Őszből lassan télbe fordul az idő. A fák már mind kopárak, az ég pedig végtelenül szürke. A sártenger közepén két gengszter áll egymással szemben. Ha csak ezt az egyetlen jelenetet, vagy ezt az egyetlen képkockát megnézzük, már biztosan tudjuk, hogy ennek a történetnek egyszerűen nem lehet jó vége.

Melville, a francia krimi vitathatatlanul legnagyobb mestere ezúttal nem egyetlen erős férfikaraktert helyezett a középpontba, mint a világhírű A szamurájban hanem mindjárt hármat. A jó, a rossz és a csúf felállása lehetne ez, de túlságosan szimpatikusak ahhoz, hogy egyáltalán különbséget tudjunk tenni köztük. A történet sokkal komplexebb, oda kell figyelni rendesen, különben se a film szomorkás hangulatára, se a hirtelen beálló feszültségre nem tudunk kellőképpen felkészülni. Se fordulatokban, sem izgalmakban nem szenvedhetünk hiányt, Melville nagyon jellegzetesen rá jellemző módon, csak Leoné-hoz hasonlítható virtuozitással tudja ábrázolni a lövés előtti pillanat elviselhetetlen feszültségét. Neki köszönhetően a ponyvasztori ismét egy magasabb régióba kerül a filmvásznon. Hogy a Vörös kör minden pozitívuma ellenére mégsem vált olyan klasszikussá, mint A szamuráj annak oka leginkább abban keresendő, hogy ez a mozi már egy kicsit túl hosszú (134 perc), miközben a lassúság itt néhány jelenetben inkább manírosnak tűnik, ezáltal pedig elveszíti eredeti funkcióját.

A képkockákból mindennek ellenére árad a coolság, amelyen még Delon bajszának sem sikerül csorbát ejtenie. Ebben a filmben mindenki vérprofi, mindenki egy igazi mozihős, Melville-nek mégis sikerül néhány gesztussal mélységet adnia ezeknek a karaktereknek. Példának okáért ott van a Bourvil-tól teljesen szokatlan szerep, a munkamániás, ravasz zsaru figurája, akinek macskáin kívül nem létezik magánélete. Próbálja ebben a kemény világban megőrizni az emberségét, de nem minden esetben sikerül helyt állnia. De megemlíthetem még a mellékszerepben Yves Montand-t, akit egy kifejezetten egyedi, és rémisztő rémálomjelenettel mutatnak be nekünk. Delon nem olyan jéghideg mint A szamurájban, de nem is olyan veszélyes, mint A szicíliaiak klánjában, ennek ellenére - éppen korábbi alakításainak köszönhetően - mégis érezhetően ott lapul karakterében az elfojtott, bármikor kirobbanható feszültség. Gian Maria Volontéról tudunk meg a legkevesebbet közülük, de őt is mindvégig teljesen kiszámíthatatlannak érezzük. Párosuk Delonnal a már bejáratott férfibarátság témát pedzegeti, amibe természetesen bele lehet látni némi rejtett, homoerotikus vonalat is.

Keveset beszélnek a filmben, Melville szavak nélkül, pusztán a képekkel meséli el az háttértörténetüket, javarészt a nézőre bízva, hogy Delon karakterét például a nő miatt árulták-e el, vagy csak simán megcsalták. Ezeket a jellegzetes alakokat egy profin elkészített forgatókönyvben, nyomasztóan feszült hangulatban látni bizony nem mindennapi filmélményt jelent. És akkor a mozi egyik csúcspontjának számító rablás jelenetről - melyben egyetlen szó sem hangzik el - még nem is szóltam. A szomorkás, melankolikus hangulatot árasztó fényképezés természetesen hibátlan, tökéletesen teremti meg a mozi egész atmoszféráját. A Vörös kör az a film, amelyek miatt ezeket a régi, francia krimiket olyannyira lehet szeretni, és emlékezni rájuk. A gengszterromantikát talán sosem ábrázolták ennél vonzóbban, melyekhez a hősök bukása elengedhetetlenül hozzátartozik.

A magyar szinkronra szívesen írnám azt, hogy hibátlan. A Pannónia Filmstúdióban készült, a Magyar Televízió megbízásából, és a szereposztás igazi telitalálat. Delon-nak mindig is Fülöp Zsigmond volt a legjobb választás, Kristóf Tibor nagyon kellemesen illik Volonte szerepéhez, ahogy Sinkovits Imre már kicsit túl jó is Yves Montand-hoz. De az igazi adu ász mégis Gera Zoltán hangja, aki valami egészen parádés és szórakoztató, ahogy Bourvil hangját kölcsönzi. Akkor mégis mi a baj a szinkronnal? Fogalmam sincs, hogyan fordulhatott elő, de a szavak nélküli rablásjelenetben a háttérben nagyon halkan, de egyértelműen kivehetően Szandi Tinédzser l’amour című dala hallható, majd némi rádiókabaré, amit egy wc lehúzása követ. Ez így rendkívül bizarrul hangzik, és valóban az is. Elképzelni nem tudom, hogy ez mégis hogyan fordulhatott elő a szinkronstúdióban, illetve hogyan maradt benne még jóval később is ez az orbitális baki. Engem, mint a régi szinkronok nagy rajongóját különösen rosszul érintett ez a fajta minősíthetetlen trehányság.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!