„Úgy érzem magam, mint egy kisiskolás, aki egy isten kezét fogja.”

Azt hiszem illene a Supermannel való hozzáállásommal kezdeni. Gyerekkorom nagy hősei közé tartozik, csakúgy, mint Batman vagy Zorro, vagy Pókember. A Superman számomra leginkább a '78-as filmet jelenti, bár néztem a negyvenes évekbeli rajzfilmsorozatot és a Lois és Clarkot is, bár ez utóbbi Teri Hatcheren kívül annyira nem jött be. Supermant azért szeretem, mert tud repülni, és én is úgy akarok repülni, mint ő. Szárnyak nélkül, pusztán az akaratommal a város felett. Néha sikerül is. Álmomban. Ami miatt el tudok vonatkoztatni a piros bugyitól és a gyerekes felfogástól, az a pátosz, ami Superman figuráját körül veszi az eredeti filmben. Ma a képregénymozik korában pedig még jelentősebbnek tűnik.

Alig egy évvel a Star Wars hódítása után került a mozikba az első nagyszabású képregényfilm. Kicsire nem adtak az alkotók, egyből a legnagyobb hős, Superman kalandjait vitték vászonra. Rekordköltségvetéssel indították útjára a Krypton utolsó fiát, olyan speciális effektekkel, amilyeneket még nem látott a világ. Az írással nem kisebb egyéniséget bíztak meg, mint Mario Puzo-t, aki A keresztapáért felelős, továbbá szerződtették egy rövid szerepre a kor legnagyobb színészét, Marlon Brando-t is, ezzel bizonyítva, hogy nem egy idétlen gyerekfilmet készítenek. Rendezőnek pedig a sokáig tévés munkákkal bizonyító, majd az Ómen című horrorfilmmel befutott Richard Donnert kérték fel.  A képregény maga egyébként ezidőtájt éppen egy nagyon komoly hullámvölgyben volt, és csak a film elképesztő sikerének köszönhető, hogy újra szárnyalni kezdtek az eladási mutatók.

A történet elején szétnyílik egy függöny, és az Action Comics című képregényt láthatjuk, amit egy kisfiú lapozgat, így egyből bekerülünk ebből a különleges világba, onnan pedig egyenesen ki az űrbe, ahol kezdetét veszi a zseniális főcím, amely több millió dollárt emésztett fel a film költségvetéséből. Mindeközben pedig szól John Williams csodálatos zenéje, amely később legendássá vált, és örökre egybeforrt a figurával. Érdekes, hogy alig egy évvel a Csillagok háborúja után újra képes volt letenni egy másik örökbecsű és halhatatlan muzsikát az asztalra. A szereplők felsorolása egyébként megmosolyogtató; Marlon Brando-t tüntetik fel főszereplőként, aki összesen húsz percet szerepel, utána pedig Gene Hackman-t, aki Lex Luthorként szintén csak mellékszereplő. Az akkor még ismeretlen Christopher Reeve csak utánuk következik, Margot Kidder neve pedig leghátul kullog. A főcím végére pedig eljutunk a Földről a Krypton bolygóra.

Ennek a résznek valóban Marlon Brando a főszereplője. A történet elején elítéli azt a három gazfickót, akiknek majd csak a folytatásban lesz igazi jelenőségük. Mivel eredetileg egyszerre akarták eredetileg leforgatni a két részt, ezért nem csoda, hogy tudtak előre gondolkodni. Brando egyébként fenséges a bolygó pusztulását előre látó, a fiát feltétel nélkül szerető Jor-el szerepében, valóban megadja a filmnek azt a komolyságot, amire szüksége van. Az eredeti magyar szinkronban Vass Gábor kölcsönözte a hangját, akit én köztudottan nagyon nem bírok, de ebben a szerepben tökéletes. Nem hasonlít a hangja egyáltalán Brandoéra, de hatalmas tekintélyt kölcsönöz neki, valóban remek teljesítményt nyújt. A Krypton bolygó nekem mindig is nagyon tetszett; sterilitásával, kristályaival és letisztultságával annyira más világot mutat be nekünk, mintha tényleg egy másik bolygón lennénk. A fantáziadús díszlettervezés diadalát ünnepelhetjük ebben a részben.

