A Torso-ban is a bőrkesztyűs sorozatgyilkosos főszál mentén halad egy leszbikus mellékszál, de szerintem már sokkal közelebb áll a slasher műfajához, semmint a klasszikus értelemben vett giallo-hoz.

A kriminek búcsút inthetünk, a rendőrök csak jelzésszerűen vannak itt, pont nem derítenek fényt semmire. A hősök fiatal csajok, akiket sorban lemészárol egy álarcos alak, az erkölcstelen, leszbikus némberek mind meghalnak, egyedül a viszonylag tiszta főhősnő élheti túl. Csavarról ezúttal tényleg nem beszélhetünk, ez volt az első giallo(?), ahol kitaláltam, hogy ki a hunyó. A Torso ezen kívül még több sebből is vérzik: a szereplők között persze vannak szép hölgyek, de nem találunk egy Edwige Fenech-hez, vagy épp Giancarlo Giannihoz hasonló kaliberű karaktert, ráadásul a karakterek nagyon egysíkúak, ami egyenesen azt eredményezi, hogy nem igazán érdekel, mi lesz a sorsuk. Továbbá, ha épp nem egy gyilkosos jelenetet láthatunk, akkor bizony elég unalmassá válik a film, és érezzük, mennyire nincs rendben a tempó, különösen ha minden funkciót nélkülöző hippiorgiát kell néznünk hosszú perceken keresztül. A zene elég felejthető, pedig azért e tekintetben általában nem kell csalódnunk. Ezek miatt nem beszélhetünk a legutóbb tárgyalt giallokhoz mérten remek filmről. De...!

És ez a de most nagyon fontos. A horrorjelenetek nagyszerűek. És nem abban az értelemben, hogy egy darabolós gyilkosról szól, és tocsog a vérben, a belekben, meg úgy egyáltalán a brutalitásban, amit a téma még indokolna is. Most nem erről van szó, hanem a jó kis régimódi feszültségkeltésről. A szubjektív kameranézettel kapcsolatban ismét megbizonyosodhatunk, hogy nem John Carpenter találta fel (bár kétségtelenül ő használta a legjobban). Az első ilyen jelenet hihetetlen feszült, tövig rághatja a körmét az ember, annyira jól megcsinálták. A következő gyilkosság már teljesen más, gyönyörűen fényképezett, egy ködös erdőben, tiszta álomszerű, aztán hirtelen lehúz minket a förtelmes mocsokba a szó legszorosabb értelmében.

A legnagyobb trükk mégis az, hogy a kihagyásos dramaturgiának köszönhetően a legnagyobb mészárlásból, amikor több főbb szereplő is elhalálozik, egyetlen kocka nem sok, annyit se láthatunk. Arra pedig végképp nem lehetünk felkészülve, ami ezután vár ránk. Lesántult, kiszolgáltatott főhősnőnk egy házban reked az éppen barátnőit daraboló gyilkossal. Ez a jelenetsor olyan hihetetlenül izgalmas, annyira gonosz, annyira beteg, és annyira vérprofi, hogy ki merem jelenteni, simán a horrortörténelem legjobb pillanatai közé tartozik. Az a pillanat, amikor a gyilkos először visszafordul, vagy amikor megigazítja a széket, vagy amikor észreveszi a cipőt, mind olyan percek, amikor igazán levegőt se merünk venni. A legjobban mégis az újságpapírra ejtett kulcs ötlete tetszett.

A horrorfilmekben úgy általában kevés ennyire erős jelenetsor van, mint a Torso-ban. Hibáitól sajnos nem tudok eltekinteni, de a helyzet az, hogy abszolút megéri mindenkinek megnézni, aki érez magában bármi fogékonyságot ezzel a műfajjal kapcsolatban.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!