Előtted a soha véget nem érő országút, feletted a ragyogóan kék ég, a segged alatt egy gyönyörű, bivalyerős sportkocsi, a szél pedig az arcodat simogatja. Tövig nyomod a gázpedált, soha többé senki sem állíthat meg, túl vagy már mindenen, és tökéletesen szabad vagy. Az érzékszerveid kiélesedtek a narkótól, mégis ami valamikor igazán fájt, abból mostanra már semmit sem érzel. A zsaruk ott loholnak a nyomodban, de soha nem fognak utolérni.

Az 1971-es Száguldás a semmibe nem csak egy átlagos autósüldözős film, és nem csak ezt az életérzést mutatja be nekünk, soha sem látott hiteleséggel. Ebben az időben a hollywoodi stúdiókorszaknak már rég lehanyatlott, az új korok titánjai (Spielberg, Lucas, Coppola és Scorsese) pedig még csak a küszöbön dobogtak. Hollywood ekkor kísérletezett a korábbi európai újhullámosok példájára, hogy újra megtalálja saját hangját, illetve a siker receptjét. Nem véletlen, hogy rengeteg emlékezetes mozi készült ebben az időben, melyek közül e kis gyöngyszem egyértelműen kiemelkedik.

A forgatókönyvet Guillermo Cabrera Infante írta, két valóban megtörtént eset alapján. Az egyik egy ámokfutó története, aki teljes sebességgel belerontott a rendőrségi blokádba, a másik pedig egy rendőrtiszt szomorú esete.  A vak disc jockey, Super Soul karakterét a legendás énekesről The Big Booperről mintázta. A rendezést Richard C. Sarafian vállalta el, aki kiváló munkát végzett, úttörőnek számított például abban, hogy körbekamerázta magát az autót, ezáltal sokkal hitelesebb üldözéseket forgatott, mint őelőtte bárki. Érdekes, hogy miután letették ezt a filmet az asztalra, később soha még csak a közelébe se merészkedtek ennek a színvonalnak. Infante nem írt több forgatókönyvet, Sarafian pedig sokat rendezett, de többnyire már csak tévéfilmeket.

A főszerepben Barry Newman látható, aki később Petrocelliként futott be. Eredetileg Gene Hackmant akarták szerződtetni, de a stúdió utasítására be kellett érniük egy ismeretlennel. Newman nem egy igazán emlékezetes, vagy különösebben karizmatikus alkat, mégis tökéletes a szerepre. A főhős, Kowalski karakteréről igazából nem tudunk meg sokat. Kezdetben azt hisszük azért száguld, hogy megnyerjen egy fogadást, de ennek aztán az ég világon semmi jelentősége nem lesz később, ez csak a kiindulópont. Rövid flashbackekben villan fel előttünk Kowalski múltja, amelyek egyáltalán nem hatásvadászok, hanem éppen olyan rövid felvillanások, amik száguldás közben eszébe juthattak. A motoros, vagy autóversenyzői bukásai, rendőri pályafutásának szomorú vége, vagy éppen szerelmének halála mind visszafogottan jelennek meg, mellőzve bármiféle érzelgősséget, de mégis elmélyítve a karakterét. Mindannyiunk életében voltak komoly bukások, Barry Newman pedig csak épp annyira különleges, hogy szívesen belevetíthessük a saját egyéniségünket, és mi is száguldjunk a végeérhetetlen aszfalton.