A Smallville-i jelenetek ezzel ellentétben egy nosztalgikus, régi Amerikát ábrázolnak, gyönyörűen fényképezve. Smallville-nek csak nagyon átmeneti szerepe van, hosszú, lassú snittekben követhetjük nyomon hősünk szomorúságát, ahogy nevelőapja, Jonathan Kent meghal, az ifjú Clark pedig elindul a nagyvilágba. Megépül az Északi sarkon a Magány Erődje, ahol ismét megjelenik Marlon Brando, hogy kitanítsa fiát mindarra, amit tudnia kell. Ez ismét egy fantasztikus jelenet, ahol csak apró részleteket hallhatunk Jor-el tanításából, miközben az űrben barangolhatunk színpompás fények kíséretében.

A nyugodt tempót felváltják a dinamikus vágások, ahogy megérkezünk Metropolisba, ami tulajdonképpen nem más, mint a ’70-es évek New Yorkja. Megismerjük a főhősnőt, Lois Lane-t, egy álmodozó, vagány csajszit, aki hiába újságíró, mégsem tud helyesen írni. A szerepet Margot Kidder játssza, akiben mint színész semmi kivetnivalót nem találtam, de szerény véleményem szerint egyszerűen nem elég dögös ahhoz, hogy ő legyen az Acélember nagy szerelme. Az arca inkább emlékeztet egy besavanyodott tanárnénire, semmint egy szexi riporternőére. Vele szemben Christopher Reeve az elképzelhető legjobb választás Superman és Clark Kent szerepére. A magassága, a testfelépítése, acélos álla, fekete haja és kék szeme minden idők leghitelesebb filmes szuperhősévé teszi, mintha valóban csak a képregény lapjairól lépet volna le. Se előtte, se utána senki sem tudta ilyen jól ábrázolni ezt a karaktert, pedig próbálkoztak jópáran. Clark Kentként viszont teljesen megváltozik a hangsúlya, a testtartása, a hozzáállása, és Reeve ezt is remekül hozza. Persze nem volt egy színészisten, de mint Superman örökre bevonult a filmtörténelembe.

A főgonoszt, Lex Luthort Gene Hackman alakítja, aki sokkal inkább egy komikus mellékszereplő. Egyszerre zseniális és pitiáner, önelégült és szórakoztató. Sokan kárhoztatják a szerepet, hogy túl komikusra vették a hangsúlyt, de valójában Luthor nem is szerepel annyit, és igazán jó poénjai vannak, segítői pedig igazi szerencsétlenek. A filmben egyébként remekül eltalálták a humor és a komolyság egyensúlyát. Donner tudta, hogy egy olyan filmet készít, amelyben egy vörösbugyis alak repked a levegőben, és mint ilyet, nem lehet teljesen komolyan venni. De azt is tudta, hogy az amerikai popkultúra talán legnagyobb hőséről van szó, tehát nem lehet teljesen elhülyéskedni. Utódai, Richard Lester és Bryan Singer rendszeresen beleestek e hibák valamelyikébe. Luthoron kívül Supermannek is vannak saját magára reflektáló jelenetei (zseniális, ahogy ránéz az újfajta telefonfülkére), és ironikus beszólásai is akadnak jócskán („A hideg rázza?”, „Nem működik a lift?”, „Repülés közben sosem iszom”). Emellett Loisnak is van humora, ahogy a többi mellékalaknak is, mint Perry Whitenak, vagy Jimmy Olsennek.

Superman, Lois és Clark viszonyát szintén remekül sikerült ábrázolniuk a készítőknek. Jónéhány visszafogottan szexuális utalás van kettejük között, ami a gyerekeknek sem túl sok, a felnőttek viszont remekül szórakozhatnak rajta. Csodálatos az a jelenet, amelyben Superman elviszi Loist egy kicsit repülni. Minden lány álma valóra válik ebben a részben, és nem hiszem, hogy ne lenne olyan kamaszfiú, aki ne vinné el egy kis repülőkörútra titkos szerelmét. John Williams fantasztikus aláfestő zenéjével többletjelentést kap az egyébként nagyszerű jelenet. A film többi részétől eltérően Lois gondolataiba is bepillantást nyerhetünk, amivel még intimebbé válik ez a kis epizód. Így Margot Kidder ellenére meg tudjuk kedvelni Loist, ennek köszönhetően válik megrázóvá az a jelenet, amelyben meghal. Donner ezt nyugodt, távoli képekkel, zene nélkül ábrázolja, szerintem tökéletesen. Így azonban nem érhet véget egy vidám képregényfilm, úgyhogy Superman visszaforgatja a Földet. Ez a buta ötlet több szempontból is hibádzik, egyrészt nem változnának meg a fizikai dolgok a Föld visszaforgatásától, és nem mellesleg azt a problémát is felveti, hogy ha Superman ilyen sebességgel tud repülni, miért nem állítja meg egyből Luthor rakétáit?

