A "létező szocializmus" éveiben volt néhány olyan japán film, amelyek némi szerencsével áttörték a bürokrácia falait, és nagy hírnévre tettek szert a moziba járók sorai között. Ide tartozik a Harakiri, melyet rövid úton betiltottak, majd átkerült a csekély létszámú filmklubok világába. A Kardforgatónő két része pár éven át a csemege kategóriába tartozott, de vetítési jogok lejárta után többé nem vették meg. Az űzött szamuráj elképesztő vívójeleneteit azóta is vadásznák a rajongók, de ez a film sajnos máig nem került be a dvd forgalmazásba. Sőt, ami még rosszabb hír, az eredeti forgalmazónak sincs meg a teljes kópia. Végül, de korántsem utoljára, ott volt a baljós című és hangulatú "A HALÁL ERŐDJE", melyhez hasonló harci parádét akkoriban még véletlenül sem lehetett látni a mozikban.

Halloween alkalmából itt egy villámkritika a legnevetségesebb horrorfilmről amit életemben láttam.

Sokan már a ’90-es években sokallták Hollywood elembertelenedett, látványközpontú hozzáállását, ezért annak tökéletes ellentéteként megszületett a tiszavirág életű, dán, dogma mozgalom, amely tökéletesen szembement a trendekkel. A mozgalom hamar elhalt, de az öröksége tovább élt az azóta is virágzó – és itthon nem kellően elismert – dán filmekben, amely ma már az európai mozi utolsó fellegvárának tekinthető, megbízhatóan magas színvonalú, emberi drámáival.

Természetesen Hollywoodban szintén rájöttek idővel, hogy ebben ugyanúgy van pénz, ráadásul az alacsony költségvetés miatt nem is kicsi. Így egyrészt – fölöttébb sajnálatos módon – megjelentek az Ideglelés mintájára készült found footage horrorok, amelyekből már lassan minden egyes hétre jut egy új darab, de rendre siralmasabbnál siralmasabb színvonalon. A kézikamerás vonalat követve viszont idén láthattunk már szuperhős (Az erő krónikája)-, és partyfilmet (Project X) egyaránt, amelyek szerencsére remekül sikerültek. Most pedig itt van az első zsarumozi.

„Miért, mit várt? Egy robbanó tollat? Ilyenekkel már nem foglalkozunk.”

Történelmi pillanat: a 007-es széria 50 éve alatt először fordult elő, hogy a sorozat producerei rá merték bízni az aktuális film elkészítését egy A-kategóriás rendezőre. Eddig mindig korrekt iparosembereket szerződtettek, akik az ő akaratuk szerint, és többnyire tisztességesen elvégezték a rájuk szabott feladatot. A döntés teljesen érthető a részükről: nem akarták, hogy a jól bevált koncepción valamilyen egyedi észjárású zseni változtasson a saját szája íze szerint, mert ebből kivételesen jó, és bődületesen rossz dolgok egyaránt születhetnek. A biztos fenntarthatóság kedvéért így jobban megéri a magasan kivitelezett középszer. Ezért nem rendezhetett 007-es filmet Steven Spielberg, de soha nem fogjuk látni Quentin Tarantino ’50-es években játszódó, Pierce Brosnan főszereplésével készült Casino Royale adaptációját sem. Most viszont bajba került az egész sorozat, és nagy segítségre volt szükségük.

Azt mondják, a könyveknek megvan a saját sorsuk. Megírják, kiadják, kritizálják őket. Szeretik vagy utálják, időnként betiltják, néha még máglyára is kerülnek. Úgy tűnik, mindez a filmekre szintén igaz. Nekilátnak nagy buzgalommal a leforgatásuknak, egy vagon pénzt ölnek beléjük, hogy aztán a közönség az égig emeljen egyeseket közülük, másokat pedig sárba tiporjanak. Vagy ha a nézők nem, akkor majd a kritikusok.  Az alábbi mozgóképnek ugyancsak kijutott a jóból. Vegyük sorra, miként történt. Miután nem átlagos történetű „eposzról” van szó, a megszokottnál kissé többet fogok „kibeszélni.”

