Michael Winner 1974-es filmjét mindig is egyfajta átmenetnek tekintettem a Piszkos Harry és a Taxisofőr között. Mindhárom amerikai filmben, egy magányos antihős, (akik azóta ikonikus figurákká nőtték ki magukat) próbál meg rendet tenni a mocskos nagyvárosban. A Bosszúvágy főalakja Paul Kersey jóval esendőbb és emberibb, mint a Clint Eastwood által megtestesített Harry Callahan. A cselekményt pedig kicsit gyorsabb, mint a Taxisofőrben. Persze a Bosszúvágy nincs is annyira kidolgozva, és nem is olyan jól felépített, mint Scorsese alkotása.

Mindenesetre a mozi (akárcsak az Ördögűző) egy eltúlzottan idilli életképpel indít, persze előre tudjuk, hogy az egész hamarosan tönkremegy, hisz nem véletlenül az a film címe, ami. A naplementés, pálmafás tengerparton a kidolgozott testű Bronson, és a magát elég jól tartó neje évődnek szerelmesen. Talán meg is feküdné a gyomromat, ha nem kezdődne el a vészjósló főcím és a tipikus ’70es évekbeli filmzene. Plusz kapunk egy direkt, ám rövid utalást arra, milyen rossz a közbiztonság New Yorkban.

Ez mind eddig kb. 5 perc, és egyből megjelennek a suhancok, élükön a tejfelesszájú Jeff Goldblummal. A következő felkavaró, rendkívül brutális jelenetben pedig összeverik, illetve szexuálisan zaklatják Bronson feleségét és lányát, teljesen értelmetlenül, a puszta szórakozás kedvéért. A feleség belehal a sérüléseibe, a lány pedig idegroncs lesz, és teljesen tönkremegy. Ekkor ritka pillanatnak lehetünk szemtanúi; a mindig közönyös Bronson kőarcán valóban láthatjuk, mennyire megrendül.

Mivel nem hétköznapi akciófilmről van szó, a továbbiakban igyekeznek megértetni velünk a főhőst, annak motivációit és tetteit. Emellett próbálnak egyfajta társadalmi kórképet adni a ’70-es évek New Yorkjáról. Ez azonban eléggé sarkított és valószínűleg kissé túlzó is. A jómódban élő emberek mind igazságosak, kedvesek, megértőek, jószívűek stb., míg a szegényebb réteghez tartozók egytől egyig lelketlen gonosztevők. Legalábbis másmilyet nem látunk. De ha nem így lenne, valószínűleg kevésbé tudnánk együtt érezni a bekattant Bronsonnal, aki kezdetben még megpróbál elfordulni az erőszaktól (ezt jelképezi az a rövid jelenet, amikor leengedi a redőnyt, miközben a bűnözők odakint vannak). Nemsokára azonban már – igaz puszta önvédelemből – használnia kell rögtönzött, kissé primitív fegyverét a zokniba csomagolt aprópénzt. Miután megvédi magát, otthon már egész testében remeg, muszáj innia, ezzel bebizonyítják nekünk, hogy emberből van, nem úgy, mint Harry Callahan, aki Magnumjával csak annyit mond, hogy „Hadd legyen egy jó napom!”

A vidéki jelenetek az utolsó esélyt jelenthetnék, hogy kiszabaduljon a nagyváros mocskából, vagy, hogy megpróbálja feldolgozni, a történteket. Némi irónia is megjelenik, amikor Bronson a vadnyugati díszletben sejtelmesen mosolyog, ezzel utalva korábbi szerepeire. Érzelemmentesnek mutatkozik, de egyre több dolgot megtudunk a múltjáról; hogy milyen jól bánik a fegyverekkel, a háborúban mégis megtagadta a szolgálatot. Kap kollégájától ajándékba egy revolvert, közben kiderül, hogy a lánya állapota tovább romlott.
Mikor visszatér a városból, első sétáján a parkban egyből megtámadják. Ekkor még látjuk a tétovázást a szemében, hogy nagyon nem biztos a dolgában. Kicsit Al Pacinora emlékeztet a Keresztapában, aki szintén gyilkossággal változtatta meg életét egy csapásra, és indult el egy másik úton, kilépve korábbi életéből. Mindketten „politikailag korrekt” figurák voltak, de az élet (és a forgatókönyvíró) más utat szánt nekik. Kersey miután lelőtte a vagányt, hazamenekül, teljesen össze van törve, még hány is. Ekkor érezzük, hogy mennyire messze van a 10 évvel később az ő köpenyege alól kibújt akcióhősöktől.