A trükkökről még nem ejtettem szót, pedig e film esetében igencsak fontosak. Donner és forgatócsoportja olyan speciális effekteket próbáltak megvalósítani a vásznon, amilyeneket addig még soha senki. Ez rengeteg idejükbe, és még több pénzükbe került, aminek köszönhetően túllépték a határidőket és a költségvetést is. Persze mindez végül busásan megtérült számukra, de ez vezetett később a rendező kirúgásához, és a második rész kudarcához. A trükkök abban az időben fergetegesnek számítottak, mindamellett tökéletesen megállja a helyét a nem sokkal korábban készült Star Warssal szemben. Superman tényleg megtesz minden elképzelhetőt, és elképzelhetetlent: fél kézzel szállít el egy helikoptert, beáll hajtóműnek egy repülőgépbe, rakétákat állít meg, mindeközben pedig még arra is van ideje, hogy a fán ragadt kiscicát megmentse. És, hogy mindez milyennek tűnik mai szemmel? Christopher Reeve repülése helyenként tényleg elképesztő, máshol könnyebben kiszúrható a vetített háttér. A mai trükkdömpingben már nem esik le ettől az állam, de abszolút nézhető, vállalható, egyáltalán nem mondanám gáznak. A biztos, hogy a korát messze megelőzte, és az is teljesen egyértelmű, hogy az összes ’80-as évekbeli folytatás ennél bőven rosszabb technikai színvonalon készült el.

2000-ben kiadták a film bővített verzióját, ami az eredetihez képest 8 plusz percet tartalmazott. A Kryptoni jelenetek kissé kibővültek, Marlon Brando kapott egy megható jelenetet a Magány Erődjében, illetve Supermannek át kell verekednie magát Luthor csapdáin, mielőtt bemegy hozzá. A plusz jelenetek kissé komolyabb tartalmat adnak a filmnek, de továbbnyújtják két és fél óra hosszúra. Így elmondható, hogy tulajdonképpen teljesen mindegy, hogy melyik verziót nézzük, egyik sem rosszabb, vagy jobb a másiknál. Ennek megfelelően új szinkront is készítettek itthon a Supermanhez, azonban elég igényesen tették ezt, megtartva sok eredeti hangot, egy mai viszonyok között igazán színvonalas munkát sikerült az asztalra tenniük. A szövegen is változtattak egy kicsit, és a hangcserékre se lehet igazán panaszunk, Láng Józsefet például Tordy Géza helyettesíti Lex Luthor szerepében. Az én szívemhez ugyan közelebb áll az eredeti szinkron, de tény, hogy az újnak sokkal jobb a hangkeverése. Szerencsére a magyar kiadású dvd-n megtalálható mindkét változat, és azt hiszem, mindenki így járt a legjobban. A hiperszuper négy lemezes kiadást kezünkbe véve mégsem lehetünk teljesen elégedettek, ugyanis a temérdek mennyiségű extráról lemaradt a magyar feliratozás, így aki nem tud angolul, annak ezek teljesen feleslegesek.

Bárhogy is legyen, a Superman első része mindenesetre egy korát jócskán megelőző film, amely mai napig az egyik legjobb szuperhősmozinak számít. Mivel korunkban a CGI effekteknek hála a virágkorát éri a műfaj, így a Superman még jelentősebbnek tűnik. Egy folytatásának sem sikerült még csak megközelítenie sem kiemelkedő színvonalát, de a Superman első részére egyetlen rossz szavunk sem lehet.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!