ODÜSSZEIA

2026. július 16. - scal

Ebben a filmben az a legszomorúbb, hogy már a marketingesek is látták: akkor lehet a legnagyobb hírverést csapni körülötte, ha elhitetik a világgal, hogy Elliot Page lesz Akhilleusz, Zendaya meg Athéné, mondjuk ez utóbbi stimmel. Mert ugyan ki kíváncsi szegény jó öreg Odüsszeusz kalandjára? Iskolai kötelező, mégsem hallottam sokaktól, hogy különösebben utálták volna. Tele van érdekes szörnyekkel, kalandokkal, meg egy csomó gedvás kérővel, akiket a végén jól kinyírnak. Nekem ez volt az első kötelező, amit kifejezetten szerettem, daktilikus hexameterek ide vagy oda. Hát akkor, hogyan lehet egy ennyire dögunalmas filmet forgatni belőle?

De már túl vagyok a Nolan-mániámon, számomra az utolsó értékelhető filmjét tizenkét éve tette le az asztalra, a Dunkirk teljes értetlenséget, a Tenet enyhe zavartságot, az Oppenheimer pedig abszolút érdektelenséget váltott ki belőlem. Az ember, akinek a rendezői íve az Eredetig szinte egységesen felfelé ívelt, kezdett olyan filmeket gyártani, amelyek már nem váltották ki belőlem ugyanazt az automatikus reflexet: mindegy, miről szól, megyek és megnézem. Sőt, komolyan elgondolkodtam, mekkora az esélye, hogy elrontja a filmet? Racionalizálni fogja? Odüsszeusz hazudozó lesz? Látomások gyötrik? Vagy majd lesz valami realista ábrázolásmód?

Mikori az utolsó szandálos film, ami jól sikerült? Mert a Noé borzalmas film lett, az Exodus pedig nagyjából nézhetetlen. Eleve, hogy lehet hihetővé tenni mesebeli szörnyeket 2026-ban? Ehhez hozzájön, hogy az elmúlt évek olvasmányai árnyalták a bennem élő Odüsszeusz képet – gondolok itt Szophoklész két tragédiájára. Szophoklész aligha szerethette ezt az embert, mert a leleményességét inkább machinálós, hátulról jövős, nem egyenes tulajdonságnak ábrázolja, és valljuk be, ebben azért bőven van valami. Hát az egész trójai faló olyan győzelemhez juttatta a görögöket, amivel mindent kezdhettek, csak éppen büszkék nem lehettek. De az istenek vezették útjukat, kezüket, nyilaikat, szóval valójában rendben van ez. Ők is csak sakkfigurák voltak egy olyan pályán, amit maguk sem értettek igazán.

Nolant foglalkoztathatta a téma, mert ebbe a filmbe aztán belegyúrt mindent, amiben Odüsszeusz neve valaha felbukkanhatott. Itt van Agamemnón drámája, Iphigéneia Auliszban, egy kis Íliász, a végén még az Aeneis is megidéződik. Talán csak azt a jelenetet hiányoltam, amikor Odüsszeusz őrültnek tetteti magát, Palamédész pedig az eke elé teszi a gyermekét, és ezzel leleplezi. Ez a sok minden magával vonta, hogy egy irgalmatlanul hosszú filmet kapunk, de hát epikus, meg a világ első teljesen IMAX-ra forgatott filmje, szóval ennyi jár, nem? Meg persze Hoyte van Hoytema is odatette magát, de hát ő már az Interstellar óta Nolannal van. Úgyhogy igen, a film képei nagyon szépek. Ami nem szép az az Aréna Mozi kiégett IMAX-vászna, mikor akarják lecserélni?

