Valamelyik nap épp a Stadionok állomáson grasszálok, bal oldalt Anger Zsolt vicsorog a Cop Mortem plakátján, bőszen szorítva pisztolyát. Előttem sopánkodik egy „csak hatos” csaj a pasijának: Annyira elegem van ezekből az akciófilmekből, tele van férfival, és mindegyik lövöldözik, meg erőszakos. Le se tagadhatná ez is, hogy valami amerikai szemét. Mire a csávó: De drágám, ez egy új magyar film, arra gondoltam, valamelyik nap megnézhetnénk. Mire a csaj: Magyaaaaaar? Hát akkor még szar is lesz.

Hát, kisanyám, te tudhattál valamit, nem tudom mivel foglalkozol, de ha kirúgnak, már mehetsz is jósnak.

Miután Adolf Hitler golyót röpített a saját fejébe, és Joseph Goebbels megmérgezte a családját, a náci vezetés tisztikarából még épp elegen életben maradtak. Heinrich Himmler és Hermann Göring még 1945-ben lakolt bűneiért: előbbi tisztázatlan körülmények között állítólag öngyilkos lett, utóbbit a nürnbergi perben ítélték halálra, de ő is öngyilkos lett a kivégzés előtt. Azonban nagyon sokan sikeresen menekültek el a Harmadik Birodalomból egy olyan helyre, ahol köptek rá, hogy dúl vagy épp véget ért a második nagy világégés. Az isten háta mögött megbúvó Dél-Amerikában Argentína hamarosan az egyetlen olyan hellyé nőtte ki magát, ahol a náciknak még jutott egy kis Lebensraum. Itt vert tanyát az orvos, Josef Mengele, a Führer helyettese, Martin Bormann – aki egyesek szerint mai napig él – és Adolf Eichmann, a zsidók szorgos hóhéra. Ez utóbbi volt az egyetlen, akit a Moszad sikerrel vadászott le 1961-ben, majd Izraelben 1962-ben felakasztották. Most lehet csodálni, ha ennyi film készül róla?

Az ismeretlen lány rendezői, Jean-Pierre és testvére, Luc Dardenne, le se tagadhatnák, hogy szeretik Dosztojevszkijt. Filmjükbe a bűn és bűnhődés, a lelkiismeret-furdalás és az önmarcangolás olyan erősen beivódott, hogy szinte nincs is olyan karakterük, aki ne tépelődne, vagy akár ne érezne fizikai rosszullétet, csak hogy bevallhassa valakinek mélységes nagy bűnét. De komolyan! Életemben nem láttam még ilyen becsületes embereket, mármint hogy az elején hazudoznak, mint a vízfolyás, majd Adéle Haenel addig bünteti őket tekintetével, hogy legkésőbb a harmadik találkozáskor könnyek között vallják meg bűneiket.

Kissé meglepve és megrökönyödve vettem tudomásul két nappal ezelőtt, hogy gyerekkori szerelmem, egyik kedvenc színésznőm, aki számomra mindig is a tökéletesség földre szállt angyala volt, mind szépségét, mind tehetségét tekintve, immáron 50 éves lett. Most azt hagyjuk, hogy még mindig milyen elegáns, és gyönyörű, és mennyire jól tartja magát, és a világ férfiainak túlnyomó része ugyanolyan szívesen látná az ágyában, mint 18 éves korában, inkább emlékezzünk meg - amúgy tehetségéhez és szépségéhez nem különösebben méltó  -pályafutásának legjobb darabjairól.

Jövő héten már kapható lesz az utóbbi idők egyik legnagyobb magyar meglepetéssikere, a Félvilág DVD-je. Rendezőjével, Szász Attilával a film sajtóbemutatójakor beszélgettem a Puskin moziban.

