész filmre jellemző, hogy az emberek nem figyelnek eléggé egymásra. Bogi nem figyel a gyerekekre, a szülők nem figyelnek se egymásra, se a gyerekeikre, se Bogira.

Bogit ráadásul külön terhelik azzal, hogy fiatal lány létére a párkapcsolati válságban lévő Tamás és Zita is vele osztja meg problémáit. Nem mer szólni nekik, hogy neki ehhez semmi köze, ne pakoljanak rá többet. Zita Bogi vállán sír, Tamás pedig megígérteti vele, hogy hazudjon Zitának arról, hogy a kislányuk nem nála, hanem a nagyszülőnél tölti az időt, mikor érte megy. Azonban a hazugság- és feszültségcunami nem csak Bogit viseli meg. A kislány, Lujzi is elmenekül a valóság elől. A kis világában a sünös dal, amit Bogitól tanult, egyfajta menedék lesz, és hát sünökre vadászni éjjel különösen jó mókának tűnik.

Schwechtje Mihály korábban is készített ilyen nézőt feszengető filmeket, mint a Remélem, legközelebb sikerül meghalnod :), amely az iskolai zaklatásról szól, vagy ott a Védelem alatt című dokumentumfilm, amely a bántalmazott, prostitúcióra kényszerített nők életét és a talpraállás nehézségeit mutatta be. A Sünvadászat tartalma nem ennyire egyértelmű, de akkor is szíven találja a nézőt, hiszen egyszerre szól a túlvállalásról, a túlhajszoltságról, a kommunikáció- és figyelemhiányról, a párkapcsolati krízisről, a hazugságokról, az egymás felesleges okolásáról, de legfőképp a felelősségről. Igazi lélektani dráma, amely azonban izgalmas, és folyamatos feszültséget tart fenn. Volt olyan pillanat, amikor azt vettem észre, hogy nem veszek levegőt.

A Filmszemle különleges meglepetéssel ünnepelte az alkotást. A vetítés ugyanis nem beszélgetéssel zárult, hanem azzal, hogy az összes szereplőt és stábtagot kihívták a színpadra, amely persze így a vastaps közepette roskadásig telt emberekkel. Mi több, még a két gyerekszereplő is megjelent, akik egyébként a rendező saját gyermekei. Amellett, hogy a film végéig gombócot éreztem a torkomban, a film forgatókönyvének, amit a Schwechtje mellett Szurdi Panni jegyez, köszönhetően a történet gyönyörűen ívelt és zárt, remekül fel van építve, az érzékeny témát mesterien kezeli. Nem hagyja egy percre sem leülni az izgalmat és nincs benne sehol üres járat. Végül olyan dolog történt, amit még pár zenés alkotás sem ért el nálam az utóbbi időben: hazafelé feloldódva egy édes kis dalt dúdolgattam a sünökről.