Előtted a soha véget nem érő országút, feletted a ragyogóan kék ég, a segged alatt egy gyönyörű, bivalyerős sportkocsi, a szél pedig az arcodat simogatja. Tövig nyomod a gázpedált, soha többé senki sem állíthat meg, túl vagy már mindenen, és tökéletesen szabad vagy. Az érzékszerveid kiélesedtek a narkótól, mégis ami valamikor igazán fájt, abból mostanra már semmit sem érzel. A zsaruk ott loholnak a nyomodban, de soha nem fognak utolérni.

Az 1971-es Száguldás a semmibe nem csak egy átlagos autósüldözős film, és nem csak ezt az életérzést mutatja be nekünk, soha sem látott hiteleséggel. Ebben az időben a hollywoodi stúdiókorszaknak már rég lehanyatlott, az új korok titánjai (Spielberg, Lucas, Coppola és Scorsese) pedig még csak a küszöbön dobogtak. Hollywood ekkor kísérletezett a korábbi európai újhullámosok példájára, hogy újra megtalálja saját hangját, illetve a siker receptjét. Nem véletlen, hogy rengeteg emlékezetes mozi készült ebben az időben, melyek közül e kis gyöngyszem egyértelműen kiemelkedik.

"Hugi, én vagyok az, Bubus!"

Azért erre nem voltam felkészülve lelkiekben. Annyira sokkoló élmény volt, hogy nehéz szavakba öntenem.

A Tökéletes katona 2 fiaskója utána Jean-Claude Van Damme visszatért. Egyenesen dvd-re. Vagy 2001-ben talán még videóra, de ez végülis a mi szempontunkból mit sem számít. Ringo Lam-et viszont nem értem. Miért csak Van Damme-al hajlandó Amerikában forgatni? És miért dolgozik videóra?

"A művet Christopher Reeve emlékének ajánljuk. Nélküle sohasem hittük volna, hogy egy ember képes repülni."

A második rész jóval nehezebb eset, mint az első. A háttértörténetet sok helyen megtalálhatjátok, ha beírjátok a keresőbe a Superman 2 szavakat. A lényeg, hogy Donner egyszerre akarta leforgatni az első két részt, de a producerek kirúgták, amikor már kész volt a munka nagyjával, és Richard Lestert ültették a helyére. Valószínűleg azért pont őt, mert valamilyen szinten részt vett a produkcióban, így egyszerűbb volt őt felkérni, mint egy teljesen új arcot. Azonban nagy hibát követtek el, mert bár Lester jó rendező, ha a Beatlesről, vagy a Három testőrről van szó, de Supermanhez az égvilágon semmi köze sincs.

Kár is lenne tagadni; féltem attól a naptól, amikor újra meg kell néznem ezt a szart. Ezelőtt életemben egyszer láttam, 12 évesen az HBO-n. Tudjátok milyen az ember 12 évesen. Falja a filmeket egymás után, jókat-rosszakat, mindent. Sosem élveztem úgy a filmnézést, mint akkor. Miután megnéztem a Tökéletes katona 2-t, kikiáltottam minden idők egyik legrosszabb filmjének, a Holló 2 mellett, amit szintén akkoriban láttam. Nem mellesleg azóta nem nézek új Van Damme akciózásokat. Szerintem ezzel már sokat elmondtam.

„Úgy érzem magam, mint egy kisiskolás, aki egy isten kezét fogja.”

Azt hiszem illene a Supermannel való hozzáállásommal kezdeni. Gyerekkorom nagy hősei közé tartozik, csakúgy, mint Batman vagy Zorro, vagy Pókember. A Superman számomra leginkább a '78-as filmet jelenti, bár néztem a negyvenes évekbeli rajzfilmsorozatot és a Lois és Clarkot is, bár ez utóbbi Teri Hatcheren kívül annyira nem jött be. Supermant azért szeretem, mert tud repülni, és én is úgy akarok repülni, mint ő. Szárnyak nélkül, pusztán az akaratommal a város felett. Néha sikerül is. Álmomban. Ami miatt el tudok vonatkoztatni a piros bugyitól és a gyerekes felfogástól, az a pátosz, ami Superman figuráját körül veszi az eredeti filmben. Ma a képregénymozik korában pedig még jelentősebbnek tűnik.

