„A gyanakvó elme saját démonokat idéz.”

A néhai dicső szamuráj, később földönfutóvá vált, idősödő ronin elmeséli élete történetét. Lassan, tagoltan beszél. Mély hangja, ritkán feltörő kegyetlen nevetése hipnotikus erejű, miközben feltárul előttünk a japán nyelv egyedülálló szépsége. A történet, amit tőle hallunk a maga egyszerűségében is szívszorító.

Kevesen néznének ma már meg egy 1962-ben készült, több mint két órás, fekete-fehér szamurájfilmet, pedig Japán valaha élt egyik legnagyobb rendezője, Masaki Kobayashi alkotta meg ezt az egyedülálló remekművet Yasuhiko Takiguchi novellája alapján. És Kobayashira mindig érdemes odafigyelni.

Hiába régi ez a mozi, nincs benne egyetlenegy gagyi, idejétmúlt perc sem, a mai napig ugyanolyan drámai, és feszültségteli, mint amilyen 50 évvel ezelőtt lehetett. Bár valóban nem gyors a sztori tempója, sőt mai szemmel nézve akár a párbeszédek is kissé körülményeskedőnek tűnhetnek, de a Harakiri számtalan erénye mindezért nagyon bőségesen kárpótolja a kicsit is türelmesebb nézőt. Kezdjük mindjárt a fényképezéssel, ami rendkívül szép képekkel operál. Az idill pillanatait pedig legalább olyan meggyőzően ábrázolják, mint később a téllel beálló nyomasztó szegénységet. Felejthetetlen még a szembenálló szamurájok párbaja, akik mögött a viharfelhők gyülekeznek. Más jelenetekből pedig egyenesen árad a feszültség, ami leginkább abból fakad, hogy jó ideig fogalmunk sincs róla, mi lehet főhősünk valódi célja. Mindezt Kobayashi remekül megtámogatja a tradícionális japán hangszerekkel, illetve van egy még erősebb eszköze, a hirtelen beálló, vérfagyasztó csend.

„Ki ismerheti az emberi szív titkát?”

Maga a forgatókönyv nagyszerűen adagolja a különböző információkat és helyenként az idősíkokat is variálják, míg a legvégén összeáll az egész. Ráadásul kiváló, idézhető szövegekből sincsen hiány, csakhogy teljes legyen az összkép. Mégis, ami a szimpla mesterségbeli tudás fölé emeli jócskán a filmet, az a rendkívül erős drámai töltet. Már rögtön az elején az ifjú szamuráj története, amely kezdetben talán kissé szánalmasnak tűnhet is, a végére hihetetlenül brutálissá és nyomorúságossá fajul. És ahogy telik tovább a játékidő, egyre inkább a lelkünkre telepedik ez a jelenet, egyre szomorúbbá, egyre kegyetlenebbé válik a szemünkben. De nem csak ez az egy jelenet. A különböző döntések, amelyek akár helyesnek is tűntek az adott pillanatban, mind előrevetítik a sötét végzetet. Amúgy szimpatikus főhőseink a legnyomasztóbb éhezés közepette lennének kénytelenek boldogulni, ha egyáltalán bármi esélyük lenne erre ebben a társadalomban. Hihetetlen kemény jeleneteket láthatunk, elég ha csak a halott apa után bevágott, halálra ítélt csecsemő képsorára gondolunk. Egy ilyen sötét, pesszimista világban nem érdemes élni, de úgy igazán meghalni sem. A történetnek van némi mögöttes tartalma is, mely szembeállítja a szamurájok hazug, látszatvilágra épülő értékrendjét az emberségesség örök megnyilvánulásaival. Nem meglepő módon ugyanis főhősünk elbukik, de az erkölcsi fölény és az igazság egyértelműen az övé, a ház urait minden létező fronton megalázza, akik nem is tehetnek mást, minthogy hazudnak a klán hírnevének megtartása végett, ezzel tökéletesen bizonyítva Tsugomi mondanivalóját. Annál is nyomorultabb ez a befejezés, mivel Tsugomit végül csak az új kort jelképező puskákkal képesek megállítani.