Következő akciójánál már gondolkodás nélkül hátbalövi az előle menekülő sihedert, minden rosszérzés nélkül. Önvédelemről itt már szó sincs. Valójában az ilyen és ehhez hasonló jelenetek miatt voltak népszerűek ezek a filmek. Némi feszültségkeltés után a keményfiú kinyírja az arctalan gonoszokat, kegyetlenül és kíméletlenül. A kor embere ebben élte ki tudatalatti vágyait. Az más kérdés, hogy többnyire olyan emberek körében voltak igazán népszerűek ezek az alkotások, akiket Bronson is előszeretettel lőtt agyon. Egyébként valóban ügyesen oldották meg ezeket a jeleneteket; kellően izgalmasak és brutálisak, miközben egyáltalán nem törekednek a hatásvadászatra (legalábbis nem úgy, mint a későbbi akciófilmek), közben pedig végig a realitás talaján mozognak. Emellett az is tény, hogy nem nagyon mozgatják elő a sztorit, inkább csak színesítő epizódok.

A főhős ténykedésével azonban, bármennyire is átérezzük a helyzetét, mégsem érthetünk egyet. Magának keresi a bajt, vadidegen embereket öl meg, akiknek semmi közük az őt ért tragédiához. Nem a társadalmi érzékenység vezeti (ahogy a magányba beleőrülő Travis Bickle-t), hanem pusztán saját megnyugvását keresi a gyilkolásban. Paradox módon el is éri, láthatjuk ezt abban a részben, amikor vejével találkozik a gyilkosságok után. Előző beszélgetésükkor még a régi értékek elvesztéséről beszél, a kihalóban lévő harci szellemről, hogy védjük meg, ami a miénk. Ő azonban már nem véd meg semmit és senkit. Kedvtelésből öl, ez a szenvedélye. Lényegében megőrült. Persze a veje által képviselt gyáva hozzáállás sem túl szimpatikus számunkra. De azért arról a városról is meg lehet a véleményünk, ahova sötétedés után nem lehet kimozdulni, anélkül, hogy ki ne akarnának minket rabolni. A rendőrség pedig a suhancokat képtelen elkapni (sőt a közrendőr is becsukja a szemét a metrón, és gyáván továbbáll, amikor meglátja őket), de a bűnözők gyilkosa ellen nagyszabású hajtóvadászatot folytat. Így mégis tulajdonképpen csak az őrült Kersey-vel azonosulhatunk egyedül (mindössze egy kurta jelenet van valami fogadáson, amiben megpróbálják több oldalról, felszínesen megvilágítani, amit művel), aki megsérül, mosolyogva hallgatja a rendőrség tv-s fenyegetéseit, ténykedése pedig jó hatással van a közéletre, a bűnözés ugyanis a felére csökken. Hogy ez mennyire hihető az megint más lapra tartozik, a film egyértelműen Bronson mellett foglal állást.

