Vegyük alapnak a régi, tipikus, ízes, francia, párosokra épülő filmvígjátékokat, tegyünk hozzá jóízléssel egy csipetnyi Jean Reno-t, fűszerezzük meg egy a maga egyszerűségében is különlegesen szép nővel, Raphaëlle Agogué-el, majd tálaljuk fel a nézőnek. Csak egy kérdésem van: ki fogja ezt Magyarországon megkóstolni?

Itthon se a gasztronómiának, se a filmnézésnek nincsen kultúrája. Előbbi még nem alakult ki, utóbbit pedig már rég elvesztettük. Birkamód állunk sorba a huszadik ugyanolyan élettelen, műanyag amerikai szuperprodukcióra, és a színvonalától függetlenül istenítjük, hála a megfelelő marketingkampánynak. A zombikat sose fogja érdekelni se az étel minősége („Agyaaat, agyaaat”), se a filmeké. Nem vagyunk kíváncsiak egy régivágású komédiára, amely mer autentikusan, hagyományosan a hangulatát, a poénjait és a témáját tekintve is francia (európai) lenni, és eszébe sem jut az amcsikat majmolni. Az a szép ebben a moziban, hogy a témájával még reflektál is erre, ahogyan a művészre próbálják ráerőltetni az újfajta, népszerű vegyi anyagokat, amikkel meg is próbál kísérletezni, de tanulságként mégis az szolgál, hogy az válik igazán ízletessé, amibe a szíved-lelked beleadtad. Bár igaza lenne a filmnek, és így alakulna a valóságban is. Minél többen láthatnák, élvezhetnék ezt a kis csemegét, amelyik közel sem váltja meg a világot, egyáltalán nem hibátlan, mégis olyan jól esik látni ilyet egy multiplexben.

Az Én, a séf ugyan nem ér fel a régi Louis de Funes, vagy éppen Pierre Richard nevével fémjelzett mozikhoz, vagyis nem fogod a pad alá röhögni magadat az egész családdal, még húsz év múlva is. Sokkal visszafogottabb, ízlésesebb humor jellemzi ezt a filmet, egyetlen jelenetet leszámítva nem csúszik át a francia vígjátékok egyik nagy hibájába a túlzott harsányságba. A romantikát is megfelelően adagolták be nekünk, nem válik a film sose nyálassá, tisztában van magával annyira, hogy tudja, nem ez a témája. Hála istennek voltak olyan előzékenyek hozzánk a készítők, hogy még a sablonos szülési jelenetet is megspórolták nekünk.

A magyar szinkron magas minősége hagyományosan hozzátartozik a francia vígjátékokhoz, számunkra eredeti nyelven közel sem lennének annyira élvezetesek ezek a mozik. Most pedig olyan szerencsések vagyunk, hogy a szinkron ismét kiválóan sikerült, Jean Reno hangja például Szilágyi Tibor, ami remek párosítás, de még az olyan apróságokra is figyeltek a szinkron készítői, hogy Santiago Segura apró mellékszerepére is megszerezték Csuja Imrét.

Azt ajánlom nektek, hogy kóstoljátok meg ezt a francia ínyencfalatot, nem mintha olyan különleges lenne, de mégis üdítő a mai amerikai hamburgerdömpingben. És siessetek, mert ki tudja, lesz-e még ilyen a mozikban…