Örülök neki, hogy olykor hagyom azokat a filmeket pihentetni, amik nem tudnak pár óra, nap alatt letisztulni. Ha az ember ugyanis messzebbről szemléli ezeket - mármint időben, és nem úgy, hogy egy messzelátóval... ki az a hülye, aki így nézi a mozifilmeket - a darabokat sok minden világossá válik. Jelen esetben, hogy az Idegpálya egy undorító tucatfilm, ami még a modern trendeket se tudja jól kifigurázni, mert a készítőik ezekről maximum úgy tudnak, hogy ismernek valakit, aki hallott már olyanról, aki látott néhány embert, akik állítólag csináltak már hasonlót.

Emlékeztek, amikor a Gyűrűk Ura láz kapcsán Peter Jackson úgy nyilatkozott, ő legszívesebben mindent megfilmesítene, amit Tolkien írt valaha? Még egy bevásárlócetlit is? Nahát látjátok ez a különbség. Hogy az akkor még vicc volt.

A katasztrófa filmeknek is meg volt a maguk ideje. Mint oly sok mindent ezt is Hitchcock találta fel a Madarakkal, majd az igazi nyalánkságok a 70-es években indultak be. Pokoli torony, Airport sorozat, Meteor, Rajzás és még sorolhatnám. Aztán ez a divathullám is elcsendesedett, de mivel az ember valamiért kíváncsi mások szenvedésére - vagy legyünk humánusabbak, mások kárán tanulva próbálja elkerülni, hogy ugyanazokat a hibákat kövesse el a jövőben - időről időre felbukkan egy újabb alkotás. A 90-es 2000-es években már csak Roland Emmerich és Michael Bay készített jelentősebb darabokat, éppen ezért lepett meg, hogy mennyire elképesztően erős film lett a Mélytengeri pokol... vagy maradjunk az eredeti címnél, a Deepwater Horizon.

Három évbe telt mire ideért hozzánk Gagarin, ami, ha úgy vesszük, ordas nagy csúszás, de ha hozzá teszem, hogy 1961-ben szállt fel Bajkonurból, s így a világ első űrhajósa kozmonautája lett, akkor végül a gyártó országnak se jött össze az 50. évi jubileum (ez is milyen már?), s a cirka három év már igazán nem számít. Pláne ha azt veszem, hogy a végeredmény erősen felejthetőre sikeredett.

Azt hiszem Seth Rogen elérte nálam azt a mélységet, ahonnét már semmiképpen nem fog kikászálódni. Személye megtestesíti mindazt amit utálok Hollywoodban. Történetesen, hogy alulról súrolod a középszert, de nagyon jó kapcsolati tökével rendelkezel, és így egy bizonyos ideig nem lehet kiirtani a filmes szakmából atombombával sem. Mindegy milyen baromságot csinálsz, mindegy mennyire vagy alpári, tehetségtelen, és még csak különösebben humoros se kell legyél. Továbbra is készítheted a közönségnek, vagy egyre inkább csak magadnak a filmeket. Na ez mind Rogen munkássága, akit A 40 éves szűz környékén még egész jópofának tartottam, de tíz év alatt bizonyította, hogy csak egy hülye, füves gyökér.

A Simon the Sorcerer játékokról még a 90-es években hallottam először, de soha nem játszottam ki egyiket sem, pedig a SCUMMVM emulátor a LucasArts játékokon kívül többek közt e két játékot is az elsők között kezelte. Azonban volt egy nagy hátránya, ami miatt egyre távolabb tolódott az időben, amiből az lett, hogy csak pár hónapja játszottam ki. Nagyon sokaknak nagyon kedves ez a játék, és bár gondolkodtam, hogy rábiggyesszem-e a Legkedvesebb jelzőt, ennyire sajnos nem fogott meg. Az pedig, hogy az eltelt idő alatt öt részesre duzzadt a sorozat ezúttal cseppet sem zavart az ítéletemben, mert ha az első rész nem kapta meg... hát a többi sem fogja az ziher.