Alig egy évvel a Star Wars hódítása után került a mozikba az első nagyszabású képregényfilm. Kicsire nem adtak az alkotók, egyből a legnagyobb hős, Superman kalandjait vitték vászonra. Rekordköltségvetéssel indították útjára a Krypton utolsó fiát, olyan speciális effektekkel, amilyeneket még nem látott a világ. Az írással nem kisebb egyéniséget bíztak meg, mint Mario Puzo-t, aki A keresztapáért felelős, továbbá szerződtették egy rövid szerepre a kor legnagyobb színészét, Marlon Brando-t is, ezzel bizonyítva, hogy nem egy idétlen gyerekfilmet készítenek. Rendezőnek pedig a sokáig tévés munkákkal bizonyító, majd az Ómen című horrorfilmmel befutott Richard Donnert kérték fel.  A képregény maga egyébként ezidőtájt éppen egy nagyon komoly hullámvölgyben volt, és csak a film elképesztő sikerének köszönhető, hogy újra szárnyalni kezdtek az eladási mutatók.

„Imádni fogják a légiót. Egy emberként, tiszta szívből.” 

Van Damme első olyan filmje, amit már nem vetítettek a mozikban, csak videón forgalmazták. Pedig olyan nagy színvonalbeli különbség igazából nincs is. A kalandor után újra egy kosztümös film, ezúttal azzal a céllal, hogy bemutassák a francia idegenlégiót. Szerintem elég jó ötlet, erre lehet építkezni. Van Damme felhagyott a hongkongi rendezőkkel (legalábbis kifogyott belőlük), és mivel még mindig a korábbi sikereit próbálta megismételni, ezért újra elővette Sheldon Lettich-et, bár ezúttal csak társírónak. Vele készítette az Oroszlánszívet, amelyben Jean-Claude az idegenlégióból szökik meg. Gondolták, most kicsit kibővítik a témát.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy Ian Fleming, aki megteremtette a 20. század második felének egyik legemlékezetesebb hősét, James Bondot. Kezdetben azonban nem mentek ilyen simán a dolgok; a legtöbb kísérlet a 007-es ügynök kalandjainak megfilmesítésére az ötvenes években vagy kudarcot vallott (Commander Jamaica), vagy visszhang nélkül maradt (’54-es Casino Royale). Egyik ilyen kudarc volt a James Bond, titkosügynök című tervezet is, amelyet Kevin McCloryval és Jack Whittinghammel közösen készített. Mivel ebből sem lett semmi, Fleming a felgyülemlett ötletekből megírta a Tűzgolyó című regényét. Természetesen a többiek ezért beperelték őt, és az elkövetkezendő 30 évben rengeteg jogi hercehurca adódott emiatt a meg nem valósult tervezet miatt. És emiatt nem a Tűzgolyó lett a legelső Bond film, majd amikor mégis elkészülhetett, McClory akkor is túlzottan beleártotta magát (neki köszönhető például a túl sok vízalatti jelenet). Később pedig még egyszer, A kém, aki szeretett engem forgatása előtt is beperelte McClory a sorozat producereit. Végül 1983-ban két 007-es film is a mozikba került, McCloryt ugyanis nem nagyon zavarta, hogy egyszer már feldolgozták ezt a történetet Tűzgolyó címmel.

Na de nézzük milyen is lett az elkészült mű, az eddigi egyetlen 007-es újrafeldolgozás.

Miután Ringo Lam nem igazán jött be, Van Damme egy újabb hongkongi rendezővel próbálkozott; Tsui Harkkal. Gyakorlatilag nem maradt más nagy név Hongkongban. Azért Van Damme megnézhette volna a Szebb holnap 3-at.

A többséggel ellentétben én egyáltalán nem vártam ezt a filmet, sőt kifejezetten visszatetszőnek találtam, hogy felnőtt emberek visszamennek 8 éves kisgyerekbe, hogy „húúú, itt 5 szuperhős lesz egyszerre”. Mivel Magyarországon a képregénykultúrának nincsenek igazán hagyományai, ezért nem is értettem ezt a felhajtást, az pedig végképp meglepő volt, hogy tegnap a moziban egy négynapos hétvége után is teltház volt a vetítésen. Meg lett mondva, hogy jó film, fogyasszad! Pedig az előzményfilmek erre a bizalomra nem feltétlenül adtak okot, igazán jónak csak a Vasember első részét mondanám, a Hulk-okat meg lehet nézni egyszer, az Amerika kapitány a legjobb esetben is csak egy közepes, míg a Thor kifejezetten gyenge. Most ha ilyen szánalmas alakokból próbálnak szuperhős sereget összehozni úgy, hogy az olyan jóarcokat, mint az eredeti Bosszúállók képregényben szereplő Pókember és Rozsomák kihagyják, akkor nekem hadd ne nedvesedjen már látatlanban is a bugyim.

