„Miért, mit várt? Egy robbanó tollat? Ilyenekkel már nem foglalkozunk.”

Történelmi pillanat: a 007-es széria 50 éve alatt először fordult elő, hogy a sorozat producerei rá merték bízni az aktuális film elkészítését egy A-kategóriás rendezőre. Eddig mindig korrekt iparosembereket szerződtettek, akik az ő akaratuk szerint, és többnyire tisztességesen elvégezték a rájuk szabott feladatot. A döntés teljesen érthető a részükről: nem akarták, hogy a jól bevált koncepción valamilyen egyedi észjárású zseni változtasson a saját szája íze szerint, mert ebből kivételesen jó, és bődületesen rossz dolgok egyaránt születhetnek. A biztos fenntarthatóság kedvéért így jobban megéri a magasan kivitelezett középszer. Ezért nem rendezhetett 007-es filmet Steven Spielberg, de soha nem fogjuk látni Quentin Tarantino ’50-es években játszódó, Pierce Brosnan főszereplésével készült Casino Royale adaptációját sem. Most viszont bajba került az egész sorozat, és nagy segítségre volt szükségük.

A múló divat kedvéért felrúgtak egy rakás szabályt csak azért, hogy előzményfilmet készíthessenek, aminek a teljes létjogosultságát megkérdőjelezte a gyatrán megírt, és csak rövid pillanatokban erős folytatás. Erre jöttek még olyan apró problémák, mint a gyártó stúdió, az MGM csődje, úgyhogy összesen négy év telt el az előző epizód óta. A készítőknek pedig nagyon oda kellett tenniük magukat, ha a következő 50 évben is a James Bond filmekből akartak megélni. Az ilyen nehéz helyzetekből pedig olyan mozik szoktak kisülni, mint az Aranyszem, vagy A kém, aki szeretett engem.

A főcím előtti nyitójelenetben egy nagyon összetett, kemény és látványos üldözést kapunk, ami tökéletes bizonyítéka annak, hogy az alkotók mennyire komolyan veszik magukat. A jelenetsor legvégével már egyből a klasszikusok előtt tisztelegnek, tudniillik a Connery-érában gyakran előfordult, hogy eljátszottak Bond halálának képtelenségével. Az Adele által énekelt főcímdal gyönyörű, a sorozat legszebb hagyományait idézi, a főcím pedig egyenesen zseniális, kimagaslóan a legjobb a Goldeneye óta.

A filmben érdekes módon, sok szó esik a kiöregedésről, és a visszavonulásról, ami lényegében inkább a sorozatról szól, semmint Craig figurájáról, akit az előző két részben még kezdőként ismerhettünk meg, mostanra pedig már kiégett, öreg róka. Mintha kimaradt volna 1-2 film, ami nyilván furcsa lesz, ha egymás után nézzük majd meg őket. Daniel Craig mindenesetre most is odateszi magát elég rendesen: jóval elegánsabb lett, mint korábban, és talán egy leheletnyivel humorosabb is, de aki eddig nem szerette, vagy nem tudta elfogadni, annak ezután sem fog róla megváltozni a véleménye.

Az mindenesetre tény, hogy megvan benne a szükséges erő, és a kellő kisugárzás, hogy jó Bond legyen belőle. A kinézete ellenére is, most ebben a filmben éreztem azt először, hogy a vászonról acélkék szemekkel letekintve a 007-es ügynököt megteremtő Ian Fleming, élő, lélegző, szenvedő, szerető figurája néz rám. Craig ugyanis nem csak remekül alakít, hanem szerencsénkre a forgatókönyv is kellően nagy figyelmet szentel annak, hogy a bondosan elszállt kalandok és jelenetek mögött megláthassuk az embert, akivel együtt tudunk érezni. Ez volt az úttörő a Casino Royale-ban is, és ez hiányzott olyannyira fájdalmasan a Quantum of Solace-ból. A történet végén megidézik az Őfelsége titkosszolgálatában-t, csak ezúttal egy remek színészi alakítást láthatunk, amit a történet is kellőképpen előkészít, így már valóban átélhetjük azt a drámát, amit kell.

Javier Bardem-et választották főgonosznak, aki egyszerűen csodálatos. Nehezen tudom elhinni, hogy ugyanez a színész alakította a Nem vénnek való vidék gyilkológépét, a Vicky Christina Barcelona csábítóját, itt pedig a kiugrott, bosszúálló titkosügynököt. Kivételesen jó szerepet írtak neki, ő pedig valósággal brillírozik benne, ezáltal a 007-es sorozat egyik legjobb gonosztevőjévé válik a sok világuralomra törő tucatellenség között. Első közös jelenetük Bonddal - ahol nemcsak kémes szempontból, hanem szexuális orientációt tekintve is megpróbálja megkísérteni a rezzenéstelen arcú titkosügynököt – hátborzongatóan viccesre, a maga nemében pedig teljesen egyedülállóra sikerült. És természetesen a hagyományokhoz híven - bizonyos szempontból - testileg ő is rendesen eltorzult.