A Gyűrűk ura részei is háromórásak, mégsem érzem őket ennyire lassúnak és vontatottnak. A Volt egyszer egy Amerika meg öt óra, és bár azon érződik a hömpölygés, mégis jót tesz neki. Ennek a filmnek meg leginkább az tett volna jót, ha minimum fél, de inkább egy órát kivágnak belőle. Mert rohadtul érződik, hogy néha csak teng-leng, több szálon fut – csodálom, hogy pont ennél a témánál Nolan megállta, hogy ne kavarjon az idővel, már maga az eredeti mű is úgy épül fel, hogy Odüsszeusz visszaemlékezik. De a sok sallang, a mondandó szájbarágása, a diverzitás trendjének túlhangsúlyozása és Elliot Page indokolatlanul felduzzasztott szerepe azt eredményezték, hogy a film is meghízott.

Ennél is nagyobb baj, hogy magával a kalandozásokkal nem nagyon tudott mihez kezdeni. A harmadik szigetre szállás után már agyfaszom volt, hogy Odiék kimennek – mint Kirk kapitányék – felfedezni az ismeretlen vidéket. Öt perc alatt kiderül, hogy nemcsak gebasz, hanem kurva nagy gebasz van, aztán vágás, menekülés, emberek újraszámolása, hányan maradtak. És ez így lejátszódik legalább hatszor. Persze lehetne örülni annak is, hogy nem gurult el a gyógyszere, mint anno Ray Harryhausennek, és a mitológiai lények úgy néznek ki, ahogy elképzelte az ember, de mégis mintha csak felolvasná a könyvet, semmi érdekes nem történik. Itt jön elő az, amivel Nolant sokan bántják, hogy mennyire fantáziátlan. Ez talán a legjobban a Szkülla és Kharübdisz jelenetnél látszik. Hiába a 70 mm-es IMAX-kamera, a filmből nem derül ki, hogy miért is ne kerülhetnék meg mindkettőt. Nolan legnagyobb ötlete, hogy a falovat nem kerekekre tette, hanem félig beásta a földbe. Hát komolyan, Chris, mennyit gondolkodtál ezen?

A Küklopsz barlangjában fullasztó horrorélmény alakul ki pár pillanat alatt. Az már problémásabb, ahogy Odüsszeusz és társai reagálnak egy ilyen lényre. Az ábrázolása meg olyan, mintha összegyúrták volna Grendelt a Beowulfból és Seggarcot a Prédikátorból, és egy repositio nem ártana az orrának. De ettől függetlenül működik. Kirkénél pedig valami olyan undorító jelenet részesei lehetünk, hogy Carpenter és Cronenberg elismerően nyalogatná egymás ujját. És ez az elidegenítő élmény az egész filmen átsugárzik. Egyetlen szendvicset hoztam, de nem igazán találtam alkalmas időpontot, hogy befaljam hányás nélkül. És ez szerintem baj.

Mármint, hogy ez az egész utazás nem kalandként, hanem visszatetsző, gyomorfogató élményként van tálalva. A franc se lenne kíváncsi Odüsszeusz kalandjaira, ha ez ebben a hangnemben íródott volna. De ez adaptáció, és annak is örülni kell, hogy tisztelettel nyúl az anyaghoz – kivéve, amikor öt percenként bevágják Zendaya fejét –, sőt, szerintem a Laisztrügónok ábrázolása kifejezetten pofás lett, azzal is inkább az a probléma, hogy olyan semmilyen. De hát ez van, ha ketten írják a forgatókönyvet, és abból az egyik 2800 éve halott.

Aki a filmben leginkább megdolgozott a pénzéért, az Ludwig Göransson, mert az ő elementáris zenéje teszi valamennyire érdekessé a filmet – meg segít, hogy ne aludj el. Brutális erővel fokozza a fojtogató rémálomszerű utazást, egyre lejjebb rántva bennünket az őrületbe. És emiatt még akár meg is éri moziba menni, mert az otthoni hangrendszer egyszerűen nem fogja bírni. Kár, hogy Nolan nem jött rá, hogy ilyen fasza zenéhez jobb jeleneteket kellett volna forgatnia.

