- Gyula bá' még egy unikumot!

- Hol is tartottá Tibi bá'?

- Milyen világ ez Béla? Mi lesz ebbű' a világbú? A kádárrendszerbe ilyen nem vót! Az istenit! Hol van má' az az unikum?

Azt hiszem Tibi bá' rátapintott a film ütőerére. A Kádár-korszakban ilyen nem volt! Én értem, hogy élénk a fantáziája egyes filmeseknek, de szerintem a 3/3-as ügyosztály ennél sokkal prózaibb eszközökkel élt, teszem azt jól agyonverték az illetőt, akinél a gyanú felmerült, és akiről kiderült a másik kapura játszik, az bizony nem úszta meg egy kis GMK-val. Minimum börtön, vagy kivégzés. Ha pedig ezt el is hessegetjük, és feltételezzük, de meg nem engedjük, hogy a mi kémeink jobbak voltak, mint őfelsége titkosszolgálata még mindig ott marad a nyomasztó tudat, hogy A játszma lényegében egy felesleges folytatása a 2011-es A vizsgának, márpedig tizenegy év elteltével folytatást készíteni az bizony rizikós kihívás.

Kezdjük ott, hogy a rendezői székbe ezúttal egy másik Péter ült, nem Bergendy hanem Fazakas, aki a 2008-as Para óta nem készített mozifilmet, csak a tévének dolgozott. Kulka János meg kapott egy sztrókot, amiből nagyon úgy fest, sose fog felépülni, de ezt a téma külön bekezdést érdemel, mivel beleírták a filmbe is. Rajtuk kívül azonban mindenki visszatért, csak kicsit érettebben, megemberesedve, vagy éppen pocakban gyarapodva. A főszerepet ismét Nagy Zsolt kapta, de itt találjuk Hámori Gabriellát és Scherer Pétert is. Valamint ugyanaz a Köbli Norbert írta a forgatókönyvet, mint annak idején. Egy sokkal csavarosabb, kulcsárosabb Köbli Norbert. A film nagy felfedezettje azonban kétségkívül Staub Viktória, aki miatt Hámori és főleg Scherer abszolút parkolópályára kényszerül. Nem mintha ez baj lenne. Fogalmazzunk úgy, Staub az, aki miatt érdemes megnézni ezt az újrakevert Vizsgát, és nem csak azért, mert megmutatta milyen gyönyörű is ő.

Gyorsan le is szögezném, sokkal jobbnak tartom A vizsgát, A játszmánál, mert előbbi úgyis meg tudott lepni, hogy folyamatosan azon agyaltam, hol akarnak ezek átverni? A játszmának már nincs meg ez a frissessége, hiszen itt a néző már levizsgázott átbaszásból. Itt elég hamar ki lehet hámozni mire megy ki a játék, és a nyakamat rá, hogy ennek oka pont az előzményfilm, meg a forgatókönyvön tátongó lyukak némelyike. Mert mindenki úgy viselkedik, mint az előző részben. Meg persze ott van az el nem vitatható tényező is, hogy ez a rész már sokkal több pénzből készült - ami a kreativitás kárára ment, - miközben az 1960-as éveket egyetlen utcasarokkal kívánják megteremteni, és garantálom, hogy a film másfél órája után az is vakon lerajzolja a Csemege kosarat, aki most látta életében először. De ugyanez az elhasználtság megjelenik az Osztyapenkó-szoborral kapcsolatban is.

No meg aztán miért is kellene itt izgulnia a nézőnek? Hogy a három rohadék közül melyiket léptetik elő? Az első film esetében még ott lebegett a választás illúziója, de itt már mindegyikük beépült a rendszerbe, ahogy azt Szarvas József a prológusban oly kitűnően ecseteli. Emiatt A játszma téttelenné válik. Továbbá itt a kérdés, mi szükség volt erre az újrára? Persze nem olyan fölösleges folytatás, mint a Megint tanú, vagy a Macskafogó 2, de azért nem is ordibált utána senki. Egy ilyen csattanó leginkább egyszer durran nagyot. Megint belebújtattuk az elmúlt rendszer kritikáját egy izgalmas thriller köntösébe, de nem lehetne most már tovább lépni, és nem csak díszletként használni a két legvadabb évtizedét a diktatúránknak? Nem mondom, hogy minden nap készítsenek egy Ötödik pecsétet, de valami komolyabb most már jól esne.

És akkor térjünk vissza Kulkára, akit külön ezért a szerepért rángattak vissza. Gálvölgyi János sok interjúban elmondja, hogy meg vannak az emberei, akik szólnak neki, ha már nem képes 100%-ot nyújtani a színpadon. És ez bizony nem rég nála is elérkezett. Kulka esetében viszont nyolc éve érkezett el, és azóta legalább három filmben verték fejbe, vagy csak simán megölték, hogy utána azzal magyarázzák, miért nem tud beszélni. Persze felfoghatjuk úgy is, legalább foglalkoztatják, de elképesztően megrendítő látni ezt az embert mi is lett belőle. Csak nagyon egyszerű mondatokat, vagy inkább csak szavakat tud kiejteni a száján, hogy az még hiteles maradjon. Legtöbb esetben csak néz, bólint, vagy int, és egyáltalán nem lesz tőle jobb, hogy reflektálnak a forgatókönyvben arra, ami a valós életben történt a színésszel. A film befejezése pedig emiatt még kifejezetten problémás is.

A rendezést se éreztem erőskezűnek, itt nyilván a forgatókönyv jelölte ki az utat, és kellett valaki, aki ezt szakszerűen levezényli. A furcsán összeválogatott dalbetétek, Nékem csak Budapest kell telitalálat, a House of the Rising Sun erőltetett allegória, A káprázatosból visszaköszönő Cucurrucucú Paloma, pedig egyenesen érthetetlen, jó párszor kidobják az embert a korhű illúzióból, hogy mi most 1963-ban járunk, miközben az egyébként fantasztikus díszletek, ruhák, frizurák mind elképesztő precizitással lettek újraalkotva. A film élvezeti értéke még így is a sokévi átlag felett található, de ezen bosszantó dolgok miatt világmegváltó, agyérgörcs okozó hatást - aminek nyilvánvalóan a készítők szánták - azért ne várjon tőle senki.

Ha tetszett a kritika, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!

Kövess minket Twitteren is: Follow @Filmbook4