- Puszild meg!

- Kit?

Azt hiszem most már kijelenthetem, hogy Hajdu Szabolcs nem az én emberem. Már az Ernelláék Farkaséknál is egy szétesztétizált értelmiségi fieszta volt, de amit a Békeidő kínál, arra még én sem voltam felkészülve. Alapvetően azt sejtette a film, az utóbbi idők kétségbeesett tüntetéseit fogja ezúttal bemutatni a reakciós rendező, de azután elég hamar kiderült, hogy ez a szkeccs epizódokra darabolt másfél órának csupán egyik szegmense. Méghozzá a legérdektelenebb, és sablonosan megrendezett. Három tüntetőt oszlat két rendőr, azután jön egy sztereotip jobber, aki elkezd kommunistázni. Snitt. Hajdu ugyanis azt a belső feszültséget ragadja meg minden szereplőjében, ami a viszonylagos békében is ott lappang és csak gyűlik, és gyűlik, mígnem robban.

Szerencsére a film etapjai dinamikusan fejlődnek, ami azt jelenti, hogy nem a film végén derül ki, ez a sok szereplő így, vagy úgy kapcsolódik egymáshoz, hanem már menet közben a harmadik-negyedik jelenetnél világossá válik, az egyes szereplők saját életúttal rendelkeznek, és gyakran visszatérnek. Aki az egyik jelenetben a háttértben van, az a következőben központi figurává lép elő. A problémát sokkal inkább az jelenti, hogy ezek az életutak, nem valami érdekesek, leginkább unalmasak. Sőt egyik másik paródiába, groteszkbe hajlik, és pont az ellenkezőjét váltja ki, mint amit Hajdu szeretett volna, és ahelyett, hogy elborzasztanának, sokszor csak röhögni lehet rajtuk.

Például a virágboltos jelenetet sikerült odáig húzni, hogy a kezdeti, "hát igen, tényleg vannak ilyenek" sóhajból pár perc alatt eljutunk oda, ami csak a Maúnika-showk székhanyigálós fénykorában létezett, és ott is csak ha fizettek érte. Ráadásul mindkét nő teli szájjal migránsozik, miközben hát egyik se néz ki annak. Lehet újat mondok ezzel, de a migránsozás leginkább azután alakult ki, hogy láthatóan nem európai emberek árasztották el Európát. Ahogy ugyanilyen direktnek hatnak a különböző rádiókból háttérben megszólaló kormánypropaganda frázisok is.

A kávéházas jelenetben a pincér a legnagyobb kérdőjel. Miért viselkedik így? Miért így beszél? Miért mondja ezeket? Mi a motivációja? És ha hullákat tart a pincében miért nem derül ki? Az egész jelenet egy L'art pour L'art etűdre hasonlít, még a jobb napokból, amikor Galla Miklós az intellektusát és nem a gatyája tartalmát villogtatta a közönségnek. Természetesen a rendező is megjelenik saját filmjében, amivel leginkább megidézi előző nagyjátékfilmje hangulatát. Az is lehetne a címe, Értelmiségi család egy átlagos estéje. Elképzelhetetlennek tartom, hogy ilyen beszélgetés bárhol, bármikor lejátszódjék, - leginkább az értelmiség körében - meg persze azt is, hogy valaki a fiatalok közül lázadás gyanánt kakastaréjt kreáljon magának.

Van egy mániákus hazudozónk, aki maga sem tudja mit is akar igazán, és az ő története se fut ki sehova. Egy elmagányosodott nem sportember, aki akarna is kurvázni meg nem is. Egy szobaszínház, ami már olyan távol áll tőlem, mint békától az égbolt. És egy ebből fakadó eszméletlen kínos molesztálós jelenet, ami a pácienst - és vele együtt a nézőt - túlságosan könnyen elereszti ahhoz, hogy valóban kényelmetlenül hatást váltson ki. Értem, hogy az ekkoriban tetőfokára hágó #metoo-ra akart reflektálni, de ahogy az egész megtörténik az inkább hatásvadász és groteszk, ráadásul a néző egy-kettőre az áldozathibáztató szerepben találhatja magát, ha nem vigyáz. Hát minek ment oda, nem igaz?

Legjobban az Éjszakai utazó szegmense tetszett, de az is csak perverz módon, mert akkora orbitális baromságokat darál, hogy egy idő után szórakoztatóvá válik. Azután ő is felvesz egy stoppost az éjszakában, ami azt sejtetné valami beteg pedofil, gyerekgyilkos lesz a bácsi, de a film ezzel se kezd semmit. A filmben előszeretettel ütik a nőket, többnyire férfiak, néha nők is, de a legnagyobb baj, hogy nincs senki, akivel kicsit szimpatizálni lehetne. Csak a tüneteket mutatja meg, hogy bizony gondok vannak, hallgat a mély, de azt a Kékfényben is lehet látni. Emiatt hiányzik a katarzis, és nincs kötődés sem. Érzéketlenül nézzük ezeket az idegeneket, akikkel banális személyes tragédiák történnek, de nem tudunk velük foglalkozni, mert tíz év fölött valószínűleg mindannyian rendelkezünk három hasonlóval, és azok érthető módon fontosabbak.

U.I.: A filmmel kapcsolatos legnagyobb botrányt az váltotta ki, hogy 1980-ban már készült egy hasonló című film Vitézy László rendezésében. Hajdu mégsem cserélte le filmje címét, inkább vitáztak egy sort, miközben a filmet a külföldi piacnak Treasure City-ként mutatták be. Jó kis látlelet, ebből is készülhetett volna egy plusz fejezet.

Ha tetszett a kritika, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4