Az ismeretlen lány rendezői, Jean-Pierre és testvére, Luc Dardenne, le se tagadhatnák, hogy szeretik Dosztojevszkijt. Filmjükbe a bűn és bűnhődés, a lelkiismeret-furdalás és az önmarcangolás olyan erősen beivódott, hogy szinte nincs is olyan karakterük, aki ne tépelődne, vagy akár ne érezne fizikai rosszullétet, csak hogy bevallhassa valakinek mélységes nagy bűnét. De komolyan! Életemben nem láttam még ilyen becsületes embereket, mármint hogy az elején hazudoznak, mint a vízfolyás, majd Adéle Haenel addig bünteti őket tekintetével, hogy legkésőbb a harmadik találkozáskor könnyek között vallják meg bűneiket.

Jenny Jem Davin ígéretes orvosi asszisztens, aki azonban a túlzott maximalizmusa miatt egyik nap szörnyű hibát követ el. Mivel a rendelési idő aznapra lejárt, nem nyit ajtót egy ismeretlen lánynak, aki becsönget hozzájuk. Sőt még meg is dorgálja a gyakornokot, aki túlzott érzelmei miatt máris rohanna az ajtóhoz. Másnap kiderül, hogy a lányt megölték. Sőt azért csöngetett be, mert segítséget remélt a kihalt városrészen. De mivel Jenny nem nyitott ajtót, a gyilkos elkapta, majd végzett vele. A hír sokkolja amazonunkat, aki képtelen megbocsátani magának, pedig mindenki felmentené. Bár ígéretes karrier előtt áll, azonnal közli a háziorvossal, aki mellé kirendelték, hogy átveszi a praxisát. Az elzavart gyakornoknál Canossát jár, hogy az megbocsásson neki, nap mind nap istápolja a göthös, púpos-pikkelyes nyuggereket, spórolt pénzéből sírt vásárol a halott lánynak, s mindemellett veszélyes magánnyomozásba kezd, hogy megtudja, egyáltalán ki volt ő, s ki ölte meg.

A Dardenne testvérek filmje idén a cannes-i fesztiválon versenyzett. Úgy néz ki, már Cannes sem a régi, elég ha francia csinálta, és legyen bármilyen baromság, besuszterolják. Mert azért ez a film messze van a csodálatos művészi értékektől. Egy szimpla, lassú, hömpölygős nyomozás, amiben egy fiatal és nem különösebben szemrevaló lány a maga eszközeivel megy az igazság után, és nem nyugszik, míg ki nem deríti azt. Igazából két nagy baj van a filmmel. Az egyik, hogy mindezt ezer helyen láthattuk már. Emlékezetes például az a jelenet, amikor a rendőrök dicséret helyett figyelmeztetik, hogy a nyomozást hagyja rájuk – akkor is, ha lószart se haladtak ugyanennyi idő alatt –, de láttuk már hatvan hasonló és ennél jobb filmben. A másik probléma, hogy a film rohadt hosszú. Minek ezen majdnem két teljes órában kérődzni? Ha ez így halad tovább, ötven év múlva már nem lesz három óránál rövidebb film. Nagy opuszok esetében ez simán indokolt lehet, de egy Columbo-epizódnak is beillő sablonnyomozásban?

Szívesen elspoilerezném a film végét, csak hogy mindenki lássa, mennyire érdektelen ez az egész, de hátha valaki szeretné megnézni, úgyhogy csak annyit mondok, ne várjon tőle túl sokat, ugyanolyan mondvacsinált baromság a befejezés, mint az egész film. Ezek azok a filmek, amelyeket az elhivatott kritikusok is már csak elvétve látogatnak – megint voltunk vagy tízen –, és ezek azok a filmek, amelyek forgalmazókat döntenek nyomorba. Nagyon kíváncsi lennék, mennyi lesz a film végső nézőszáma. Hogy lehetett volna ez a film jobb? Mondjuk ha a nagy önostorozás közben azért arra is jut idő, hogy bármit – ismétlem, bármit – megtudjunk a főszereplőről. Azon kívül, hogy karrierista. Se kutyája, se macskája, csak él bele a vakvilágba, érzelemmentes – hiszen profi –, miközben az első nagyobb pofontól olyan mélyen megrendül, hogy mindent maga mögött hagy, ami addig számított, és kizárólag az lesz az első, hogy kiderítse, ki volt ez a nő, aki „miatta” halt meg.

Az érdektelen történet mellett talán még nagyobb baj, hogy az összes szereplő ellenszenves. Kezdve ezzel a Madárfejű Lajcsika gyakornokkal, aki tényleg mi a francnak megy orvosira, ha leblokkol az első nagyobb rohamnál, amit egy random beteg produkál? De mondhatnám a „szarok bele!” rendőröket, a netkávézó recepciósát vagy azt a két rossz arcú tagot, akik azt hiszik, most kapták meg a 15 perc hírnevüket. Az „ütném” faktor tetején azonban egy kis zsebhokis faszkalap trónol. Ahogy a durcás, lázadó és szarkavaró tinit egyszerre próbálja megformálni, a színészi antitalentumoknak létrehozott díjak nyertese is lehetne. Vele már csak a bűnt valójában elkövető jómunkásembör vetekszik, ahogy a katarzis árnyékában üvölti, hogy: „Ne nézzen rám, ne nézzen így rám, ne nézzen olyan elítélően onnan fentről” – majdnem röhögni kezdtem kínomban.

Mégis, a legrosszabb maga Haenel, mert ő cipeli az egész filmet. Akármi történik, ő ott lesz, az összeszorított, érzelemmentes vállaival, a főzelékkóstoláson másra nem használt ajkaival, a fizetési csekket vizslató, fakó szemeivel. És ő a főhős, akivel együtt kéne éreznünk, akinek drukkolnunk kellene, hogy bogozza ki ezt a „szövevényes” bűntettet... Magam részéről egy dologért szurkoltam, valaki dugja már meg ezt az aszott képű leányzót, hátha visszatér az életkedve. Ehelyett azonban megkapjuk azt az általánosan hazug téveszmét, miszerint minden ember lelkiismeretes, és előbb-utóbb meg kell, hogy gyónjon. Pedig ez egyáltalán nincs így, a legtöbben keresztülgázolnak a másikon, építik a karrierjüket, amíg megkapják a szolgálati kocsijukat, és le se szarják, hány embert tettek tönkre, vagy épp öltek meg. Tudom, a művelt emberek sajátja, hogy nem nézik a tévét, meg a híradót, de Dardennék azért néha bekapcsolhatnák, mert ha tényleg azt hiszik, a világ ilyen, hát akkor nagyon messze sodródtak a valóságtól, és a következő művükben a szereplőik kézen fogva fognak táncikálni.

 Ha tetszett a kritika, kérlek lájkold a Facebook oldalunkat!