Szomorú, hogy a francia rendezőóriás, Jean-Pierre Melville 55 éves korában, szívrohamban elhunyt. Így sajnálatos módon az Egy zsaru című film marad az ő hattyúdala, mely egyértelműen a leggyengébb gengszterfilmje.

Melville-nek sajnos nem sikerült megújulnia ezzel a mozival. Pedig Az áruló virtuozitása után igencsak meglepően hatott A szamuráj visszafogottsága, ahhoz képest pedig a Vörös kör komplexitása. A stílusjegyek ebben a moziban is szembeötlőek, de sokkal kevésbé hatásosak, ennek köszönhetően a film is felejthető marad. A borongós képi világ ezúttal is meghatározó, ahogy a lassúság is, azonban ez utóbbinak nem sikerül fokoznia a feszültséget, épp ellenkezőleg, az Egy zsaru több helyen fullad totális unalomba. Erre a filmre már a bűnözőket körülvevő pátosz szintén kissé visszatetszővé vált. Anélkül, hogy álszent erénycsősz lennék, ezek a mozik azt sugallják, hogy a bűnöző óhatatlanul pórul jár, de ez annyira menő dolog, hogy még így is megéri.

Vegyük alapnak a régi, tipikus, ízes, francia, párosokra épülő filmvígjátékokat, tegyünk hozzá jóízléssel egy csipetnyi Jean Reno-t, fűszerezzük meg egy a maga egyszerűségében is különlegesen szép nővel, Raphaëlle Agogué-el, majd tálaljuk fel a nézőnek. Csak egy kérdésem van: ki fogja ezt Magyarországon megkóstolni?

Ez az a mozi, ami késett egy olyan jó tizenöt évet. Mel Gibson ott folytatja, ahol a Visszavágó után abbahagyta, teljesen ugyanaz a két karakter, sőt az egyetlen dolog, ami kiderül a múltjából, az is a Visszavágó utánérzése. Nem is lenne mindezzel baj, de Gibson papa így 56 évesen talán már egy kicsit kiöregedett ebből a szeretnivaló csibész szerepkörből. Nem mintha nem tudná ugyanolyan kiválóan alakítani, mint ahogy azt tette egész pályafutása során, de amikor már ennyi ránc barázdálja az arcát, akkor egy kicsit többet várnék el tőle, mint színésztől és mint karaktertől.

„Tappancs ekkor értette meg végleg, hogy egyedül maradt, és hogy a Virágzó Völgy nagyon-nagyon messze van, és az út tele veszélyekkel, mégis el kell jutnia oda, különben…”

Már öt éve újra akartam nézni gyerekkorom e sokszor látott csodáját, de csak nemrég sikerült beszerezni a megfelelő minőségben, a klasszikus szinkronnal. A hatás pedig valami egészen elképesztő volt. Érdekes belegondolni, hogy a gyerekkori élmények milyen mélyen gyökereznek a tudatalattinkban, formálva minket és a személyiségünket, hogy aztán a megfelelő pillanatban a kellő erővel kitörjenek.

Őszből lassan télbe fordul az idő. A fák már mind kopárak, az ég pedig végtelenül szürke. A sártenger közepén két gengszter áll egymással szemben. Ha csak ezt az egyetlen jelenetet, vagy ezt az egyetlen képkockát megnézzük, már biztosan tudjuk, hogy ennek a történetnek egyszerűen nem lehet jó vége.

"- Jó film lesz ez.
- Miért?
- Mégiscsak Ridley Scott rendezte.
- Mikor rendezett Ridley Scott utoljára igazán jó filmet?
- Hátööö…"

Mégis vártam. Olyannyira, hogy direkt nem néztem meg egyetlen előzetest, egyetlen fotót, vagy jelenetet, vagy bármit, ami a neten keringett a Prometheusról. Nem volt egyszerű, de kibírtam, így teljesen szűzen, pusztán az előző Alien filmek iránti szeretettel a szívemben (ejj, de nyálas) ültem be a moziba. Durván SPOILER-es lesz, de igazából nem vesztesz semmit, ha kihagyod ezt a filmet.

„Na mit szóltok, itt van a dagadt, a zsidó, meg az asztmás, a duplaszemű és a kis kurva is. Ezt jól összehoztad, nigger! A vesztesek klubja.”

Stephen King regénye 1400 oldalas. Ezt emésztgessétek még egy kicsit!

1400 oldal.