Hazánkban a vörösborok kedveltsége megelőzi mind a fehér-, mind a rozé- borokét. A kínálatban fontos szerepet játszanak a klasszikus bordeaux-i szőlőfajták, a cabernet sauvignon, a cabernet franc, valamint a merlot. Ezek aromagazdagsága, potenciálja gyakran komplex, különleges minőségű tételekben ölt testet. A Bordói November programmal a bordeaux-i fajták, és azok házasításából készült borokat helyezik a Winelovers középpontba. Emellett a cabernet franc kiemelt bemutatását tervezik a szervezők, hiszen ez a fajta hazánkban nagy jelentőséggel bír: egyedi karakterével, fűszerességével fajtaborként is magára irányítja a figyelmet.

A Café Society egy tipikus Woody Allen film. Hihetetlen, hogy ez az ürge még a betűtípusra se unt rá negyven év alatt, ugyanaz a jazz szól a főcím és a stáblista alatt, ugyanúgy kilencven percben mesél el egy történetet, és bár egészen mást vártam tőle, örülök, hogy sikerült meglepnie. Woody megint csak arról tett tanúbizonyságot, hogy hatalmas élettapasztalattal rendelkezik, és sajnos nagyon is ismeri az emberi érzelmek mozgatórugóit. Mindezt három kiváló színész parádés alakításában, akik közül lényegében csak Jesse Eisenberg alakítja a szokásos karakterét, egyben ő a tipikus Woody-én megformálója is.

Szóval vannak ezek az agylövéses filmek, mint az Állva maradni is. Igazából az egyetlen mentségem arra, hogy ilyesmiket is megnézek, és lényegében elpazarolok 90 percet az amúgy is egyre inkább apadó életidőmből, hogy elhivatott kritikusnak tartom magam. Bizony ez nagyon is jellemformáló erejű, mert nem csak a szép, 3D-s, IMAX-os, ámerikai ákciófilmeket, szuperhősmozikat illik ám megtekinteni, hanem az ehhez hasonló művészi éllel rendelkező alkotásokat is. Ha nem vállalnék be ilyesmiket a környezetem végképp megutálna, mert a végén azt hinnék, ez az egész kritikuskodás csupa hawaii, dizsi, napfény, későn kelés, filmnézés, kávészürcsölés közbeni elmélkedés, aztán kritikaírás, - szigorúan épölmekbukon -, majd este valami party, igazából mindegy, hogy hol, meg kikkel, csak legyen sok falatka, pia, meg csaj. Na... ezt így leírva, még magamat is megutálnám, úgyhogy ezért nézek néha napján ilyen bődületesen szar filmeket. Hiszen Krisztus is értünk halt meg a kereszten, én meg azért szenvedek a mozitermekben, hogy nektek ne kelljen. Nyugodjál meg, ha kihagyod ezt a Cannesba isten tudja hogyan beavászkodott filmet, attól még képes leszel hellyel, közzel elvegetálni valahogy.

Esküszöm, ez az utolsó cikk a Saul fiáról, utána pihentetjük a témát. De hát most mit csináljunk, nem minden hétvégén nyerünk Oscart?! A filmről már van két kritikánk: itt olvashatjátok a mozibemutatókor született írásunkat Lisztes tollából, itt pedig Scal verzióját, amit az Oscar-díj után, a 2. Filmhét díszbemutatójakor írt. A mostani kritikát Jerryco küldte – az eredeti írást ezen a linken találjátok. A filmnek ugyanis nemrég volt a DVD-premierje, és ebből az alkalomból – ilyet se sokan csinálnak – sajtóvetítést tartottak a DVD-verzióból. Mivel nem akartam egy mélyebb elemzést megejteni a filmről – erre, azt hiszem, még nem vagyok felkészülve –, ezért úgy véltem, nem árt egy újabb vélemény, amely után következik a DVD részletes ismertetése, amelyet már szerény személyem írt. Fogyasszátok egészséggel!