Nem néztem volna ki Kathryn Bigelow-ból, hogy egy ennyire ütős filmet tud készíteni. Eddig olyan mozijaihoz volt csak szerencsém, mint az unalmas Bombák földjén és az érdektelen Alkonytájt. Ehhez képest a Strange Days egy kivételes alkotás, amelyet még besorolni is nehéz lenne.

A történet a jövőben, 1999/2000 szilveszterén játszódik ('95-ös a mozi), és ez az egyetlen olyan alkotóeleme, amely a leginkább kilóg a film egészéből, ugyanis ennek semmilyen lényegi szerepe nincs, gyakorlatilag bármikor játszódhatna a közeljövőben. Ezt az elképzelt világot a '92-es los angelesi zavargások inspirálták; az utcákon káosz van, bandák randalíroznak és a hadsereg próbál rendet tartani. A sci-fi részét a történetnek mégis inkább az adja, hogy egy újfajta "drog" kezd terjedni, melynek segítségével tökéletesen átélhetjük valaki másnak az élményeit egy erre alkalmas készülék, és az emlékeket tartalmazó cd segítségével. Hatalmas lehetőségeket rejt magában ez az ötlet, amit az alkotók rendesen ki is használtak, de nem elégedtek meg ennyivel. Aprólékosan felépítették ezt a világot, melybe kénytelenek vagyunk elmerülni, ugyanis a történet túlságosan szerteágazó és összetett ahhoz, hogy rohamtempóban el lehessen mesélni. A forgatókönyv egyik szála egy végtelenül beteg, perverz, szadista sorozatgyilkos utáni nyomozással, a másik pedig egy híres rapper halálával kapcsolatos. Ez utóbbinak köszönhetően a feketék indulatait is megpróbálja velünk megértetni a mozi, de a lezárásból azért teljesen egyértelművé válik, hogy ez egy fehér rendező és egy fehér forgatókönyvíró politikailag korrekt világképe, és nem pedig egy dühös négeré. Ennek ellenére persze nem válik hiteltelenné a dolog, csak el kell helyezni mindezt magunkban is.

A főhős dealert Ralph Fiennes alakítja, kivételesen jól. A Schindler listája-beli kegyetlen, pszichopata szerepe után egy igazi sztáralakítást láthatunk tőle, egy végtelenül jóképű, sármos figurát, aki mégis nagyon emberi marad a szemünkben, közel sem egy tipikus akcióhősről beszélünk, hanem olyasvalakiről, aki fél, aki szeret, és akinek fájnak az ütések, amitől nagyon azonosulhatóvá válik a karaktere. Ralph Fiennes pályafutását elnézve elég ritka tőle az ilyesfajta szerepformálás, épp ezért jó őt látni, hogy mennyire remek még így is. A segítőjét, vagy társát Angela Bassett játssza, akinek nehéz dolga lehetett, ugyanis az erős, kívül-belül kőkemény, öntudatos fekete nő karaktere könnyen válhatott volna viccessé, vagy éppen taszítóvá, ezzel szemben Bassett kifejezetten szimpatikus és szerethető. Van a történetnek egy érzelmi oldala is, ami kellőképpen ízléses, mindamellett elég megható is, hősünk reménytelen szerelmének szerepében a mindig elbűvölően vadóc Juliette Lewist láthatjuk, akinél jobb választást el sem tudok képzelni az akaratos rockénekeslány megformálására. De láthatjuk még a filmben a kiváló mellékszerepeiről híres Tom Sizemore-t, illetve a '90-es évek egyik legjellegzetesebb rosszarcát Michael Wincott-ot, akit ismerhetünk A hollóból, az 1492-ből, vagy éppen a Robin Hoodból. Kijelenthetjük, hogy ez a szereplőgárda gyakorlatilag hibátlan.

A forgatókönyv rendkívül összetett, ezért a film is majdnem két és fél órás, de garantálom, hogy le fogja kötni a figyelmedet, ugyanis rendkívül jól működik az egész, hála az egyedi, izgalmas történetnek, a remekül megírt karaktereknek és az őket kiválóan alakító színészeknek. Persze, nem hibátlan ez a film sem, a pszichopata gyilkos kilétére például nem nehéz ráhibázni, az akciójelenetek se túl lenyűgözőek, de szerencsére nem ezek az összetevők adják a Strange Days lényegét. A stáblistán pedig szembesülhetünk vele, hogy mitől is olyan jó ez a film, ugyanis James Cameron írta. Ha ő is rendezte volna, valószínűleg egy igazi remekművé vált volna, de így is mindenképpen egy figyelemreméltó alkotás.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!