A káprázatos félreismerhetetlen James Bond-paródiaként indul, amelyben természetesen Belmondo a sármos szuperügynök, Jacqueline Bisset pedig a gyönyörű segítője. Teljesen komolyan vehetetlen, és valami elképesztően blőd jeleneteket láthatunk, amik azonban a maguk módján kifejezetten szellemesek, jókat lehet rajtuk nevetni. Emellett Belmondo tökéletes, ahogy felhőtlenül bolondozik a sármos, legyőzhetetlen szuperügynök szerepében. Jacqueline Bisset-be pedig már ekkor bele lehet szeretni. Továbbá nem elhanyagolható tény, hogy milyen lenyűgözően szép helyszíneken játszódnak a mulatságosabbnál mulatságosabb kalandok. Az operatőri munkát így mindenképpen dicséret illeti, bár nagyon jó alapanyagból (Acapulco) dolgozhattak.

Valahogy mégis ott motoszkál bennünk az érzés, hogy ebben a filmben lesz még valami, nem merülhet ki ennyiben. Ugyanis túl gyorsan pörögnek az események, túl sok a jó ötlet egyszerre, és tudjuk, hogy a filmek hogyan működnek. Aztán egy nagyon ügyes, kezdetben abszurdnak tűnő átmenettel rájövünk, hogy valójában egy ponyvaíró legújabb művének elkészülését láthatjuk, akit természetesen ismét Belmondo alakít. Ez a valódi szál éles kontrasztot képvisel a fantáziával. A díszletek lehangolóak, az időjárás szürke, Belmondo írókaraktere pedig egy csóró balek. Jacqueline Bisset viszont itt is gyönyörű, és a poénok remekül működnek, bár kissé már másféle viccelődést láthatunk, mint korábban; némileg visszafogottabb ugyan, ám nem kevésbé humoros.

A legjobb lehetőség egyértelműen az, ahogyan az író hangulatától, a hirtelen ötleteitől függően változik folyamatosan a regény cselekménye. Így például a munkájukat el nem végző bádogosokat egy igazi Sam Peckinpah-szerű vérgőzös jelenetben mészárolja le a szuperügynök, rengeteg vérrel és lassítással. De ugyanilyen vicces görbe tükröt tart a többi erőszakos film elé is, amikor a kamaszfiú hatására rendeznek egy vérfürdőt, ahol a hullák golyólyuggatta testéből spriccel a vér, tovább fejek robbannak szét, illetve új értelmet nyer a vérfürdő kifejezés. Ezeket a jeleneteket mégsem érezzük egyetlen percig sem erőszakosnak, mert annyira könnyed hangvételű a mozi, és annyira stilizáltak ezek a képsorok, hogy képtelenség őket a legcsekélyebb mértékben is komolyan venni.

A történet végén pedig láthatjuk a szuperügynököt lázasan és dunsztkötéssel az ujján nyávogni, ezt pedig Bondtól sosem kaphattuk meg. A filmkészítők egyébként ezzel a meta narratívával igencsak megelőzték a korukat, az ilyen jellegű cselekménybonyolítás ugyanis  csak jóval később fog a filmvásznon megjelenni olyan mozikban, mint amilyen például a Felforgatókönyv. Ráadásul következetesen és szellemesen végigvitték az alapkoncepciójukat, remek színészekkel, igényes tálalásban.

Magyarországon az átkosban nem vetítették ezt a Belmondo-mozit, talán azért nem, mert a James Bond filmeket sem, így úgysem értettük volna, hogy mit parodizálnak a francia filmesek. Később elég sok tévécsatorna sugározta, így talán nem teljesen ismeretlen a magyar közönség előtt sem. Régi, klasszikus szinkron nem készült hozzá, de teljesen korrekt munkát végeztek vele később a Videovox munkatársai.

Mindenképpen érdemes tenni egy próbát A káprázatossal, Belmondo jobb filmje közé tartozik.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!