Pár évvel ezelőtt nem igazán hittem volna, hogy ismertetőt fogok írni egy horror moziról. lévén, hogy nem vagyok a műfaj rajongója. De lám, az élet mindig meglepetésekkel áll elő. Mentségemre legyen mondva, a film megéri a megnézést. Az előző év legjobb darabjának tartják a saját műfaján belül, melyet a kritika és a közönség egyaránt elismerően fogadott. Remélem, ez szolgál némi magyarázatul.

A vidéki Wales egyik félreeső házában két ember különös elhatározást akar véghezvinni. Szándékukban áll megidézni egy őrangyalt, majd kérni tőle. A feladat emberpróbáló lemondásokat követel meg a résztvevőktől. A nő súlyos veszteséget hordoz magában és hátsó szándékai vannak. A férfi megcsömörlött a világtól, talán önmagától is, ám jártas az okkult tudományokban. Neki szintén van titkolnivalója. A különös páros hónapokra bezárkózik a házba, hogy olyan erőket idézzenek meg, amikről igazából fogalmuk sincs. Bízniuk kéne egymásban, mert az a siker kulcsa és minden bizonnyal a túlélésüké is.

Akkor hadd indítsak egy apró, talán spoilernek számító megjegyzéssel. Véleményem szerint ez nem igazán horror mese, hanem inkább miszticizmussal áthatott, az ember lelkivilágát központba állító történet. A műfaj átlagos fogyasztója ellesz vele, de különösebben nem vágja hanyatt magát tőle. Ahhoz sokkal rámenősebbnek kéne lennie a filmnek. Viszont az a néző, akinek a háta előre lúdbőrzik a várható sokkolástól, és inkább a titkok lassú kibontását reméli, mint a vérbő jeleneteket, nyugodtan hátradőlhet. Ebben a filmben az elme és a lélek számít, a durvaság tulajdonképp nem kapott szerepet.

Az író-rendező az ír származású Liam Gavin, akinek ez az első igazi bemutatkozása a moziba járók előtt, mert előtte még csak rövidfilmeket tett le az asztalra. Impozáns kezdés, mondhatom. Fel nem tűnik rajta, hogy zöldfülű az illető. Hacsak abból nem jövünk rá, hogy feltűnően visszafogott a környezet, a szereplők létszáma, ami szerény költségvetésre utal. Meg a független filmesekre. A csodás walesi táj szerencsére ingyen volt, azért egy udvarház kibérlésére is futotta, de a többit mondhatni zsebből kifizethették. Trükkökre például alig költöttek. A szereplőgárda tényleg minimális, mindössze négy emberből áll. Pár statiszta volt még a háttérben, de őket nehéz volna színészként emlegetni. Maga az a tény, hogy az erősen katolikus Írországban elsőre egy könnyen félreértelmezhető misztikus történettel állt elő, már igazi rendezői bátorságra vall. Itt jön a forgatókönyv fontossága, és Liam Gavin kétségkívül ezen a téren alkotott igazán. A külső világból minimalizált mindent, amit csak lehetett, viszont maximálisan ráment a szövegkönyvre. Azok a nézők fogják élvezni a filmjét, akik szeretik, ha bevonják őket a játékba. Félszavak és utalások segítenek felfedni a főhősök indítékai, a bennük lejátszódó folyamatokat. Mindez úgy megy végbe, hogy bőven van választási lehetőség kínálva a közönségnek, mielőtt a következő jelenet elvezet a megoldáshoz. Akadnak persze kiszámítható fordulatok is, pláne a rutinos néző számára, de az összkép teljesen rendben van. Ezért aztán a viszonylag lassú történetvezetés ellenére nem ásítozik nézés közben az ember. Liam Gavin biztos kézzel vezette a rendezést, ami a rendelkezésére állt, azzal a jól sáfárkodott. Szerintem lesz még módja bizonyítani a tehetségét egy olyan összetettebb műben is, amit anyagiakkal jobban elláttak.

Egy kamaradráma jellegű filmnél fontosak a szereplők. Victoria, a megtört anya, aki tragikus titkot hordoz, kezdetben kiszolgáltatottnak és irányíthatónak tűnik. Felszínre a pénzhozó, puccos modern liba, akit megfejnek. Bár ez egy szárnyasra vonatkozóan erősen képzavaros hasonlat, azért bízom benne, érthető, miről van szó. Aztán fokozatosan kiderül, a látszat csal, a hölgy erős jellem és kitartó. Szüksége is van mindezen tulajdonságokra, mert az okkult próbák fizikailag és lelkileg egyaránt tortúrát jelentenek. De a legnagyobb kihívás a saját rossz tulajdonságainak legyőzése, amire bőven kap módot. Catherine Walker játssza a hősnőt, teljesen megfelelő színvonalon. Évtizedes színészi múltja van, és bár a nagy áttörés még nem jött össze neki, a rutin már igen. Az okkultista Joseph-et Steve Oram alakítja. Pályája elejét a vígjátékok, a komédiázás fémjelezte, leginkább színpadon. Ezúttal nem csillogtatja az ilyen irányú képességét. Joseph inkább fölényeskedő, a tudására büszke, ronda szájú ember, aki nem sokra nézi a munkaadóját. Ám elszánt és abban becsületes, hogy a mit vállalt, véghez akarja vinni. A belső sebezhetősége lassan feltárul és szerepek megfordulnak a házban. A végén a sorsának alakulása nyitott kérdés maradt számomra. Büntetés volt-e, vagy áldozatvállalás? Nekem úgy tűnt, a forgatókönyv a néző fantáziájára bízta a döntést. A páros közti feszültség megléte a film egyik fő mozgatórúgója, anélkül hamar unalomba fulladna a történet. Egyszer macska-egér harcot vívnak, néha kegyetlenül bánnak a másikkal, máskor összenevetnek a képtelenségnek tűnő helyzetekben, vagy a másiktól támaszt remélve összeborulnak. Ahogy mostanság gyakorta fogalmaznak, „működik köztük a kémia,” színészileg mindenképp.

Cathal Watters fényképezte a mozit és egy nagy pacsi mindenképp kijár neki érte. Gyönyörű, varázslatos képeiből árad a misztikum, kiváló beállításokkal operált. Nagyban hozzájárult a film sikeréhez. Csakúgy, mint a zenét komponáló Ray Harman. A horror zsánerben a dallamvilág több mint vatta a képek alá, ezt aligha kell részleteznem. Nos, minden rendező álma egy olyan zenéért felelős személy, aki képes a film hangulatához igazodni, sőt, alkalomadtán fokozni azt. Ezúttal így történt.

A „Sötét dal” érdekes, néha zavarba ejtő alkotás, ami képes beszippantani a nézőt. Kétségtelen, hogy kell hozzá egy bizonyos lelki beállítottság, a lassú meseszövés elviselése, a misztikum iránti érdeklődés sem lesz hátrány a nézése közben. Viszont aki képes egy hullámhosszra lépni az alkotókkal, az elégedett lesz a végén. Nem csupán a horror rajongóknak ajánlott. Sőt, igazából a zsáner vérre menő rajongói fognak elégedetlenkedni. Van ugyan pár kép az Interneten, amiről árad a paradicsomlé szaga, de azt kiemelni a mozi kapcsán inkább csak átverés. A gondolkodtató filmek kedvelői ezúttal viszont nem kell, hogy elriadjanak a műfaji besorolástól. Liam Gavin azt sugallja, a világ több, mint tudományos feldolgozásra váró ismertek tárháza. Talán maga az ember is több és jobb, mint aminek elsőre látszik. Nekem szimpatikus volt ez az álláspont.