Fogalmam sem volt, milyen lehet ez a film, de a magyar címe miatt már évek óta meg akartam nézni. Elég sok évet vártam, mire megnéztem, és bár sokkal jobban tetszett volna ez a mozi 14-15 évesen, mint most, de kár lenne tagadni, hogy így is pofátlanul szórakoztató élmény volt.

Pofátlan, mert úgy nyúlja le Tarantino bizonyos stílusjegyeit, hogy azt még nézni is szép. Vannak itt esetlegességeken alapuló humorforrások, időbeli ugrások, véletlenül elsült pisztoly, de még ima is a gyilkosságok előtt. Mindehhez párosul a rá jellemző suttyó coolság is. De ezzel még nem lenne semmi baj, elvégre a ’90-es években Tarantino mindenkire nagy hatást gyakorolt. Viszont az, hogy ez a mozi mennyire kibaszottul, pofátlanul öncélú és felszínes, az már megér egy misét. És tényleg ezt egy olyan magas szintre emeli, hogy inkább bátorságként tekintünk rá, semmint hibaként, bár ebben nyilván az is szerepet játszik, hogy a Testvérbosszú olyan nagyon szórakoztató, hogy könnyedén megbocsájtunk neki bármit. Kezdjük azzal, hogy a fő cselekményszál ténylegesen onnan indul, hogy hőseink egyszer csak felébrednek, majd elhatározzák, hogy mostantól gyilkolják a rosszfiúkat. Azelőtt tisztességes melósok voltak, de egy pillanat alatt teljesen megváltoztatják az életüket, igazából nincs egyáltalán megalapozva. A másik szálat a Willem Dafoe által alakított FBI nyomozó képviseli, akinek az ég egy adta világon semmi kihatása nincs igazából a történtekre, gyakorlatilag nincs a karakternek dramaturgiai funkciója.

Mégse érdekel senkit se, mert annyira emlékezetes ez a figura, hogy már önmagában elvinné az egész mozit a hátán. Egyrészt kurvaokos, szinte látnoki képességű detektív, aki úgy oltja a rendőröket, ahogy nem szégyelli, egyértelműen ő az alfahím a zsaruk között. Emellett homokos ugyan, de olyan, aki a buzikat is ugyanolyan simán oltja, mint bárki mást, a leghalványabb köze sincs a meleg sztereotípiákhoz. Willem Dafoe pedig valami egészen nagyszerű ebben a szerepben, mert nem csak remek szövegeket írtak neki, de lehengerlően jól alakítja a szerepét. Persze, ripacskodik rendesen, de ez illik is egy ilyen teátrális figurához, közben pedig szét is röhögheted rajta az agyadat. Nélküle feleennyit sem érne a Testvérbosszú, remek bizonyíték arra, hogy miért működik minden hibája ellenére ennyire jól a mozi. Az a vizuális poén, ahogyan újrajátssza az egyik gyilkosság helyszínén a tesókkal együtt az eseményeket feledhetetlen.

Mondjuk igaz, engem kilóra meg lehet vennie ezzel a skót dudás, tökös, kemény, suttyó, ír kocsmatöltelék feelinggel (lásd még A tégla, Ments meg), amivel indít a film, így már tulajdonképpen itt el volt döntve a sorsa. Két főhősünk is rendkívül szimpatikus fiatalember, egyszerre hisszük el nekik a kemény gyilkosokat, mégis könnyen tudjuk őket szeretni az egész mozi során. Minderre még rájönnek a nagyon ötletes és kreatív akciójelenetek, amelyek alatt kivétel nélkül remek zenei aláfestés hallható. A gregorián zenék ráadásul szomorúan alulreprezentáltak filmes aláfestésként, pedig kiválóan működnek ebben a moziban is. Ezek az akciók pedig nem csak coolak, tele gizdábbnál gizdább beállításokkal, de közben mégis átjön belőle egyfajta piti lúzerség is. Közben záporoznak felénk a poénok, csak győzzük elég röhögéssel. Az önirónia szintén teljesen működőképes, hőseink és nyomozónk gyakran rácsodálkoznak az eseményekre, hogy minden úgy történik, mint egy filmben, ők egyszerűen nem lehetnek ennyire profik.

A történet végén, a stáblista alatt pedig kamudokumentarista felvételekkel próbál úgy csinálni a film, mintha moralizálna, de egyszerűen nevetséges, ehhez a mozihoz képest még a Bosszúvágy is egy mélylélektani tanulmány. A Testvérbosszú ugyanis nem több, mint egy jobbnál jobb ötletektől hemzsegő, frenetikusan szórakoztató akcióvígjáték, ami magasból szarik olyan felesleges dolgokra, mint amilyen a forgatókönyv, a jellemábrázolás, vagy a koherens cselekmény. És ebben az esetben nem győzünk elég hálásnak lenni ezért. Csak amiatt csodálkozok egy kicsit, hogy ez a mozi miért nem egy sokkal ismertebb, elismertebb kultfilm, ugyanis simán megérdemelné.