„Az a kardforgató, aki sose volt csatában, olyan mint az úszó, aki a szárazföldön tanult úszni.”

De ha azt hiszitek, hogy csak egy nagyon sötét, végtelenül nyomasztó drámát kaptok, akkor bizony tévedtek. Azok a szamurájkardok nem véletlenül lógnak hőseink oldalán. Bár igazán csak a játékidő legvégén lesz rájuk szükség, de akkor rájövünk, hogy megérte eddig várni velük. Némely harcjelenet gyors, és kegyetlen, de van, amelyik inkább az esztétikájával akar meggyőzni minket. Egy dolog azonban közös bennük, mindegyik végtelenül realista. Minden egyes vágásnak szerepe van, minden egyes szúrás lehet halálos; a küzdőfelek arcán érezzük, hogy milyen súlya van minden mozdulatuknak, hisz bármelyikük az életével fizethet. Ez különösen a legvégső összecsapásnál érhető tetten, mely a legjobb olyan jelenet a filmtörténetben, ahol egynek kell harcolnia sokak ellen. Elképesztően, a zsigerekig hatóan izgalmas rész, a filmvászon egyik legtökéletesebb rituális öngyilkossága, melynek mégis sikerül egészen végig a realitás talaján mozognia. Hősünknek bár semmi vesztenivalója nincs, az ösztönök mégis dolgoznak benne, ahogy űzött kutyaként harcol, menekül a többi szamuráj elől, akik lehet, hogy sokan vannak, de mégis mindannyian félnek tőle.

„Ami másokra vár ma, talán az vár rám holnap” 

Azonban teljesen hiábavaló lenne ez a minden részletre kiterjedő tökéletesség, ha a főszeplőt nem úgy hívnák, hogy Tatsuya Nakadai, aki nem csak Japánban, hanem világszinten is a valaha élt legnagyobb színészek közé tartozik. Még nem ismertem a munkásságát, amikor először láttam a Harakirit, és első blikkre kicsit csalódást keltő volt, hogy egy ilyen jelentéktelen csövesnek tűnő férfi lesz a főszereplő. Csakhogy ez szándékos koncepció volt az alkotók részéről, hisz a klán vezetőivel együtt mi is fokozatosan tudunk meg egyre többet róla, illetve kerülünk egyre jobban a hatása alá. Mi sem bizonyítja jobban Nakadai színészi képességeit, mint hogy a forgatás idején mindössze harminc éves volt, mégis tökéletesen játszotta el az idősödő nagypapát úgy, hogy egy pillanatnyi kétely nem merült fel a nézőben. Ráadásul nagyon sokszínű karaktert kellett alakítania, nem csak egy titokzatos, nagy harcost, de szerető nagypapát, bosszúszomjas ronint, lelkiismeret furdalástól gyötrődő apát is. Azonban ha csak pályafutása néhány filmjét megnézzük, rögtön egyértelművé válik, hogy minden szerepében teljesen más karaktert alakít, és mindegyiket egyformán kiválóan. A Harakirinek pedig minden egyes másodpercét uralja, karizmatikus jelenlétének köszönhetően átitatja a képkockákat egy olyan hiteles erő, amely egyértelműen maga alá gyűri a nézőjét, illetve a többi szereplőt Nakadai tekintélye.

A Harakiri egy évtizedeken, kontinenseken, kultúrákon átívelő remekmű, amely sajnos nem kapta meg soha ugyanazt az elismerést, mint mondjuk Kuroszava kiváló munkái, holott semmivel sem marad el azoktól. Magyarországon is kapható DVD-n, magyar felirattal, úgyhogy szerezzétek be, és engedjétek át magatokat a gyönyörű képeknek, a kőkemény drámának és a lehengerlő színészi alakításoknak.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!