Rasszizmus elleni dráma, tökéletesen megírt szélhámosfilm, monumentális életrajzi eposz, illetve életrajzi elemekből épülő színdarab filmes adaptációja még mindig szigorúan a Legjobb film díját megnyert Oscarosok kategóriáján belül maradva.

Forró éjszakában

Elhiszem, hogy a polgárjogi csatározások közepette fontosabbnak tűnt Oscar díjat adni ennek a rasszizmusról szóló, igényes drámának, semmint egy olyan filmnek, amiben egy srác az anyukával meg annak a lányával is szexel. Csakhogy az eltelt idő bebizonyította, hogy a Diploma előtt egy örök klasszikus, míg a Forró éjszakában-ra gyakorlatilag a kutya sem emlékszik. Nem beszélhetünk azonban rossz filmről egyáltalán, a forgatókönyv rendkívül erős, igazán éles helyzetekkel dolgozik, remek párbeszédeket hallhatunk, a feszültséget néha szinte érezni lehet a levegőben. A színészi alakításokra szintén nem lehet panasz; Sidney Poitier a tőle megszokott szuperfeketét játssza, Rod Steiger pedig a helyi serrifet. Azt azonban nem szabad elfelejteni ennek a filmnek az esetében, hogy ez nem a feketéknek készült, ők ugyanis nem tudtak volna azonosulni a Sidney Poitier alakította karakterrel, akinek a problémái távol álltak tőlük. Ellenben a liberális középosztálybeli fehér Amerika mindenképpen ünnepelhette a Forró az éjszakábant.

A nagy balhé

Ami a klasszikus Butch Cassidy és a Sundance kölyök megismétlésének tűnt kezdetben, végül a fantasztikus forgatókönyvnek köszönhetően valóságos remekművé vált. Minden idők egyik legjobb forgatókönyve elképesztően szórakoztató; remek karaktereket mozgat, de közben rendkívül intelligens, elképesztően összetett, de úgy, hogy végig tudjuk követni a cselekményt, a végére pedig még magát a nézőt is átveri. Azóta hagyomány az összes szélhámosfilmben, hogy a közönséget is legalább annyira meg kell vezetni, mint bizonyos karaktereket. Mindehhez társult rengeteg könnyedség, remek zenei aláfestés, és a ’30-as évek utánozhatatlan hangulatának megteremtése. A színészek hasonlóan nagyszerűek, Robert Redford és a „mesterét” alakító Paul Newman már remekül összeszokott páros voltak, de megkapják még maguk mellé a végtelenül, szórakoztatóan rohadék Robert Shaw-t. A mellékszereplők kiválasztása is kiválóan sikerült természetesen, és így, hogy A nagy balhé egy minden ízében kiváló, tökéletes mestermunka, teljesen jogosan kapott rengeteg Oscar-díjat. Az már csupán ízlésbeli kérdés, hogy nekem mégis jobban bejött a Butch Cassidy és a Sundance kölyök.

A dvd-re sajnálatos módon az új szinkron került, de ha van rá lehetőségetek, feltétlenül a régivel nézzétek meg, a szöveg nagyjából ugyanaz, de a színészi játék sokkal élvezetesebb a régiben.

Gandhi

Gandhi élete és pályafutása valóban filmre kívánkozik, hogy tömegek ismerhessék meg újra az ő személyét, munkásságát illetve eszméit, melyeknek szerintem sokkal népszerűbbeknek és közismertebbeknek kellene lenniük, mint amilyenek. Richard Attenborough Oscar özönnel elhalmozott, nagyköltségvetésű mozija látszólag tökéletes lehetne minderre, de a hatalmas kritikai és közönségsiker szerintem sokkal inkább magának Gandhi-nak szól, semmint a filmnek. Attenborough ugyanis egyértelműen túl sokat markolt, amikor több, mint 3 órában próbálta elmesélni a huszadik század egyik legfontosabb személyének teljes életét. Hiába azonban ez az elképesztő hosszúság, a történetben sajnos így sincs idő igazán belemélyedni a konfliktusokba, és nem jutunk közelebb Gandhi-hoz, a magánemberhez sem. Emiatt hiába a viszonylag pörgős cselekményvezetés, mégis végeláthatatlanul hosszúnak tűnik a film. A forgatókönyv pedig nagyon csikorgós, folyamatosan visszatérő elem, hogy jelentéktelen mellékszereplők látszólag társalognak, de valójában kibeszélnek a filmből, hogy minél gyorsabban informálják a nézőt.

Hogy mégsem válik egyértelműen rossz filmmé a Gandhi, az Ben Kingsley fantasztikus alakításának, a gyönyörű fényképezésnek, a profi kivitelezésnek, a valós alapoknak és persze magának, Gandhi-nak köszönhető, aki tényleg a valaha élt egyik legérdekesebb figurák közé tartozott. A mozi legvégére pedig jutott egy hátborzongatóan erős pillanat (a hindu gyermekgyilkos története), ami miatt már önmagában érdemes végigülni ezt a három órát.

Amadeus

Káin és Ábel örökké felkavaró őstörténetét Peter Schaffer kiváló drámája behelyettesítette Mozart-tal, és Salieri-vel. A cselekményt Salieri szemszögéből hallhatjuk, akit F. Murray Abraham alakít kiválóan, gyarlóságai ellenére is egy nagyon azonosulható karakter, a bűnhődése pedig kifejezetten megindító a történet végén. De Mozart sem kerül háttérbe egyáltalán, az őt játszó Tom Hulce egy rendkívül szórakoztató figura, bolondozásait egyszerűen nem lehet megunni. A felesége szerepében pedig Elizabeth Berridge válhatott volna emlékezetessé, de a két titán között neki csak egy sokkal kevésbé látványos, bár kétségtelenül bájos szerep jutott.

 A film látványvilága is emlékezetes, sokkal sötétebb, mint Forman későbbi alkotása, a Valmont. Az Amadeus rendezői változata is három óra hosszú, de garantálom, hogy senki sem fog unatkozni rajta, ugyanis remekül működik filmként az Amadeus. A zenei aláfestés is tökéletes természetesen, amit elsősorban inkább Mozart-nak köszönhetünk, semmint a filmeseknek, de tény, hogy Forman rendkívül jó stílusérzékkel használta fel ezeket az örök melódiákat. Egyedül az operarészletek nem tetszettek, egyrészt nem vagyok ennek a műfajnak az elkötelezett rajongója (és akkor rendkívül finoman fogalmaztam), másrészt túlságosan is lelassítják a cselekményt. Ennek ellenére azért az Amadeus mindenképpen a szigorúan ajánlott kategóriába tartozik.