Jó kutya

2026. január 28. - scal

A sajtóvetítés olyan mint egy doboz bonbon, sose tudhatod mire ülsz be. Azt hittem egy minimalista drámát látok a kutyaszeretetről, feliratosan, svéd nyelven - hát, hogy máshogy? - erre kiderül, hogy egy egzisztencialista, pszichológiai horror, nem spórolva a jump scareekkel egy kutya szemszögéből. Így kell kezdeni a napot. Ahogy mondani szoktam volt, az ilyen filmek fejlesztik a kritikusi jellemet.

Alacsonyköltségvetésű, független, akarom mondani independent, vagyis INDY filmről beszélhetünk megint csak, a szó legszorosabb értelmében, ugyanis a filmben szereplő kutya neve: Indy. Tudjátok, róla kapta Ifjabb Henry Jones a becenevét. Az ilyen filmek hátulütője, hogy mire nálunk elhatározzák, hogy bemutatják, a fél világ már körbenyalja, egy sereg díjat begyűjt, és akkor most, mondjam, azt, hogy ne menj el rá, mert unalmas? Elsőfilmes rendezésről beszélünk, ez Ben Leonberg első alkotása. És hát mi az, amit a legtöbb elsőfilmes rendező készíteni szokott? Úgy van, kimegy az erdőbe és forgat a haverokkal egy horrorfilmet, aztán vagy bejön, vagy nem.

Valami ilyesmire gondolt Ben is, mert ő is kiment az erdőbe, hogy aztán ott bezavarja arctalan hősét és annak kutyáját egy elhagyatott házba, ami egykor az nagyapjáé volt. A probléma csupán annyi, hogy nagypapa ebben a házban halt meg. Meg a dédpapa is, meg az üki is, meg a szépapa is, meg még vagy heted iziglen mindenki. Hát nem baromi jó ötlet, hogy ha éppen betegek vagyunk, beköltözzünk egy ilyen helyre? Todd egyébként drogfüggő, és az egyetlen kapcsolata a realitással a testvére, illetve kutyuskája, akit azért néha jól megver, miközben démonjaival és dührohamaival küzd. Emiatt kurvára nem szerethető, és mivel rajta kívül mindössze a dilinyós szomszéd szerepel majd, jobb híján arra leszünk kényszerülve, hogy a kutyával azonosuljunk.

Ez azért lesz szükségszerű, mert nem csupán első rendezést tisztelhetünk a filmben, de egyúttal kísérleti filmről is beszélhetünk. Ugyanis az egész történet a kutya szemszögéből épül fel. Emiatt a filmbéli emberekből nagyjából annyit látunk, mint a Vukban, lábakat, testeket, de arcot soha. Ez az idegenítés jól is működik, csak annyi a probléma, hogy miután rájöttünk végig ezt kívánja tőlünk a mozi. Mármint, hogy feszülten szorítsunk annak, hogy a házban lakozó gonosz démonok legalább a kutyát ne bántsák, akiket a kutya érez, de a gazda nem lát, pillanatokon belül önismétlővé és iszonyatosan vontatottá válik. Hetven perces a film, de már az első félórát keményen meg fogjuk érezni.

Indy kutyát az egekbe dicsérik, és kétségkívül van is miért, bőven kárpótolja a nézőt azokért a hiányosságokért, amiket egy ilyen filmben el kell viselnünk. Ugyanakkor már olyan keveset hallatja a hangját, amit szinte már természetellenesnek lehetne bélyegezni. Helyette be kell érnünk lihegésekkel, szomorú tekintetekkel, egy meleg, barátságos kutyaszempárral, és értelmes, teljesen hiteles, kutyafej félrebillentésekkel.

Sajnos a jump scarek még így is nagyon jól működnek, és a pszichológiai hadviselés az idegek ellen alattomosan ugyan, de megteszi hatását. A moziból kijőve még napokig a hatása alatt voltam, tehát ijesztgetni tud, horrorként igenis működik. Kár, hogy filmként már kevésbé. A horror hatásokat különösen megtámogatja az idegtépő zene, valamint a zörejek és zajok kakofóniája. De mindez csupán egyszer működik, nem hinném, hogy el lehetne adni ezek után egy hasonló felépítésű filmet, vagy akár egy folytatást erre a kétségkívül frappáns ötletre építeni.