Tegnap ismét sajtóvetítésen voltam a Toldiban. Már lassan egy éve járok, de ennyi embert valahogy még sosem láttam egyetlen filmen sem. Alig fértünk el a teremben. Az Oscar-mazsolázóban már megemlítettem a filmet, hiszen 3 jelölést is kapott, köztük a legjobb film kategóriában, úgyhogy már csak hivatalból is kíváncsi voltam, mit is hoztak ki belőle a végén.
A Hamnet egy életrajzi dráma, Maggie O'Farrell 2020-as azonos című, több díjat nyert regényének filmes adaptációja. Nehéz róla bármit is spoilermentesen mesélni, hiszen maga a cím is sugall valami kapcsolatot Hamlet, dán királyfi történetével, s ha ez nem lenne elég, a történet elején mintegy prológusként jelennek meg a sorok: "a Hamnet és a Hamlet nevek felcserélhetőek voltak az Erzsébet-korabeli Angliában." Ami azt jelenti, hogy ugyanazon név két változatáról van szó. Az írónőt is ez a tény indította arra, hogy utánajárjon, milyen kapcsolat lehet Shakespeare fia, Hamnet és híres drámája, a Hamlet között. Szerencsére, én magam úgy indultam neki a filmnek, hogy egyetlen trailert és kritikát sem néztem meg, de még a film történetéről sem olvastam el egy mondatot sem. Szeretek úgy ülni a moziban, hogy várjam, hogyan hat rám az, amit a nézőnek szánnak, anélkül, hogy tudjam, hogyan kellene rám hatnia.
Tudom, hogy szexista, de úgy döntöttem, hogy kezdőképnek ez is bőven megteszi erről a filmről. Higgyétek el, sokkal jobban jártatok még így is, mert a másik ötletem egy sószóró lett volna. És ha ott folytatom, hogy az is ugyanennyit mondana a filmről, akkor már lehet megijedni.
Próbáltam valami hatásvadász képet betenni erről a filmről, de rá kellett jönnöm, hogy nem is az vágott földhöz, amit láttam ebben a filmben, hanem inkább amit elképzeltetett. És szándékosan nem a félrevezető Eredet szót írtam le, ami ugyan nem egy akkora baklövés, mint általában szokott lenni, de azért, ha jobban belegondolok, köze sincs az egészhez.
Most egy nagyon furcsa eset áll fent. Szoktam régebbi kritikákat megosztani, amiket eredetileg máshova írtam, suliújságba, a régi honlapomra, más online felületekre, általában azért figyelek, hogy valami kapcsolódási pont legyen a jelennel. Ennek a filmnek is pár hónapja jött ki a következő része. Már akkor meg akartam osztani, de nem találtam, mert ez a kritikám is egyike annak a közel száz írásnak – és ez egy nagyon durván pozitív becslés –, amik elvesztek, amikor átköltöztem a régi holnapomról a FilmBookra. Viszont a napokban megtaláltam egy részét a régi SF.Blogson, ahova többnyire magán jellegű dolgokat írtam, de úgy néz ki, ez a film annyira tetszett, hogy oda is megosztottam. És bár az a blog sem él már, de azt legalább le tudtam előtte menteni. Úgyhogy a most következő kritika nagyrésze tizenhat évvel ezelőtt jelent meg a megboldogult Fatum Portalon, amit az SF.Blogs közreműködése miatt az eredeti állapotában tudtok olvasni… khm nagyjából.
Amikor a húgom húsz éve megírta a Boszorkányok Éjszakáját öt és félévesen, amiben két fiú és egy lány szerepelt, akik mindenféle bűvös kalandba keverednek a valóság és az alternatív lét határán, azonnal fel kellett volna kapnom a kéziratot és néhány konok kiadó fejéhez csapkodni, amíg meg nem értik, hogy ki kell ezt adni, mert hamarosan minden amerikai megaprodukció ezt a sémát követi majd.
A Pingvin leckék egy igaz történeten alapuló életszagú mozifilm, egy szívhez szóló dráma. A főszereplője egy brit tanár, aki angolt tanítani érkezik a feszült történelmi helyzetet megélő Argentínába. A férfi maga is kiábrándult, kicsit céltalan, s az idegen ország politikai nyomása sem sokat dob a hangulatán. Aztán a legváratlanabb módon felbukkan egy pingvin az életében, akivel különös barátságot köt, s ez sok mindent megváltoztat.
