Mindig érdekes, amikor a filmesek önmagukat veszik górcső alá. Ha komolyan teszik, akkor azért, mert bizalmas részleteket tárnak fel. Ha komolytalanul, akkor pláne jóra számíthatunk, hiszen ki ismerné tőlük jobban azt a belterjes világot, és hogy miket lehet onnan parodizálni? 2013-ban Velencei Filmfesztivál egyik korai vetítési darabja volt a „Why Don’t You Play In Hell?” „Guglis fordítás” esetén az angol címre azt kapjuk, hogy „Miért nem játszol a pokolban?” Nem igazán adja vissza azt, amit az alkotók üzennek nekünk. Közelebb áll hozzá ez: „Akarsz szerepelni a pokolban?” Részemről úgy vélem, magyarul kérdőformában igazán jó megoldást nem kapunk. Viszont a felszólításos megoldás, vagyis a „Csináljunk jakuzafilmet!” annál inkább ül. Japánban hasonlóan talányos címet kapott, ami nagyjából úgy adható vissza, hogy „Mi a gond a pokollal?” Szóval, pokolian talányos az egész, de csak addig, amíg meg nem nézzük a történetet. Akkor kiderül, hogy a szó szerinti és átvitt értelmű variációk egyaránt terítékre kerülnek. Azt hiszem, a fentiekből már könnyen sejthető, nem kifejezetten matiné vetítésre való a darab. Hacsak nem olyan matiné előadásra vágyunk, amilyet a Monty Python csapat a „Brian élete” alkotásukba csempészett bele. De jöjjön a lényeg.

Egy mindenre elszánt amatőr filmes csapat nagy dobásra vágyik, hogy valamikor pénzhez jutva megmutassák a világnak a tehetségüket. Addig is kitartóan járják a városuk utcáit, egyszerre lesve a jó témákat és jeleneteket felvéve egy dilis szkeccshez, és a saját, „Farkasvér” munkacímű, később leforgatandó filmjükhöz keresve akciósztárt. Eközben véletlenül belefutnak egy jakuza bandaharc súlyosan sebesült túlélőjébe. A találkozás mondhatni végzetszerű a pályafutásuk alakulására, bár azt akkor még nem tudják.

Japán gengszterek és filmesek. Egyik sem százas népség. Az összevegyítésük nyilvánvalóan robbanékony elegyet alkot, és ők a hírüknek megfelelően, nem okoznak csalódást azon nézőknek, akik tömény abszurditásra és véres végkifejletre számítanak. (Másoknak lehetnek gondjaik a mesével.)

A paródia egyik hatásos eszköze az eltúlzás. Erről itt annyit, hogy a forgatókönyv helyenként a túlzásokat is túlzásba viszi. Normális gondolkozásmódra véletlenül se tessék számítani, a filmesek és a gengszterek észjárása megáll a saját terveik kiszolgálásánál.  Logikájuk a menekülő nyúl irányváltásait idézi,  ami rendkívül szórakoztató, ha valaki képes ráhangolódni erre a hullámhosszra. Megjegyzem, a „Japán őrültségek” címszóval jegyzett filmek mára már külön alosztállyá nőtték ki magukat, és ez a történet oszlopos darab köztük. Takashi Miike rendező úr például a zsáner nagymesterének számít, de ezen alkotás létrehozója szintén jó név a csapatban. A biztonság kedvéért megadok néhány filmcímet. Akik látták és elviselték őket, már képben lesznek. A többieknek pedig időben szóltam. Tehát: Ichi, The Killer / Azumi / Tokyo Gore Police / Gothic and Lolita Psycho / As The God Will. Igyekeztem olyanokat választani, amik magyarítva itt-ott hozzáférhetőek, hátha valakinek pont ilyesmikre támadt gusztusa.  Hozzáteszem, a Csináljunk jakuzafilmet! egész szolidnak számít ebben a csoportban!

Az alvilági alapötleten túl a mese a egyfajta tiszteletadás a hagyományos 35 mm-es szalagra forgatott filmeknek, megemlékezve a lassú elmúlásukról, hiszen a digitális technika kezdi „áttenni őket múlt időbe.” Hőseink számára azonban még az ilyenre felvett mű jelenti a vágyak netovábbját, amiért szó szerint mindent elvállalnak. Ahogy az megszállott filmesekhez illik. Kétlem, hogy élményrontás, ha leírom, a szívósságuk, végtelen lelkesedésük és megszállottságuk elnyeri jutalmát, bár korántsem a szokott módon. Nem is számít arra senki, aki túljutott az első félórán, akkorra bőven képben lesz a képtelenségekből.

A film legnagyobb erénye a fanyar humor. Szono Sion, a rendező-forgatókönyvíró elemében van, és ügyesen helyezi el az oldalvágásokat a különféle kedvelt műfajoknak, azok kliséinek és alkotóinak. A főhős-rendező például hamarább készíti el az őt, és a nem létező alkotását magasztaló előzetest, mint magát a filmet. Szövegben és képben egyaránt osztja a szúrásokat. Az időnkénti, szándékosan eltűrt ripacs „alakítások” is mind jól elhelyezett fricskák.  Megkapják a magukét a jakuzafilmek, a szamuráj történetek, az ifjúsági témájú „lelkiző mesék,” a bosszúfilmek. Sorolhatnám még, ám fölösleges. Azt azért megemlítem a végére, hogy amikor az alvilági bandafőnök másodpercek alatt átigazol producernek, elég merész poén. Az efféle soha el nem ismert kapcsolatokat vajmi kevéssé szívesen hozzák fel a mozgóképek stúdióinak környékén. Azért a rendőrség megjelenítése szintén felér egy beszólással. Olyan ütődöttek, mint a némafilmek libasorban mozgó Keystone zsarui. Egészen addig, amíg elő nem kerülnek a fegyverek. Utána már az államhatalom mindenható, agymosott, előbb tüzelő, utána kérdező terminátorai. Gondolom, az egyensúly kedvéért mutatják őket így. :)