Sokan hasonlítják ezt a mozit, az ennél jóval ismertebb, sokkal kultikusabb, és filmtörténetileg is fontosabb Szelíd motorosokhoz. Az összehasonlításnak jócskán van alapja, ugyanis mindkét mozi ugyanarról a fajta szabadságmítoszról, illetve ezek tragikus pusztulásáról szól, miközben epizódok sorában megidézik nekünk a kor Amerikáját. Mégis nagy különbség, hogy Kowalski nem egy hippi, aki csak hányódik a világban, hanem egy olyan férfi, akinek ez az érzés az utolsó mentsvára, és saját maga dönt a végzetéről. Az epizódok tulajdonképpen egy rothadó világot mutatnak be, ahol nem létezik más alternatíva, csak amit ő választ. A hóbortos remete sem tud igazán kívül maradni ezen a létformán, a keresztények korruptak, a buzik pedig becstelenek. A hippik bár segítőkészek – ingyen adnak főhősünknek drogot – mégis az illúzió egy pillanat alatt szertefoszlik, mikor az álombelinek tűnő, anyaszült meztelen motoroslány felajánlja magát Kowalskinak, abban a pillanatban, ahogy a barátja lelép. Minden kívülálló valójában a rendszer része.

Egy ennyire pesszimista filmben a rádió, illetve a vak, néger DJ mégis abszolút pozitív színben tűnik fel. Elhalmozza információval hősünket, egészen addig, míg a fehér paraszt amerikai horda szarrá nem veri a vak rádióst. Mindez remekül példázza, hogy akkoriban a médiát még egy szócsőnek tekintették, melyen keresztül az emberek a nyilvánosság előtt hallathatták a hangjukat, és az igazukat, de végül mindezt tökéletesen el fogja nyomni az erőcentrikus hatalom. Más kérdés, hogy ez nem bigott parasztoknak volt köszönhető, hanem a kényelmes, konformista, elembertelenedett, fogyasztói társadalom hazug ígéreteinek.

Amiért igazán emlékezni fogunk a filmre, az mégis inkább a Dodge Challenger, mely a játékidő igen jelentős részében látható. Az autós üldözések a mai napig tökéletesen megállják a helyüket, pörgősek, de mégis könnyen követhetőek, és 100%-ig hitelesek. Ez a fajta életérzés nagyon sokat dob a film hangulatán, illetve az élvezeti értékén. A zeneválasztás pedig szintén nagyszerű, nem csak a kort festik le tökéletesen, de lendületet is adnak az autós üldözéseknek, nem mellékesen pedig jóval kellemesebbé teszik ezt az amúgy elég nyomasztó témát.

Amiért mégis jóval többé válik a Száguldás a semmibe a motordübörgésnél, az egyértelműen a végkifejlet. Innentől csak akkor olvass tovább, ha már láttad a filmet, számomra például elég nagy meglepetés volt a befejezés, még akkor is, ha utólag beláttam, más vége nem is lehetett volna ennek a történetnek. SPOILER!!! A végén Kowalski előtt az úton két megkerülhetetlen markológép képez legyűrhetetlen akadályt, a háta mögött pedig a zsaruk üldözik. A film elején láthatjuk, ahogy kiautózik a sivatagba, a rothadó szeméttelepre (ami maga az őt körülvevő világ), és dönt. Kicsik és nagyok az út szélén ülve várják a szenzációt, hogy mi fog történni Amerika utolsó hősével, aki a száguldásban találta meg a szabadságát. A DJ hiába üvölt, hogy Állj!, amire a széttört ablaka előtt végig látható stoptábla is figyelmeztet, Kowalski rendíthetetlenül száguld tovább a makolók felé. Mosolya lehet egy bedrogozott ember bódult vigyora, illetve egy önmagával megbékélt, igazán szabad férfi arckifejezése egyaránt. A gyors vágások, illetve az ’Over Me’ című dal pedig hihetetlen energiát adnak ennek a jelenetnek. A Dodge Chellenger beleszáguld a markológépekbe, és hatalmasat robban, mindenki legnagyobb meglepetésére. Kowalski ezt választotta végső megoldásként, mert egy ilyen világban már nem is dönthetett volna másképp, csak úgy, ha mindent maga mögött hagy, és tényleg szabadon hal meg. Lélekben talán keresztülhajtott a markológépeken, a szabadságát soha sem sikerült elvenni, bármennyire is akarták.