A szereposztás viszonylag rendben van. Matt Damon hihető Odüsszeusz, de a fontosabb szereplők közül még így is ő a legrosszabb. Semmi humora, pedig Odüsszeusz infantilis, hencegő csóka is tudott lenni, hát nem bírta ki és beszólt a Küklopsznak, hogy nyenyenye én voltam ám Odüsszeusz, ezzel maga idézte társaira Poszeidón haragját. Damon úgy tolja, mint Russell Crowe a Gladiátorban: fáj az élet, fáj minden, na, aggyá lótuszt, hadd faljam be. Ebből tuti mém lesz, mert komolyan vehetetlen. A film azzal sem foglalkozik, hogy végigparáználkodta a fél Mediterráneumot, míg Pénelopé belebetegedett a várakozásban, sőt azt se adja át jól, mitől lenne vajon leleményes; nem tudnám, hogy az, nem fejteném meg. A filmben inkább az látszik, hogy ostoba döntései miatt az emberei jogosan lázadnak fel ellene. Sőt, annyira becsületes, hogy megpendíti íját lövés előtt, így adva esélyt az állatnak a túlélésre.

Anne Hathaway korrekt Pénelopé, Tom Hollandot pedig az isten is Télemakhosznak teremtette. Harmincévesen is hiteles tizenhét évesként. Frusztrált, dühös, tejfelesszájú kamasz, akiben forrong a bizonyításvágy, de képtelen megvédeni az anyját. Neki köszönhetően a film valóban tartogat egy bivalyerős katartikus pillanatot. De még így is lejátssza Robert Pattinson, aki igazán akkor ragyog, ha kap egy testhezálló szerepet, nem pedig ha vámpírnak áll. Miatta működik olyan jól az utolsó jelenet is, a kérők lemészárlása, ami szerintem már az eposzban is problémás volt: ez nem harc, hanem előre eldöntött kivégzés. De itt valami olyan vérlázító módon viselkednek, hogy egy percig nem lehet kérdéses: az egyetlen megoldás az EXTERMINATUS.

Szerencsére adódnak kiemelkedő pillanatok, mint Samantha Morton pár perce Kirkéként. A legjobb azonban John Leguizamo az öreg vak tanítóként. Élmény volt minden egyes rezdülését látni. Aztán itt van Jon Bernthal Meneláosz szerepében, nem rossz, de őt már furább volt látni ennyi gengszter- és rosszfiúszerep után. A film nem tudja Lupita Nyong’o Helénáját olyan mitikus jelenségként megmutatni, akiért hihetően robbanhatott ki egy egész világot felforgató háború. Az öntudatosan hangsúlyozott sokszínű szereplőgárdából a film végül nem épít sem gondolatot, sem világkoncepciót; pusztán látványos deklaráció marad. És azt sem értem, hogy ha már forgatok egy filmet, és ott járkál fel-alá Charlize Theron, akkor miért Kalüpszó lesz belőle és nem Athéné? Zendayának jobban elhittem volna a drogdíler nimfát. Hiszen nem tudni, miféle börtön az, mely ily sokáig képes rabul ejteni a férfit…

De mégsem ez itt a fő gond. A szereposztás körüli viták valójában csak gumicsontok, amelyek elterelik a figyelmet a fő problémáról: bármelyik színészt lecserélhetnék, a film ettől még ugyanilyen unalmas és érdektelen maradna. És ha Nolan már Odüsszeusz kalandjaiból is csak ezt tudja kihozni, pedig azoknak kalandosnak és izgalmasnak kellene lenniük, akkor nagy bajok vannak. Már megint nem az ismert történet kalandossága érdekelte, hanem az a komor, bűntudatos értelmezés, amelyet rá akart erőltetni. Úgyhogy az Odüsszeia teljesen úgy működik, mint a filmben ábrázolt trójai faló: kívülről látványos, csicsás munka, de belül üreges, és az állott húgyban, szarban olyan emberek tapicskolnak, akik nem akarnak neked jót.