A szamurájfilmek végét jelképezi ez a film, legalábbis a klasszikus szamurájfilmekét. Ebben is a jól ismert sablontörténetet követik nyomon a szereplők, apróbb változtatásokkal. A nagyúr itt is becstelen (Tatsuya Nakadai kiváló, mint mindig), de most a főhős is az. Egy bérgyilkosról van szó, aki gondolkodás nélkül és hidegvérrel mészárol ura parancsára, illetve önös érdekből, hisz abban reménykedik, hogy felemelkedhet. Természetesen előbb-utóbb összetűznek, de ezúttal kevésbé erkölcsi kérdéseken, inkább Okada butasága az elsődleges indok, illetve kicsit túlzásba viszi az ármánykodást Nakadai, meg belegázol a vége felé hősünk lelkivilágába, így az szimplán elárulja. Szóval egy borzasztóan kiégett, elképesztően cinikus filmmel van dolgunk, azonosulható, pozitív hősök, követendő példák, vagy mondanivaló nélkül. Gyakorlatilag olyan, mint az évtized spagetti westernjei, csak sokkal lassabban történnek meg a dolgok, de itt is spriccel a vér rendesen. A zene pedig érdekes ellenpontként festi alá a látottakat. A befejezés annyira szürreális és beteg, amilyet csak a japánok tudnak.