A Skyfall iránti nagy örömujjongásban sem feledkezhetünk meg arról, hogy az 50 éves sorozatnak is voltak bizony gyengébb epizódjai. Bondnak könnyű sokféle módon elszállnia, nem mellesleg folyamatosan változnia kell, és a készítők sajnos nem mindig találták el a helyes egyensúlyt. Így hát következzenek fordított időrendi sorrendben a 007 legrosszabb kalandjai.

Őfelsége legjobb, és legöregebb titkosügynöke teljesen elképzelhetetlen lenne gyönyörű nők nélkül. Már Ian Fleming regényeiben is kivétel nélkül a szebbik nem hada vette körül a kegyetlenül jóképű kalandhőst. Szerencsére a filmesek is megtartották ezt a nagyon fontos hagyományt, így akárhogy is változott az idő, a divat, vagy akár maga a fő karakter, a szépségek jelenléte állandó maradt. Ahogyan az is, hogy minden új film előtt elmondja az adott színésznő, hogy az ő karaktere más, mint az eddig Bond lányok.:)

Az alábbiakban pedig következzenek az amúgy is jó felhozatal (filmenként 2-3 bombázó) legjobbjai. Uraim, kezeket a paplan fölé!

Miért szeretjük a Bond filmeket? A kalandok, az egzotikus helyszínek, és a gyönyörű nők miatt. És mert persze titokban mind arra vágyunk, hogy olyanok lehessünk mint ő. Mindig is nagy James Bond rajongónak tartottam magam, ezért az új film, a Skyfall apropóján összeállítottam nektek a 007 legjobb filmet kedvenc, legyőzhetetlen szuperügynökünktől. Mivel az összes moziról olvashattok nagyon részletes kritikát tőlem a blogon, ezért most csak röviden írom le, hogy melyek a legjobbak. Amúgy ez egyáltalán nem egy szubjektív toplista, tényleg ezek a legjobbak.

Az előítéletek nem véletlenül alakultak ki, ugyanis borzasztóan hasznosak, rengeteg mindentől megvédenek, és óvnak mindannyiunkat. Ezért van az például, hogy nem fogom megnézni az Alkonyat utolsó részét, mert bármennyire is örülök, hogy végre vége, nem akarok ilyen mértékű szenvedést okozni magamnak.

Sziasztok, DosEvolution vagyok, és első Filmbook videómban a sorozatok számítógépes parasztvakításairól fogok nektek beszélni. A tovább gombra kattintva megnézhetitek a videó folytatását. Jó szórakozást!

Az emberek azért szeretik a romantikus komédiákat, mert mindig hozzák a biztos középszert. Én azért szeretem Susanne Biert, mert mindig magabiztosan hozza a magas színvonalat. Érdekes kérdés, hogy mi lesz akkor, ha ez a rendkívül tehetséges rendezőnő találkozik ezzel az ízléstelen műfajjal.

A Dr. Seuss által írt mesekönyvek nem jelentenek garanciát Hollywood számára; míg annakidején a Grincs fergeteges sikert aratott, – ami véleményem szerint inkább volt köszönhető a karácsonyi szezonnak, semmint a film a színvonalának – addig A macske – Le a kalappal hatalmas bukásként tűnt el névtelenül a süllyesztőben. Én sem tartom feltétlenül jó ötletnek, hogy olvasni tanító, rajzos mesekönyvekből egészestés filmek szülessenek, de Hollywood ötlettelenségének szapulása már lassan olyan közhelyszámba megy, hogy csak pironkodva merek bármit leírni.

„Belefáradtam már ebbe az egészbe.”

Én is.

Tudom, hogy sokan vártátok ezt a filmet, és nem szívesen rontom el a kedveteket. De ha már egyszer úgyis megnézitek, akkor talán jobb, ha előtte elolvassátok ezt, hátha mégis megspóroljátok a mozijegy árát. Az Elrabolva 2-t ugyanis még videotékából se lenne érdemes kivenni a ’90-es évek közepén.