Az amerikai filmművészet egyik legeredetibb formája a western. Létrejötte nem meglepő. Az ország történelmét hosszú ideig döntően meghatározta, lakónak életét befolyásolta, szemléletét alakította az új, ismeretlen, veszélyekkel teli, hatalmas területek elfoglalása és benépesítése. A western valódisága többnyire csak néhány tényben realizálódik, (helyszínek, személyek) sokkal inkább a tömegigény formálta a létrejöttét. A mítoszteremtést inkább szolgálta, mint a történelem bemutatását. A klasszikus western a nyugat meghódításának valós eseményeire épült, de persze a mozi közönség igényeinek megfelelően kiszínezve. A határvidékiek, majd a telepesek élete a napi nyűglődésről szólt, porról és piszokról, a természettel vívott sokszor kegyetlen robotmunkáról, amit az unalom inkább jellemzett, mint a kalandos életforma. De kit érdekelne ez a moziban? Jöttek hát a feldúsított cselekmények, és persze, jöttek az indiánok. Miután a western egyfajta szociológiai barométerként is tekinthető mind a mai napig, melyen jól nyomon követhetőek a társadalmi értékítéletek változásai, az indiánok szerepe szintén módosult az évtizedek során, Az alaptípusokat szeretném felvázolni. Természetesen, ilyen rövid formában mindez csak érintőleges, részleges kitárgyalásra nem vállalkozok. Kérem, ezt vegye figyelembe az olvasó.( A nálunk bemutatott filmeknél odaírtam a magyar címet is).

1. Az arctalan ellenség

Mint fentebb írtam, a természettel vívott küzdelem alapvetően befolyásolta a telepesek hétköznapi életét. A szárazság, a túl sok eső, vagy éppen a kor közlekedési viszonyainak tükrében a hatalmas távolságok leküzdése sokszor állította őket szinte megoldhatatlan feladatok elé. A westernben a szép, ám végtelennek tetsző táj nem csupán a nézőnek szóló díszlet, hanem generációs történelmi emlékeket hordoz. Szenvedésekről, embert próbáló eseményekről. Jól beleillett hát a korai filmekbe az indián alakja. Csak éppen nem volt igazi arcuk, személyiségük. Nem volt nyelvük, nem volt kultúrájuk, sokszor még okuk sem volt támadni, mint a több rendező közös műveként megszületett „How The West Was Won (A Vadnyugat hőskora,1962) esetében. Lezúdultak, mint egy természeti csapás az égből, majd tovatűntek. Már 1914-ben vászonra került ez a megközelítési forma a Battle At Elderbusch Gulch moziban, amit a neves David Griffith rendezett. A személye megér egy kis kitérőt, mert alapdolgokat hozott a műfajba. Az ő „kitalációja” volt a hamis kultúra tálalása. Nála az indiánok kutyákat esznek, ami a fehér ember számára megvetendő. Hollywood később is előszeretettel élt ezzel a fegyverrel. Még az 1970-ben készült „A Man Called Horse” (Akit Paripának hívtak, R: Elliot Silverstein) sem mentes ettől, pedig az eredetileg jó szándékkal indult. Például ott jelent meg elsőként valódi indián nyelv a mozikban. Ám a film és a folytatása is teli van öncélú brutalitással és a préri törzseknél sosem létezett embertelen szokásokkal, mint az öreg, tehetetlen emberek éhhalálra ítélése. Griffith előállt egy harmadik, akkor újnak számító ötlettel, amiből később filmes közhely lett. Ez pedig a „szabadító lovasság”. Amikor a végveszély közel, a pusztulást megakadályozandó bevágtat a csillagsávos lobogó alatt az amerikai lovasság és győzedelmeskedik. Az indiánok, mint a természet fenyegető részei, sok moziban láthatóak. A leghíresebbek fontos művek a műfajon belül, csak éppen az indiánokat mutatják be primitív módon.

- The Covered Wagons (Honfoglalók  1923,R: James Cruze)

- The Iron Horse (Acéllovas 1924 ,R: John Ford.)

- Stagecoach (Hatosfogat 1939 ,R: John Ford)

- Union Pacific (Acélkaraván 1939 , R: Cecil B. De Mille)