A film vége felé azonban csökken a feszültség. A rendőrség és Kersey játszmájának nincs tétje, mivel tudjuk, hogy a rendőrök nem jelentenek rá komoly veszélyt. Persze egy olyan rendíthetetlen figurát, mint amilyen ő, még a rendőrség sem zavarhat komolyabban, így hát elindul utolsó new yorki sétájára. Az itt lezajló kergetőzés a film legjobb jelenete, egyúttal finálé és méltó lezárás. Bronson ismét megsérül, ennek ellenére nem érezzük szerencsétlennek, nekem inkább a későbbi akcióhősök sérthetetlenségétől való eltérés jutott eszembe. Végül hősünk egy másik nagyvárosba, Chicagoba érkezik. A zseniális zárójelenetből pedig mindenki számára nyilvánvalóvá válik, hogy minden tovább folytatódik ugyanúgy. Az ujjával a suhancokra célzó Bronson a filmtörténet egyik legemlékezetesebb képe; aki egyszer látta, többé nem felejti, így hát nem is csoda, hogy ezt tartom az egyik legjobb záróképnek, amit valaha filmre vittek.

Az eredeti cím, a Death Wish szó szerinti magyar fordításának (Halálvágy) jelentése eléggé különbözik az eredeti szándéktól, magyarban ugyanis ebből inkább az öngyilkosságra asszociálunk. A Bosszúvágy már némileg jobb választás, mégis kissé félrevezető, ugyanis amikor először láttam a filmet, végig arra vártam, hogy Bronson mikor akad össze felesége gyilkosaival. Erre azonban hiába vártam, ugyanis épp az a lényeg, hogy Kersey nem áll bosszút, hanem saját lelkének megnyugtatása érdekében lövöldözik. Kissé felszínesen és leegyszerűsítve ugyan, de némi mondanivalót is próbálnak belénk sulykolni, de a film valódi témája és játékideje ezt nem engedi rendesen kibontani, vagy elfogadtatni velünk. Emellett megjelennek a tipikus, konzervatív amerikai nézetek: „Ez itt a fegyverek hazája.” Ha ennek a témának az árnyoldalaira vagyunk kíváncsiak a Bosszúvágy helyett inkább Michael Moore Kóla, puska, sültkrumpli című filmjét válasszuk. Persze nagyon nem egy kategória a kettő, de a Bosszúvágy is felfest egyfajta negatív képet a társadalomról, közben pedig (mai szemmel nézve legalábbis) végig igyekszik reális talajon mozogni. Se a fényképezésben, se a zenében nem találhatunk semmi különöset. De még csak egy szupermodellt se, akivel Bronson vigasztalódhat. Ez a későbbi akciófilm vonulathoz képest inkább egy reális dráma. Persze ma már senki sem emiatt nézi meg ezt a filmet, hanem inkább nosztalgiából. A video korszakban mindenki ezeket falta az életlen, narrátoros kazikról. Hogy a ma emberének újat mutatna, azt erősen kétlem. Maximum a puritán látványvilágon és az emberközeli hozzáálláson lepődhet meg kissé.

Meg talán még a kiváló szinkronon, mely a Pannónia stúdióban készült, olyan remek színészek közreműködésével, mint Kristóf Tibor, vagy Szakácsi Sándor. Annyira kiváló, hogy bevallom, még sosem éreztem kényszert arra, hogy eredeti nyelven is megnézzem a Bosszúvágyat. Tökéletes nekem ez a jó kis mono szinkron.

A főszereplő, a néhai Charles Bronson életének talán ez volt a legjelentősebb filmje. A ’60-as évek legendás csapatfilmjei és a Volt egyszer egy Vadnyugat európai sikere után, ezzel a filmmel tört be végleg sztárként az amerikai köztudatba. Sajnos be is skatulyázódott a bosszúálló szerepkörbe, ahonnan többé nem tudott kitörni és egyre rosszabb filmekben kezdett játszani, végül már bérelt helyre tett szert Chuck Norris és társai között. Igaz, hogy nem volt valami jelentős színészi eszköztárral bíró tehetség, de ennél azért már csak személyes kisugárzása, illetve korábbi kiváló filmjei miatt is többet érdemelt volna, mint a B-kategóriás akciók tömkelegét. Mindenesetre a Bosszúvágy emelte őt sztárrá, de közben el is indította a lejtőn. Ez pedig legalább annyira ellentmondásos, mint maga a film.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!