Tony Scott tavaly beintett a közönségének, és meg mondom úgy ahogy van, elég erőteljesen magam alá csináltam, hogy most akkor befellegzett az akciófilmnek végleg. Mert akárki akármit mondjon az ifjabb Scott tudta mitől döglik a légy, és ez a stílus azért manapság igencsak eltűnt. Pár próbálkozás ugyan akad, de ezek legtöbbje a B-filmek mezőnyét gazdagítja, ha létezne még videotéka, eleve ott landolna. Kedvenc színésze, Denzel Washington azonban még él és virul, és mostani filmje is ékes bizonyíték arra, nem szabad leírni. Ráadásul nem mást kapott maga mellé mint az egyre brutálisabban kinéző Mark Walhberget, aki a kezdeti marhaságok után (Max Payne, Orvlövész) totálisan magára talált, és minden filmje üt. Szóval a két kaliber olyan, mintha egymás után lehúznál két shotot valami durva piából, aztán már mindegy mi történik körülötted te csak vigyorogsz végig. Az általános jókedv garantált.

Ez annál is meglepőbb mert a filmet, az a Baltazár hozta össze, aki tavaly a Csempészekkel jelentkezett és azt a kritika ott ütötte ahol érte, nem volt rossz, de jó se. Ezen filmjét leszámítva pedig filmográfiája alapján már ezer éve a szakmában van, és mégse tudott betörni a mainstream közé, úgyhogy volt min felszívnia magát, és most meg is mutatta. A film egy tipikus - mondhatnám Tarantinós - beszélgetéssel kezdődik, a két "gengszter" közt, akik egy kávézóban készülnek kirabolni a szemközti bankot. Ismét ékes bizonyítéka, hogy ilyen párbeszédeket bárki képes írni kis odafigyeléssel.

A filmben egyébként nem is a csavarok jelentik az etalont, mert az viszonylag hamar kiderül, hogy mindkét rosszfiú valójában beépített ügynök. Az egyik az DEA a másik a Haditengerészet embere, de amikor kiderül, hogy valójában évekig csak etették őket, hogy az egyik legnagyobb mexikói drogkartell fejének közelébe férkőzzenek, és tulajdonképpen a CIA pénzét raboltatták el velük, na ott indul be igazából a történet. Amiben bőven kapunk akciót, iszonyat jól megírt párbeszédeket, és szinte minden második perce egy olyan poént, amitől padlót fogtam.

Egyáltalán nem néztem utána milyen filmre ülök be, - hála istennek a spoileres trailert se láttam, ti se tegyétek! - de azt kell mondjam, a szokásos öt perces késésem csak még durvábban elősegítette hogy két másodperc alatt elfelejtsem én most a Puskinban ülök. Tipikus feelgood movie-val van dolgunk tehát, ami annyira élvezetes, hogy hirtelenjében nem is tudnék közelebbi filmet mondani, mint Az utolsó cserkész, vagy a Halálos fegyver első része. Ahol a lényeg a két szereplő közti kapcsolat - fekete és fehér - és ami ezen felül van, érdekes gonoszok: Bill Paxton mint tenyérbemászó CIA-s, és Edward James - Lófászt, nehogymár - Olmos mint paraszt mexikói, csavarok, akció, történet, az már csak ráadás.

Ezt a filmet akkor is érdemes lenne újra, meg újra elővenni, ha Mark és Denzel egy szobában ülne, és 90 percig csak oltogatnák egymást. Megjegyzendő egy képregény alapján készült, e téren talán a Vesztesek Bosszújával hozható leginkább párhuzamba, de jómagam azon a primitív szinten mozgok, hogy ha képregény, akkor az szuperhős comic, szóval bárki élvezni tudja a filmet, semmi hátteret nem kell ismernünk a tökéletes befogadáshoz.

Ami viszont meglepett, hogy Wahlberg mennyire felnőtt Washingtonhoz - vagy inkább utóbbi csúszott volna le a szintjére?, nem az kizárt - és a TED, Pain & Gain után ki is jelenthetem, érdemes radarozni a filmeket, amiknél mostanában aláír, mert nem csak jól szórakozhatunk, de még értékelhető színészi alakítást is láthatunk az egykori rappertől.

Szóval a 2 Kaliber egy igazi meglepetés film így a nyár végére, aminek egyedül az tehet keresztbe, hogy semmiféle reklámot nem kapott, csak becsapódott a mozikba. Ugyanakkor azt sem mondanám, hogy később ugyanúgy emlékezni fogunk rá, mint a Shane Black által írt két alapvetésre, mert annyira talán nem erős, de hogy pokoli jól fogunk szórakozni egyik esténken, az borítékolható.