2. A nyomás alatti nép

A fenti szemlélet körülbelül a második világháború kitöréséig tartott. Akkor az amerikaiak belekóstoltak abba, amit az indiánok nemzedékeken keresztül éltek meg, hogy milyen érzés az, amikor az ellenség szüntelenül a sarkunkban liheg. A japánok hadüzenet nélküli támadására a filmes világ a maga módján reagált ebben a zsánerben. A sajátjaiért küzdő, a túlerővel szembeszálló indián többé már nem eltűnésre ítélt vesztes alak, hanem nemes példakép. Ez már a régi felfogás indirekt kritikája. Az igazi áttörést az jelentette, amikor fehér színészek vállalták a rézbőrű hősök megformálását. Addig többnyire mexikói származású színészekre maradt a nem túl népszerű munka. A pályakezdő Anthony Quinn mondhatni bérlettel rendelkezett ezekre a szerepekre, melyek kivétel nélkül rosszfiúk a történetekben. Ám a Broken Arrow már főhősként mutatja be a Cochise-t, a legendás apacs vezért, mi több, remekül megírt figuraként. Delmer Dave filmjét nálunk csak televízióban vetítették Törött nyíl címmel. A jóképű Jeff Chandler számára pedig sikert hozott, nem bukást, amitől tartottak eleinte. A másik közismert kísérlet a Burt Lancaster játszotta Apache (Apacs, 1953, R: Robert Aldrich) moziban történt, de a limonádés happy end tönkretette a törzsi életforma addig következetes bemutatását . Még tovább megy a The Last Hunt (1956, R: Richard Brooks), amelyben a préri népeinek alapját adó bölénycsordák lemészárlását helyezte előtérbe. Kevesen tudják, hogy a kiirtásuk miatt indiánok tízezrei haltak éhen, megkönnyítve a földjeik bekebelezését. A hollywoodi áttörés nem ment simán, megjelentek az ellenérdekeltek. Az Arrowhead (Nyílhegy, 1953, R: Charles M. Warren) szélsőségesen indián ellenes. Jack Palance, minden gazfickók legjobb megformálója, ezúttal a fehér hősök csúcskategóriáját gyakran alakító Charlton Heston ellen marad alul. A „WHASP” hősök (fehér, angolszász és protestáns) uralma azért lejáróban volt. A korszak ikonikus alakja, Elvis Presley már félvér szerepre vállalkozott a Flaming Star-ban. A vegyes házasságok témája gyakorlatilag tabu volt Hollywoodban, pedig a történelmi adatok szerint a határvidéken gyakran 50% fölött volt az ilyen családok száma. Érthető, a kemény életformát vállaló férfiak ott kerestek párt, ahol esélyük volt megtalálni.(Lángoló csillag, 1960, R:Don Siegel)  A kevertvérű hőst a fehérek világa kitaszítja, az indiánok viszont előítélet mentesen kezelik. A rézbőrűek életformája és nézetei először jelenítődik meg mint ellen-kultúra, de ennek igazi virágzása egy évtizeddel később jön el. Most be kellett érni az első fecskékkel, amelyek már némi tisztelettel közelítettek az őslakosok világához.

A nyomás a nemzeten belül tovább fennmaradt a háború után.  A déli államokban változatlanul létező, máshol csak bujkáló rasszizmus, nemritkán törvényekbe rögzített ideológiája ellen fellépő színesbőrű mozgalmak ereje állásfoglalásra késztette a filmeseket. Sam Peckinpach a nehezen befogadható, ám fontos, a kérdéseket nem direktben tárgyaló mozija, a Major Dundee (Dundee őrnagy, 1964) mutatja be azt a zűrzavart, ami a fejekben létezett. Természetesen más történelmi közegbe ágyazta a mondanivalóját, a polgárháború végére, ahol szintén egy kínban születendő új világ hősei keresik az útjukat. Lázadók és föderalisták, felszabadított négerek, egykori barátok, akik mára ellenséggé lettek, szabadságukért küzdő mexikóiak és profi szenvtelenséggel gyilkoló franciák kavargó egyvelegében születik az új társadalom. Amiben az indiánoknak nincs helyük. Az utolsó szálig ott maradnak a csatatéren egy fölösleges és elhibázott támadás miatt. Nem mondhatnánk, hogy jobban járnak a Duel At Diablo (Párbaj Diablónál, 1966, R: Ralph Nelson) történetében sem. A reménytelenség viszi lázadásra az apacsokat, de győzelemre semmi esélyük, legyenek bármilyen jó és elszánt harcosok. A rendező legalább igazságot szolgáltat a túlélő keveseknek, maga a főhős ismeri el, hogy nincs választásuk. Ez a film az 1965-ös néger gettólázadás allegóriája, csak éppen más környezetbe átültetve.

Ralph Nelson visszatért az indián kérdéshez a Soldier Blue (Kék katona, 1970) művében. Akkorra már teljesen megváltoznak a dolgok. A vietnami háború megítélése és a polgárjogi mozgalmak erősen megosztják a társadalmat. Átértékelődik az indiánok szerepe. Alternatívát jelentenek egy képmutató, haszonelvű társadalommal szemben. A lázadó fiatalság, a hippi kultúra magasztalja őket. Tiltakozásként átveszik a viseletüket, de a hosszútávon gondolkozó, környezetvédő eszméik szintén megértő fülekre találnak. A Vietnamban elkövetett My Lay-i vérengzés filmes leképezése történelmileg hiteles. Nelson sokkoló képekkel adja vissza a préri meghódításának dicstelen mozzanatait, amelyek a bemutatása idején kiverték a biztosítékot egyes társadalmi körökben. Pedig minden hiteles. Hasonló mészárlás zajlott le Sand Creek-nél 1864 őszén. A csejen táborban lezajlott elborzasztó események a lovassági hadinaplókban leírtak szerint lettek lefilmezve, sőt, a leggusztustalanabbak képre vitele ki is maradt. Amerika döbbenten állt, amikor mindez kiderült. A film nagyban hozzájárult az őslakókkal szembeni érzések lassú változásához, az elfogadásukhoz.

Ennek az írásnak az összeállításában nagy hasznát vettem Berkes Ildikó: A western című kiváló könyvének, amit ezúttal is köszönök neki.

Folytatása következik...

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!