A főcím ezúttal az első rész történetét meséli el, stílusosan, rajzolt formában, miközben Danny Elfman felturbózott zenéje szól, ami rögtön megteremti a néző számára a kellő hangulatot. A forgatókönyv megint szépen felépített, összetett motivációkkal, érzelmi töltettel, karakterfejlődéssel operál úgy, hogy logikusan folytatja a sztorit, és ügyesen szövi egybe a különböző képregények szálait. Remek ötlet volt, hogy Peter vívódik a magánélete és a pókemberes kötelességei között, valóban szépen kidolgozták mindezt, a pókruha a kukában egy nagyon emlékezetes képe a filmnek, még akkoris ha egy az egyben a képregényből vették át. Képregényes örökség még a liftes jelenet is, amely talán egy kicsit fölöslegesnek tűnhet, de pont ez a fajta pitiánerség, hétköznapiság hiányzott az első részből, ráadásul tényleg vicces. Plusz feszültségforrás, hogy hősünk identitászavarral küzd, ezáltal képességei bármikor cserbenhagyhatják.

A rendezői székben meghagyták Sam Raimi-t, akinek szerencsére ismét voltak remek képi ötletei, szenzációs például, ahogyan Octavius feleségének, Rosie-nak a halálát láthatjuk a feléje repülő üvegszilánk tükrében. De legalább ennyire menő, amikor Pókember hálóhintázását a távolban Octopus szemüvegében nézzük. Sam Raimi szerencsére a mainstream fogságában sem tagadta meg teljesen önmagát, és a múltját, így a film közepén láthatunk egy rá nagyon is jellemző, ügyes horrorjelenetet, természetesen vér nélkül, de a hatás így sem marad el; a film egyértelműen legjobb jelenetei közé tartozik a műtős dokik párharca a sebesült főgonosszal.

Dr. Octopus egyébként ideális választás volt az ellenség szerepére, mert ugyan ő is egy félresikerült tudományos kísérlet eredménye, de vizuálisan sokkal meggyőzőbb, mint amilyen a gagyi Zöld Manó volt. Alfred Molina szakmai szempontból nem említhető egy lapon Willem Dafoe-val, de legalább nem ripacskodja el a szerepet, hanem teljesen korrekt alakítást nyújt. Ebből egyenesen következik, hogy a második rész jóval kevésbé gyerekes, mint az első, komolyabban veszi magát, bár ennek megfelelően sokkal kevesebb a poén is. Ez alól csak J.K. Simmons képez kivételt, aki jóval nagyobb teret kapott Jameson-ként, és valósággal sziporkázik a jelenetekben, a humor java részét végig ő szolgáltatja. Ha már a színészeknél tartunk, feltétlenül említést kell tennem James Franco-ról, aki teljesen más személyiséget játszik, mint korábban, egy gyászoló, megszállott férfi lett a kissé jellemtelen, de jóindulatú fiúból, Franco pedig nagyon szépen hozza ezt a szerepet. Leginkább miatta nagyszerű az a jelenet, amelyben felfedi Pókember kilétét, de természetesen ehhez a hatásos rendezés is hozzájárult.

Igényességén túl a film legnagyobb előnyének mégis az elképesztő harcjeleneteket mondanám. Octopus ilyen szempontból abszolút méltó párja a Pókembernek, mi pedig olyan bunyók szemtanú lehetünk, amikről korábban csak álmodozni mertünk, ráadásul ennél sokkal jobbakat azóta sem láthattunk. A mai napig tátott szájjal néztem ezeket a részeket, ugyanis nem csak a CGI-nak köszönhetően olyan fantasztikusak, hanem a készítők kreativitása, szellemessége miatt is. A koreográfia végig változatos, egy pillanatra sem lankadhat a figyelmünk, mégis tökéletesen tudjuk követni a mozdulatokat és az ütésváltásokat, mivel Raimi előszeretettel használt hosszú, vágás nélküli képsorokat. A rajzfilmszerűség természetesen még érezhető, de ennek ellenére a bunyóknak végig sikerül izgalmasnak maradniuk Ebből az aspektusból a folytatás tényleg köröket ver az első részre, nekem mind közül a legnagyobb kedvencem egyértelműen a vonatos összecsapás volt, ami - minden valószerűtlensége ellenére - valami egészen elképesztően lenyűgöző.