Szono Sion érti a dolgát. A történetben hemzsegnek a fejtetőre állított helyzetek, és a filmes eszköztárából sem hiányoznak a viccek. Sok a képi humor, de az sem a szokványos módot követi. Például a lassítások nála korántsem a néző elképesztését szolgálják, hanem inkább a bosszantását. Néha annyira nem kellenének egy-egy adott jelenetben, hasonlóan a látványosan gagyi művér fröccsentéshez, hogy kiérezhető a szándékosság. „Látjátok, miként szoktak manipulálni titeket?” Azért persze vannak komoly szövegek is a mesében, mintegy jelezve, hogy az alvilágban élők, sőt, horribile dictu, még a filmesek is csak emberek. Lököttek, nem vitás, ám mégis azok. Aztán a gondolkodtatásról egy gyors csavarással átvált kabaréba az adott jelenet közepén. Vagy éppen bepillantat minket egy elképzelt képbe, ami valamelyik szereplő fejében zajlik. Átvezetés véletlenül sincs, csak a végén derül ki, hogy átverésben volt részünk, ha valósnak hittük. Szóval, a néző sem marad ki a froclizásból. A humorizálást nagyon élvezhette a stábja is, ez meglátszik a színészi teljesítményeken. Egyértelmű, hogy sokszor kaptak szabad kezet arra, kisebb poénokat építsenek be a játékukba. Amikor a jakuzák a saját, minél látványosabb halálukon „dolgoznak” a próbákon, az igazán…haláli.

Kunimura Jun, az egyik bandafőnök, jó színész, Ha máshonnan nem, hát a Fekete eső és a Kill Bill filmekből ismerős lehet a fizimiskája. Egy gengszterszerep neki a kisujjában van. Most érezhetően lubickol a megszokott klisék fejre állítása közben. Szerintem ingyen is elvállalta volna a szerepet, miként még jó páran. A lányát alakító Nikaidó Fumi az új színésznemzedék egyik feltörekvő alakja. Mit mondjak, olyan teremtés, aki láttán elhiszem, hogy ő érte egy kétbalkezes amatőr rendező is hajlandó kardot ragadni és élesben küzdeni. Amúgy a színészek nagy része kevéssé ismert, leginkább a TV-nek dolgoznak, és elég rövid a filmográfiájuk. Ettől függetlenül úgy teszik a dolgukat, hogy különösebb szó nem érheti miattuk a ház elejét. Továbbá jellemző az is, hogy a filmipar más területein szintén dolgoznak. Zene- és forgatókönyvírás, ilyesmik. Gyaníthatóan nem pusztán elborult történetekkel szeretnének feljebb lépni a világuk képzelt ranglétráján.

Muszáj jelezni, hogy az erőszak bőven jelen van mindvégig és változatos formában. Nem mindenki szereti az ilyesmit, ha az arcába nyomják. Ám nem öncélú eszköz. Pont ellenkezőleg, a sorjázása az erre építő alkotásokat parodizálja. Célozgat, vajon hol van a határ két nyíltan bűnöző csoport és a „művészvilág” között? Ha van egyáltalán. Eszköztárban nem igazán. Groteszk és képregényszerű világ kerekedik ki végül, ahol a szabály az „Expect No Mercy” – ahogy a Nazareth énekelte. Mindenesetre a stúdió környékén jól járhattak a festékboltok, mert néha tényleg bokáig ért a piros lé a forgatáson. A művön belül a különféle testrészek gyakran önálló életre kelnek, és leginkább a levegőben röpködéshez támad kedvük. Ehhez jön még körítésnek a kommandós filmek fegyver arzenáljának kölcsönvétele. Természetesen a klasszikus katanák sem pihennek, elvégre ez egy japán történet.

Összegezve: tényleg extrém film, beleértve a vadságát és az elborult viselkedésű karaktereit. Tekervényes logikával lett felépítve, néha nem könnyű követni.  Ugyanakkor mulattató, öngúnyos, néha elgondolkodtató. „Aki dudás akar lenni, pokolra kell annak menni.” A rendező szerint a filmesek hasonló cipőben járnak. A szokatlan történetek kedvelőinek ajánlom, vagy az abszurd humor kedvelőinek. Továbbá mindenki másnak is, amennyiben az illetők jókora tűrőképességgel lettek megáldva, vagy egyénre szabva „megfelelő mennyiségű” alkoholt fogyasztottak előtte, és az élet apróságain felülemelkedve már idelent elérték a Nirvána állapotát, tehát szabadon lebegő, sodrukból kihozhatatlan, szabad szellemiségű lelkek.  Namasté.

UI: A mozigépész kicsiny szerepére megnyerték Mickey Curtis helyi pop-ikont, aki több évtizede az avant-garde rock állócsillaga. Okos húzás volt, hiszen a jelenléte megszaporítja a nézőszámot arrafelé.