Tavaly Kleber Mendonca Filho filmje Cannesban elnyerte a legjobb rendezőnek és férfi főszereplőnek járó díjat. Hozzávágtak egy FIPRESCI-t is, ha már ott volt (ez a kritikusok díja). Előtte már megkapta januárban a New York-i filmkritikusok díját is mint legjobb idegennyelvű film és mint legjobb főszereplő. Idén ugyanezeket bezsebelte a Golden Globeon is, és minden esélye meg van, hogy megkapja az Oscaron is. A kérdésem csupán annyi, hogy: MIÉRT?
Azt hiszem, teljesen újra kell alkotnom az értékítéletemet. Amikor az ember azt hinné, hogy cirka húsz év tudatos, már-már munkaszerű filmnézés után semmi, de semmi nem tudja sem meglepni, sem felháborítani, sem elborzasztani, sem kiakasztani, akkor jön egy film, ami rá cáfol erre, hogy de de de. Bár ha úgy vesszük, legalább hű maradt a címéhez.
Na, ilyen az, amikor csinálnak egy kurva jó filmet, és aztán semmi reklámot nem tolnak alá. Tegye már fel a kezét aki látta ezt a filmet, aki hallott róla, akinek ajánlották, akinek mondta valaki, hogy ez baromi jó, nézzük meg a moziban! De várjál, melyikben, hol játszák ezt? Láttuk a trailerét? Bocsánat, az előzetesét? Már nem is tudom, miért pont erre ültem be a Filmhéten, totál véletlen lehetett, de nagyon meglepett a frissessége, a szellemessége, hogy végre úgy beszélt a történelmünkről – az elátkozott magyar huszadik századról –, hogy nem seperte a szőnyeg alá, ami történt, és mégis bemutatta a kisembert, hogyan is lehetett mindezt átvészelni. Ezek miatt ez egy nagyon személyes film, mégis szórakoztató módon, amit különösen akkor fogsz élvezni, ha ismertél valakit, aki mesélt ezekről a történelmi dolgokról neked.
A 45. Magyar Filmszemle egyik kiemelt alkotása volt a 2025-ben bemutatott Szenvedélyes nők című film, amelyet hamarosan a Netflixen is elérhet majd a hazai közönség. A filmet romantikus vígjátékként aposztrofálták, de ennél több, hiszen bár valóban tartalmaz humoros jeleneteket, az alaptörténet egyfajta lélektani utazás a női szerepek, a vágy, a társadalmi elvárás, a kísértés és az önazonosság között lavírozva.
Az idei filmszemlén ismét megtekinthette a közönség a Dargay Attila eredeti tervei alapján készült, magyar egész estés rajzfilmet, a Csongor és Tündét. A történet szerint Csongor, a fiatal és bátor királyfi a világot bejárván, s a boldogságot keresvén találkozik Tündével, a tündérlánnyal, akivel azonnal egymásba szeretnek. Boldogságuk akadályba ütközik, hiszen Mirigy, a gonosz boszorkány ármánykodásának célja végig, hogy szétválassza a szerelmeseket, azonban a királyfi mégis felkerekedik, hogy Tündérhonban újra találkozzon a szerelmével. Az úton aztán ördögökkel és próbatételekkel is szembe kell néznie, sok-sok kaland vár rá, s közben azt is megtanulja, hogy mit jelent a boldogság.
Szóval, az van, hogy akármennyire is próbálom újragondolni a dolgokat, egyre inkább oda lyukadok ki, hogy ez a Viharsziget egy meglehetősen csapongó alkotásra sikeredett, amire sajnos egy héttel később egyre kevesebb lelkesedéssel gondolok vissza.
Esküszöm, petíciót fogok benyújtani, hogy a Magyar Nemzeti Filmalap kötelezze a magyar filmeseket, hogy ezentúl afféle running gegként minden egyes magyar alkotásban a szereplőknek legalább egyszer pálinkát kell inniuk. Ha az amerikaiaknak ott a Wilhelm Scream, nekünk jó lesz a Pálinka. A Kálmán napban is tök jól működött, nem igaz? És ebben a filmben is neki köszönhető a poénok 95%-a. Akkor ezt meg is beszéltük, ugye?
Javában pörög a mozikban Timur Bekmambetov legújabb filmje, a Mercy, magyarul Mesterséges kegyelem. Ennek kapcsán előbányásztam egy régebbi írásomat a rendező legjobb filmjéről, személyes kedvencemről a hihetetlenül csodálatos, vizuális orgia Wantedről. Ami az elmúlt tizennyolc évet tekintve immáron kimondható, hogy a legjobb filmje is volt egyben, amit egész egyszerűen képtelen megugrani, és soha nem is fog megugorni. A kritikát pár apróbb változtatással - akkori aktuális hivatkozások törlése - most úgy teszem közzé, ahogy annak idején megjelent.