És akkor ezzel a jelenettel át is térhetünk a sok dicséret után a kevésbé örvendetes dolgokra. A szóban forgó rész ugyanis úgy folytatódik, hogy a Pókember Superman módjára megállítja a szakadék felé száguldó vonatot, ami már egyszerű karaktertévesztés, és abszolút nem illik bele a filmbe. Aztán az álarc nélküli Pókembert egy egész metrókocsira való ember látja, amikor elhangzik egy kisgyerektől, hogy „megőrizzük a titkodat”. Értem én, hogy ennek a jelenetnek van funkciója, mégpedig, hogy Peter-nek visszatér a hite az emberekbe, viszont számunkra, nézők számára ez rémesen hiteltelen. Ahogyan az is hiteltelen, hogy a mi főhősünk ebben a részben már idegesítően túlzásba viszi a lúzerséget, miközben Pókemberként a létező és nem-létező legelképesztőbb bravúrokat, mutatványokat és szerencsesorozatokat tudhat magáénak. És ha már a hitelességről beszélünk, Oki doki gonosszá válását mindössze egyetlen mikrocsippel magyarázták meg nekünk, ami borzasztóan sovány, de talán még rosszabb a film fináléjában mutatott újabb pálfordulása.

Az első részből átmentett probléma a túlzott direktség, hogy a szereplők minden érzésüket egyenesen kimondják egymásnak, amiről nem tudom eldönteni, hogy képregényes örökség, vagy pedig az amerikai átlagtini értelmi színvonalát próbálták így belőni a készítők. Ezáltal az érzelmes jelenetek sajnos érzelgős jelenetekbe fordulnak, és alig várjuk, hogy befejeződjenek valami jó kis csihipuhi reményében. Csak még rosszabbá válnak ezek a részek attól, hogy a Mary Jane-t alakító Kirsten Dunst-nak nagyon nem tettek jót az évek és a hajszínváltoztatás (vörösből narancssárga). Mindezt tetézték azzal, hogy még az öltözködésére sem figyeltek kellőképpen, így az összhatás kifejezetten topis, ő már nem az a kedves lány, akire vágyhatunk a moziterem sötétjében.

És ha már az ízléstelenségeknél tartunk, feltétlenül meg kell említenem a film közepén található klipbetétet, mely alatt a Raindrops Keep Fallin’ On My Head című nagyszerű, ám kissé agyonhasznált dal szól. Szerintem ezt meg kellett volna hagyni Butch Cassidy-nek és a Sundance kölyöknek, akikhez valójában tartozik. A befejezésről külön kell, hogy szót ejtsek, a menyasszony szökése, és futása valami egészen émelyítően, undorítóan giccses lenne még egy romantikus komédiában is, de itt pedig egy teljesen felesleges műfajtévesztés, egyáltalán nem illik bele egy Pókember filmbe, egyszerűen nincs rá bocsánat. A befejezésen már meg se lepődünk, hogy ismét nyáltengerbe fullad. Nem ennyire rossz, de szintén teljesen felesleges a harmadik rész előrevetítése Harry Osborn által, ami egy rémesen erőltetett jelenet.

A Pókember 2 azonban mindent összevetve abszolút méltó folytatása az első résznek. Tisztelettel adózik az első résznek a szép párjelenetekkel (tűzeset, MJ a hátsó kertben) és az eredeti képregényeknek, miközben egyértelműen a nagyközönség felé nyit, de a rajongók is megtalálhatják benne a számításaikat. Bizonyos tekintetben felülmúlta az első részt, kijavította a hibáit, viszont volt, amit megtartott, sőt tovább is fokozott. Mégis a lassabb, kimértebb tempó, az igényes forgatókönyv és a remek harcjelenetek miatt egy abszolút emlékezetes film, amelyet minden hibája ellenére is lehet szeretni. Számomra mégis inkább az első marad az igazi, amit egy hajszállal szórakoztatóbbnak érzek még mindig.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!