„Mystérieuse femme en bleu.”

A tékozló fiúk és lányok visszatérnek. A filmben több karakternek ez a fő témája, a színfalak mögött pedig a mai képregényorgia elindítója, Bryan Singer rendező száll újra ringbe kedvenc mutánsai lelki üdvéért. Több, mint tíz éve már, hogy szarban hagyta őket, és azóta milliókat tékozolt el rosszabbnál rosszabb filmekre. Most vezekelnie kell. Nekünk pedig szerencsére könnyű megbocsátanunk.

Bár hozzátartozik, hogy a film elején nem így éreztem. Már az első trailer láttán felmerültek bizonyos kérdések, amelyekre sajnos a moziban sem kaptam választ, és a bennem nagyon mélyen élő kockát ez bántja. Például a harmadik rész úgy végződik, hogy a professzor egy kómában fekvő csöves testébe transzportálja a tudatát. Akkor most mit keres itt Patrick Stewart? Vagy Magneto hogyan nyerte vissza az erejét? De ha ezeken túllépünk, a történet elején bemutatott apokalipszist még így is kicsit összecsapottnak éreztem. Nem sikerült kellőképpen érzékeltetni a pusztulást, meg nem jött át, hogy mennyire nagy itt a tét. Persze, a narrációval elmondják, mi történt, és látunk pár képsort, de ez kevés. A Terminátor 2 világvége-jelenetei sem hosszabbak annál, mint amit most kapunk, de mégis ezerszer inkább kifejezik a lényeget. Az időutazás szintén felemásra sikerült: egyrészt nem túl kidolgozott, másrészt viszont igazán jó ötletnek tartom azt a koncepciót, hogy csak a tudatot küldik vissza az időben, a testet nem.

Viszont ilyesmin nem sokat gondolkodhatunk, mert máris az arcunkba robban az első akciójelenet, ami a jó kis ikszmenes hagyományoknak megfelelően nemcsak nagyon látványos, hanem rendkívül ötletes és kreatív is egyben. Az Őrrobotok félelmetes ellenségek, akiket lehetetlen legyőzni, és a CGI-szakemberek számára is nagy kihívást jelenthettek, amit hibátlanul oldottak meg. A mutánsrajongókat azonban már itt elszomorítanám egy kicsit, ugyanis az új karakterek inkább csak úgy mutatóban szerepelnek ezekben az egyébként ütős szcénákban, de a filmből nem sok minden derül ki róluk. És itt jön képbe a Higanyszál nevű mutáns, aki kicsit többet szerepel a többieknél, és remek pillanatokat írtak neki. A hab a tortán az ő nagyjelenete, ami az erős látványvilág mellett még átkozottul szellemes is.

Igazából ez volt az a pont, amikor a film megvett engem kilóra. Mert a kissé nehéz ráhangolódás után egy csodálatos mozit láthattam. Mint X-Men film, szinte tökéletes. Megvan benne a kellő dráma, elég okos, elég izgalmas, és mégis szórakoztató. Nem roskadozik a saját súlya alatt, könnyedén egybefonja a First Class világát a régi trilógiával. A korhangulat megteremtése jeles, a barna bőrkabátok, a vagány napszemüvegek és a menő kocsik egyből visszavisznek minket a hetvenes évekbe. Közben előfordulnak jó poénok, sosem ül le a cselekmény, hanem néhány nagyjelenetben tetőznek a konfliktusok, amelyekben elővillan a karakterek igazi énje. Magneto is megkapja a maga szokásosan pszichopata pillanatát, már éppen kezdenénk megint megkedvelni, amikor váratlanul előtör belőle a számító rohadék.

A forgatókönyv ügyesen mozgatja a rengeteg karaktert, mindenkire sikerül rászánni azt az időt, amit megérdemel. A film üzenete – bár nagyon egyszerű, mégis – tök rendben van, teljesen pozitív, és a közlés módja sem válik nyálassá. A képregényfilmek egyik örök veszélyét ügyesen kikerülik. Alapvetően a képregénysorozatokban (és a régi tévésorozatokban) nincs minden esetben lehetőség valódi jellemfejlődésre, a hősök általában ugyanolyanok maradnak egy-egy kaland végén, mint amilyenek az elején voltak. Egy filmben viszont fejlődniük, változniuk kell, hogy jelentősége legyen az egésznek. A legutóbbi Pókemberben is az volt az egyik hiba, hogy ez nem igazán történt meg. Ezúttal azonban két szereplőnek is meg kell járnia a maga belső útját ahhoz, hogy eljuthassunk a végkifejlethez. A professzor ugyanis a ’70-es években inkább hasonlít egy lecsúszott drogosra, akit annyi fájdalom ért, hogy elvesztegeti minden tehetségét, és a teljes közönybe próbál menekülni. A másik karakter pedig Mystique, aki pedig képtelen kitörni a gyűlölet köréből. Nem tudom egyébként, hogy neki a Jennifer Lawrence-t övező hype miatt írtak-e egy ennyire központi szerepet, de nem is érdekes, mert jól tették. Mystique már az eredeti trilógiának is az egyik legérdekesebb figurája volt, de sose tudtunk meg róla semmit. Most sem telepszik rá a történetre, de kellő hangsúlyt kap, mégsem omlik le róla az a titokzatos aura, amely eddig is körülölelte az – egyébként igen jó – alakját.

A történet vége pedig a már elvárt látványorgia, a sok izgalom és a drámai töltet után majdhogynem katartikus. Gyönyörű, kerek befejezése a régi trilógiának és a First Classnak egyaránt, miközben megteremti a lehetőséget bármilyen jellegű folytatás számára.

A stáblista utáni jelenetre sajnos egy liter Sprite után már képtelen voltam bentmaradni, úgyhogy örülnék, ha majd valaki felvilágosítana, hogy mi is történt ott.