A Bond lányok viszont nem sok vizet zavarnak, egyszerűen nem jut nekik elég hely az amúgy 143 perc hosszú filmben. Mindketten szépek, és kellően egzotikusak ugyan, de különösebben egyikük sem emlékezetes. Bond valódi partnere ebben a filmben a titkosszolgálat vezetője, M. A cselekmény tulajdonképpen az ő személye körül forog, amivel a Purvis-Wade írópáros már korábban is kísérletezett A világ nem elégben, de korántsem annyira intenzíven, mint most. Judi Dench szemmel láthatóan már kezd kissé kiöregedni a kemény főnökasszony karakteréből, ami így, majd’ 80 évesen nem is csoda. Érezhetően ideje volt már ilyen szempontból a váltásnak, hiszen ő sem alakíthatja örökké ezt a szerepet, akkor pedig miért ne lehetne az ebből adódó drámai potenciált a lehető legmaximálisabb mértékben kihasználni?

Az új Q-tól kezdetben kicsit idegenkedtem, hogy ebből a figurából miért kell egy pattanásos tucathipstergeek keveréket faragni, de végül pár önironikus beszólásnak köszönhetően megbékéltem vele. Többek között neki is köszönhető, hogy az egész mozin végigvonul egyfajta mentalitás, amit a leginkább úgy tudnék jellemezni, hogy: „vissza a kezdetekhez”. Ebben pedig az a nagyon szép, hogy a Skyfall úgy akar visszatérni a régi, szép hagyományokhoz, hogy közben megtartja a Casino Royale újításainak legfőbb erényeit; a kőkemény, földhözragadt akciójeleneteket, a rengeteg izgalmat, az átélhetőséget és a valóságos drámai töltetet. Ezzel egy olyan gyönyörű esszenciáját adja az 50. évfordulós sorozatnak, amivel a jelenkori mozinézők, és az örök rajongók egyaránt elégedtek lehetnek. Kifejezetten ügyesen reflektálnak erre nemcsak a cselekménnyel, de az Aston Martino DB 5-el, vagy Bond múltjának emlegetésével is, ami összekapcsolódik a jelenkor kihívásaival. Néhány részletet viszont kissé erőltetettnek éreztem, ahogy folyamatosan próbáltak mindenen egy kicsit változtatni, így továbbra sem bánnám, ha a Purvis-Wade írópárost lecserélnék így, 13 év kötelességtudó szolgálat után.

Sokakban felmerülhetett a kérdés, hogy Sam Mendesnek sikerül-e helyt állnia egy 007-es film rendezői székében. Mert hiába rendezett olyan remekműveket, mint például az Amerikai szépség, vagy a sokak által dicsért A szabadság útjai, ha ezekben a mozikban finoman szólva sem az akció dominált. Már a legelső jelenet elsöpri minden ezirányú kétségünket, de ez persze köszönhető a sokat próbált, összeszokott 007-es másodstábnak, a kiváló kaszkadőröknek, a koordinátoroknak, és a remek vágói munkának egyaránt.

Hogy Mendes-nek milyen fantasztikus érzéke van a látványvilághoz, az nem hatalmas robbanásokban, vagy lehetetlenül látványos mutatványokban nyilvánul meg, hanem sokkal inkább az olyan teljesen egyedi, és szemkápráztató jelenetekben, mint amikor Bond egy shanghai toronyházban verekedik, vagy behajózik egy kínai kaszinóba. (Nyilván ez Roger Deakins csodálatos operatői munkájanak is köszönhető.) Mendes tempója ráadásul nagyon kimért, hagy nekünk időt elmerülni a történetben, bámulni a látványos képeket, élvezni a gondosan elkészített akciójeleneteket, és átérezni mindent, a szomorúságtól kezdve a hátborzongató izgalmakig, persze olyan módon, hogy tökéletesen mellőz mindenfajta giccset. Így megérezzük ugyan a 143 perces játékidőt, de egyetlen pillanatát se találjuk feleslegesnek, vagy unalmasnak.

A finálé sokak számára nem lesz eléggé grandiózus egy Bond filmhez képest, a Reszkessetek betörők-szerű felvezetéssel, illetve a teljesen felesleges Albert Finney-vel együtt, és azt is meg tudom érteni, aki hiányolja egy kicsit a humort. Ha csak az akciójeleneteket nézzük, sem különösebben kiemelkedő ez a mozi, ahogy a történetet sem nevezném egyáltalán eredetinek, vagy különösebben kreatívnak. És ha már itt tartunk Mendes házi zeneszerzőjének, Thomas Newman-nek aláfestése sem ér fel David Arnold korábbi, nagyszerű munkáihoz. De mégis, ahogyan összeáll a Skyfall a rengeteg régi és új erényből az kifejezetten szép, és borzasztóan élvezetes. Abban pedig őszintén reménykedek, hogy a producerek rákapnak a bizonyítottan tehetséges, kiváló rendezőkre még akkor is, ha ez egy nagyon kockázatos döntés. Ebben az esetben azonban nagyon bejött. Az IMAX pedig fokozza annyira az élvezetünket, hogy ne sajnáljuk rá a pénzt.