Aztán azért természetesen én is ott ültem a moziban.

De utálni fogom, amit most le kell írnom.

Amikor az első Bourne filmet néztem, nem volt rossz, de alig bírtam végigülni, mert arra gondoltam, hogy azért ez mennyivel szarabb egy James Bondnál. Semmi stílus, vagy lenyűgöző látványosság, csak egy korrekt sztori. 
Mostanra odáig jutottunk, hogy a Quantum of Solace-nél azért mennyivel jobb volt a Bourne ultimátum.
És azért ez így nincs rendjén. Nem feltétlenül az a baj, hogy nagyon hasonlítanak az akciójelenetek, hanem az, hogy nincsenek annyira jól megcsinálva, mint a fent említett filmben, holott szemmel láthatóan jóval drágábbak voltak. És még így is az akciókra lehet a legkevesebb panaszom.

Az előző néhány Van Damme film bevételei nem igazán feleltek meg a várakozásoknak, igazából csak nemzetközi szinten tudták visszahozni a befektetett pénzt. Úgyhogy a belga harcos próbálta újra megtalálni a siker receptjét, így John Woo után ismét egy hongkongi rendezőt csábított át Hollywoodba.

Mikor még gyerekként elolvastam a Casino Royale regényváltozatát, nem csodálkoztam, hogy sosem készült belőle igazi James Bond film. Az egész cselekmény alig néhány helyszínen játszódik, egyik sem túl látványos, a főgonoszt jóval a történet vége előtt egy ismeretlen bérgyilkos fejbe lövi, Bond szerelmes lesz, és sehol egy egész világot fenyegető terv. Úgy gondoltam ezek után túlságosan is át kéne írni, hogy valódi Bond film lehessen belőle, akkor azonban elvész a lényeg, és az egész hangulat. Átkozottul tetszett a regény, el voltam ragadtatva tőle, és úgy tűnt, hogy sosem készül majd belőle film.Végül a forgatókönyvírók elkészítették belőle minden idők legjobb Bond adaptációját.

A kalandor már nem tartozott hozzá a gyerekkoromhoz. Talán egyszer láttam belőle részleteket valamelyik kereskedelmi adón, de nem igazán emlékeztem. Viszont nem hagyhattam ki: ez Van Damme első és eddigi egyetlen rendezése, a partnere pedig nem más, mint Roger Moore. Tehát Jean-Claude és az egyik James Bond egy filmben? Ezt látnom kellett!

„A kockák között. Mi most ott vagyunk?”

Úgy tűnik a közönség képtelen megunni a képregényadaptációkat, így tulajdonképpen elkerülhetetlen volt, hogy bizonyos alkotók reflektáljanak erre.

Ha láttátok a Ha/ver-t, és túl erőszakosnak, vagy morbidnak találtátok, akkor a SUPER-t kerüljétek el olyan messziről, amilyen messziről csak tudjátok! Nagyon hasonló a két film alapkoncepciója, annyi különbséggel, hogy a Ha/ver nem vitte végig olyan következetesen, mint a SUPER. A Ha/ver a végére már képtelen volt a valóság talaján maradni, és annyira látványos, ütős, de mindenekelőtt szórakoztatóan cool akciójelenetek sorjáztak benne, amelyek még legnagyobb szuperprodukciókat is felülmúlták.

Na itt ilyesmiben ne reménykedjetek egy pillanatig se. Főhősünk ezesetben is egy lúzer, és az is marad a történet végéig. Itt nem lesz jet pack-es akció, vagy romba döntött város, helyette betekintést nyerhetünk egy nagyon meggyötört ember életébe, aki elhatározza, hogy szuperhős lesz. Mert csak egy őrült, elfojtásokkal teli fickó találhat ki ekkora marhaságot, aki a legkevésbé sem alkalmas arra, hogy meghúzza a határvonalat a jó és a rossz között. De ne hidd azt, hogy ez valamiféle lelkizős dráma, a SUPER ugyanis elképesztően szórakoztató az első perctől az utolsóig, bár ez a fajta szánalmas, fájdalmas, brutális és éjfekete humor nem nyerheti el mindenki tetszését.