És ez az a pont, ahol meg kell emlékeznem a film 1997-es, televízióban  készült remake-jéről is. Nem vettem magamnak a bátorságot, hogy végignézzem, de kíváncsi voltam, hogy mit sikerült kihozniuk ebből az utolsó jelenetből, mely a maga nemében tökéletes, felülmúlhatatlan, és az egyik legjobb befejezés, amihez valaha szerencsém volt. Az eredmény pedig iskolapéldája a valódi FILM erejének, az érzelgős, nyálas giccsel szemben. A remake-ben a Viggo Mortensen által alakított Jim hirtelen felindulásból, szerelmi bánat miatt lesz öngyilkos. Először azt láthatjuk, ahogy átsuhan képzeletben a markológépeken angyalian, vakítóan fehér feleségéhez a mennyországba, majd szuperközeliket az ifjú Aragorn kicsorduló műkönnyeiről, amik a következő snittben már el is tűnnek. Ezután pedig a kommandósok lövöldöznek rá jó ideig, mert hát gyorshajtásért nyilván halál jár, meg minden filmbe kell lövöldözés, baszod. Így azt hiszem megtaláltam a tökéletes példát, milyen is az, ha mindent a számba rágnak, undorítóan giccses formában, és milyen az, ha mindezt egyszerűen, profánul, visszafogottan, de mégis tökéletesen éreztetik velünk. Mert valahol, nyilván kissé komplexebb, és kevésbé egyértelmű formában, de hasonlót próbált mondani a ’71-es film is, viszont az értelmezést már teljesen ránk bízta.

Az eredeti Száguldás a semmibe mozis bemutatásakor egyöntetű kudarc volt kritikailag és pénzügyileg egyaránt. A kritikusok a szemére vetették, hogy túl sok a benzingőzben úszó üldözéses jelenet, a közönség pedig nyilván nem értette azt a többletértéket, amit a film magában hordoz. Ezzel szemben Európában nagy sikert aratott, a brit verzióban ráadásul található egy plusz jelenet, melyben Kowalski felvesz egy titokzatos stoppost, akit Charlotte Rampling alakít. Ez a karakter egyértelműen a halált szimbolizálja, ezáltal még inkább elmélyíti az alkotást, bár tény, hogy túl sokat nem ad hozzá. Mindenesetre a rendező a stúdió nyomására vágta ki, mert attól tartott, hogy a közönség nem értené ezt a rendkívül bonyolult jelenetet.

Magyarországon is viszonylag hamar, már 1973-ban bemutatták. Szinkron azonban csak 1980-ban, a Magyar Televízió számára készült hozzá, többek között Márton András, Szakácsi Sándor, és Reviczky Gábor játékával. Sajnos ebben a formában még nem sikerült beszereznem a filmet, pedig nagy valószínűséggel rendkívül igényes munkáról van szó. Érdekes, hogy ebben az esetben a magyar cím nem csak kreatív, de sokkal jobban kifejezi a film lényegét. Az európai siker hatására újra bemutatták a filmet az USA-ban is, A francia kapcsolattal együtt vetítették, de igazi kultuszfilmmé csak jóval később vált, mikor a televízió is többször leadta.

Érdemeihez méltóan sosem vált elég ismertté, az utóbbi időben is legfeljebb csak pár hozzám hasonló Tarantino fan vetemedett rá, hogy megnézze, pedig ez a mozi ennél jóval több. A Szelíd motorosoknál például sokkal szórakoztatóbb, élvezetesebb és mélyebb alkotás. Talán a készítők sem voltak olyan nagy kaliberű figurák, mint amennyire jól sikerült ez a mozi, de kétségtelenül ott a helye a klasszikusok között. Az autómániások ugyanúgy megtalálják a számításukat, mint a kicsit mélyebb, igényesebb, a holywoodi sablonokba belefáradt réteg. A legjobban persze az járt, aki mindennek a keresztmetszete. Na ideje megnézni a filmet, nyomjad tövig a gázpedált!

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!