A Tökéletes katona 2 olyan elképesztően gagyi és rossz volt, hogy még Van Damme videós munkái is jórészt felülmúlták. Ezután nem szívesen kezd bele az ember a harmadik részbe sem, hiába van a poszteren Dolph Lundgren is.

Nyilvánvalóan mindent a helyén kell kezelni, ahogy ezt a filmet is. Egy direkt dvd-re készült, Bulgáriában forgatott akciófilmtől nem kell elvárni azt, hogy az eredetihez méltó legyen, de attól még egy korrekt, élvezhető másfél óra kerekedhet a dologból. És a főcím előtt erre akár még meg is lehet a reményünk, ugyanis egy kőkemény, gyors, és ütős autós üldözést láthatunk, ami kellőképpen megadja az alaphangulatot.

Jean-Claude Van Damme-ot 10 évesen apja azért íratta be karatézni, mert azt akarta, hogy kicsi, vézna fiából férfit neveljenek. Jean-Claude nem volt tehetséges, viszont annál kitartóbb, így a legjobbak közé verekedte fel magát. Időközben komolyan foglalkozott testépítéssel és balettozott is. 16 évesen otthagyta az iskolát. 18 évesen már jól jövedelmező konditermet üzemeltetett, karateversenyeket nyert, és feleségül vett egy 27 éves aerobic-cicát.

Azt hiszem, 18 évesen a legtöbben már beérnénk ennyivel. Nem úgy Jean-Claude. Ő színész akart lenni. Bár ahhoz sem volt tehetsége, de hát a karatéhoz sem volt. Nulla angoltudással kiment az USA-ba, ahol szarabbnál szarabb munkákat vállalt el a megélhetésért. Évekig így élt, majd egy szép napon épp abban az étteremben szolgált fel, ahova a B filmek egyik legnagyobb producere, Menahem Golan betért. Bemutatta neki azóta híressé vált rúgótechnikáját és a spárgát.

Fogalmam sem volt, milyen lehet ez a film, de a magyar címe miatt már évek óta meg akartam nézni. Elég sok évet vártam, mire megnéztem, és bár sokkal jobban tetszett volna ez a mozi 14-15 évesen, mint most, de kár lenne tagadni, hogy így is pofátlanul szórakoztató élmény volt.

Sejtettem előre, hogy a második rész irányvonalát folytatja majd a 3, de arra nem számítottam, hogy ennyire alulmúlja még azt a nem különösebben jó filmet is. A 2-t legalább fel lehetett fogni egyfajta paródiaként, hisz annyira eltúlozták benne a slasher műfaji sajátosságait. Most hogy ezt megnéztem, elég rendesen felértékelődött bennem az a nem különösebben jó film is.

Az eredeti cím Until Death. Viszont a Maximum Risk már megkapta a Mindhalálig magyar címet, így a fordítók bajban lehettek. De hát a kreativitás határtalan, így lett a cím Bosszú mindhalálig. Nem mintha esne szó bármiféle bosszúról.

Csak erős idegzetűek kattintsanak a tovább gombra!

„A gyanakvó elme saját démonokat idéz.”

A néhai dicső szamuráj, később földönfutóvá vált, idősödő ronin elmeséli élete történetét. Lassan, tagoltan beszél. Mély hangja, ritkán feltörő kegyetlen nevetése hipnotikus erejű, miközben feltárul előttünk a japán nyelv egyedülálló szépsége. A történet, amit tőle hallunk a maga egyszerűségében is szívszorító.

Kevesen néznének ma már meg egy 1962-ben készült, több mint két órás, fekete-fehér szamurájfilmet, pedig Japán valaha élt egyik legnagyobb rendezője, Masaki Kobayashi alkotta meg ezt az egyedülálló remekművet Yasuhiko Takiguchi novellája alapján. És Kobayashira mindig érdemes odafigyelni.

„- És ő a jófiú?

- Nem igazán jófiú, inkább csak egy elvtelen zsoldos”

Nem is sejthettem volna, hogy mennyire igaza van a Tiszta románcban Clarance barátunknak. Ez alapján valami keleti Clint Eastwood-ot vártam, ehelyett a történet elején rögtön kiderült, hogy a mi utcai harcosunk bizony tényleg egy utolsó rohadék. Nem sokan mernek ilyen karaktert helyezni a film középpontjába, vagy ha mégis (lásd Torrente), akkor általában humorral fűszerezik, hogy fogyaszthatóbb legyen. Szóval a történet elején gyámoltalan megbízói nem tudnak fizetni hősünknek, ezért a férfi az életével fizet, a hugát pedig szeretett hősünk eladja prostituáltnak.