Azt, hogy a balett egy könyörtelen és embert próbáló... hobbi... a Fekete hattyú óta tudjuk. Azt viszont, hogy az európai CGI valamiért tíz évvel lemaradva kullog az amerikai után, azt ebből a meséből fogjuk megtapasztalni.

– Megosztottunk egy nagyobb falevelet, aztán ittunk a helyi patak hűs vizéből. Ivás közben összeért az orrunk.

– Közösültek is?

– Nem, nem közösültünk, és most már kérem, hagyományos kérdéseket tegyen fel, amik nem szexuális irányúak.

– Rendben... mikor volt az első magömlése?

Nézzük csak, milyen címet adtak volna ennek a filmnek, ha mondjuk, teszem azt, harminc évvel ezelőtt készül... öööö... Hetedik utas a Halál? Hm. Esélyes.

A kis hableányhoz hasonlóan a jó öreg Walt bácsi is kacérkodott a gondolattal, hogy vászonra vigye A Szépség és a Szörnyeteg történetét. Végül elvetették az ötletet, mert gondok voltak az adaptálással, később pedig az 1946-os Cocteau-verzió után már nem sok értelmét látták újra elmesélni a témát.

Martin Scorsese munkái mindig valami különlegeset és magasztosat jelentettek számomra. Egészen más élmény az ő filmjeit és hangulatteremtő erejét átélni, mint bármilyen más művet megtekinteni. Különösen igaz volt ez a Krisztus utolsó megkísértése c. filmjére, amely számomra, mint a vallás és teológia iránt érdeklődő személynek máig az egyik legmeghatározóbb filmélménye.

Rég jöttünk már ki úgy egy moziteremből, hogy aztán egész hazaúton lelkesen és megállás nélkül, majdhogynem versengve idézzük fel egymásnak a film legjobb pillanatait.

– És az milyen volt, amikor a gázálarcban, szamurájkarddal kaszabolt?
– És az milyen volt, amikor a gorilla szétcsapta a helikoptereket?
– Meg milyen jó volt már, amikor a naplementében szaggatták szét azt a csávót?

Talán utoljára kamaszként fordult elő ilyesmi, de úgy látszik, bizonyos blockbusterek még képesek újra ámulatba ejteni.

Oké... ettől szivárványt hánytam...

Nem vártam sokat ettől a filmtől. Egy újabb Disney-adaptáció, és akkor mi van?

– Jó estét, van két darab jegyem a Párizs, szeretlek!-re!

– Arra biztos nem, az egy nagyon régi film, legalább hatéves, az Eközben, Párizsban viszont a nagyteremben lesz.

Tavaly elég kimerítően foglalkoztam a Filmhéten bemutatott animációs és élőszereplős kisfilmekkel, idén azonban két ok miatt sem lesz így. Az egyik, hogy mindkét kategóriában 5-5 darab volt, a másik, hogy még így se láttam mindet, mert vagy belelógott valamibe, vagy összevissza adták, így a büdös életben nem lehetett beidőzíteni, mikor menjen az ember egyik-másik előadásra. Szóval most zanzában következik minden, amit láttam.

Mindig is fura volt a viszonyom a disztópiákkal kapcsolatban. Nagyon tetszett az a gondolat, ami a művek alapvetését adja, azonban irodalmi téren nem igazán tudtam beleélni magam egyetlen olvasott mű atmoszférájába sem, egyszerűen idegennek éreztem az egészet. Aztán jött a young-adult könyv és film hullám, ami kicsit jobban átélhetővé tette a dolgokat, itt viszont a narratíva és a karakterek nem ütötték meg a kívánt szintet. Egészen idáig kellett várnom, hogy egy olyan disztópiában legyen részem, ami tényleg érdekes, magával ragadó és ugyanakkor elkeserítő is (persze ezt dramaturgiai értelemben véve), ez pedig nem más mint, a 2015-ös A homár (The lobster) c. film.

„Maga egy született vesztes, ma a pénzét veszíti el, holnap az életét..."

A címhez hű módon teljesen idegenként érkeztem a moziba. Összes információm annyi volt, hogy egy olasz filmet fogok látni, kevés szereplővel. Mindössze ennyit futottam át a sebtében keresett első szócikk bevezetőjéből. Semmilyen elvárásom nem volt, mindössze a minimális háttér-információimra támaszkodva reméltem, hogy egy szórakoztató kamaradrámát fogok látni.

Állítólag a nők azért élnek tovább, mert kb. 2/3-dal többet sírnak, mint a férfiak. Nem tudom, ez mennyire igaz, de tény, hogy nem könnyen sírok. Nem szoktam olyan filmeken sírni, mint például a Titanic: ugyan már, kit érdekel, hogy Leo megdöglik, vagy Pankrátor, haggyá' má'. Olyannyira, hogy ezt a tíz filmet iszonyatosan nehezen és sokáig szedtem össze, és még így is lesz benne jó pár kakukk(tojás). A lista abban a reményben is íródott, hátha tudtok nekem olyan filmeket ajánlani, amelyeken ilyen vagy olyan okokból eltörhet a mécses, mert néha valljuk be, felszabadító érzés sírni egy jót – és ha erre egy film képes, az mindenképpen tiszteletet érdemel, nem? Összegezvén szubjektív listámat, úgy vettem észre, két dolog miatt tudok igazán sírni. 1. nosztalgikus elvágyódás, valami olyasmi záródik le, ami soha többé nem tér vissza. 2. egy beteljesületlen és tragikus szerelem (és aki Rómeó és Júliával jön, azt tengelyszeghez kötöztetem, ilyen sablonos baromságot is csak egy avoni hattyú találhatott ki), és ebből következik a harmadik: ha ez a kettő találkozik, na, az a K. O.

A magyar filmek engem mindig képesek meglepni. MINDIG. Amikor már azt hiszed, mindent láttál, akkor jön egy Cop Mortem, egy Vakfolt, vagy egy R.E.M. Miért pont ezt a három retekszar filmet citálom ide a leadben? Mert a Tékasztorik is félprofi/félamatőr film, amire a pénzt úgy gründolták össze a közösségi finanszírozásból. Így mondjuk azt, ebben a ligában játszik. Viszont van egy marha nagy előnye ezekkel szemben. A Tékasztorik nézhető.