Ma már nehéz felmérni a Hófehérke és a hét törpe filmtörténeti jelentőségét, mert a bemutatója óta eltelt 76 évben (bizony!) sokat változtak a rajzfilmek, meg úgy egyáltalán a filmek is. A Hófehérke nem csak Walt Disney és a stúdiója számára jelentett fordulópontot, nem csak egy teljesen új, korábban sosem látott műfajt teremtett meg addig sosem látott színvonalon, hanem az egész filmezésre, az egész filmtörténetre komoly hatást gyakorolt.

Az egész azzal kezdődött, hogy az ifjú, 16 éves Walt Disney 1916-ban megnézte a Hófehérke némafilm változatát, és teljesen oda volt érte. Úgy tartotta, hogy ez a tökéletes mesefilm, a törpékkel, a gonosszal, és a varázslattal. Ugrunk egy nagyot az időben, 17 évvel később, 1933-ban Disneynek már saját rajzfilmstúdiója van, és hatalmas sikert aratnak a Három kismalac című rövidfilmmel. A siker hatására felmerült a közvélemény, és persze Disney részéről is, hogy ebből a rajzfilm dologból akár többet is ki lehetne hozni. További kismalacos filmeket kértek tőle, mire Disney azt felelte: „Nem hiszem, hogy a malacokat, malacokkal kellene felülmúlnom.” Később persze azért elkészültek a malacos kisfilmek, de már közel sem lettek olyan sikeresek, ez az idézet mégis kiváló példa arra, hogy Disney mennyire nem akart sablonos lenni, hanem igyekezett mindig új utakat keresni, ahogy korábban is tette az első hangos,illetve az első színes rajzfilmmel. Anyagilag is szükségük volt valami újra, mert a vállalat filmjeit rengetegen látták, és sokan szerették, kísérőfilmként viszont nem számíthattak különösebben nagy haszonra. Disneynek az adta meg a végső lökést, hogy egyik európai körútján meglepve tapasztalta, hogy 5-6 kisfilmjét vetítik egymás után a mozik. Korábban ő sem volt biztos benne, hogy az emberek képesek lennének másfél óráig rajzfilmet nézni.

Ezt követően a tettek mezejére lépett. Felesége, Lilian és bátyja, Roy, (akivel együtt igazgatta a vállalatot) mindketten próbálták lebeszélni. Mikor felröppent a hír, hogy egy egész estés rajzfilmet akar készíteni, Hollywoodban elterjedt a pletyka, mi több újságcikkek jelentek meg arról, hogy Disneynek elment az esze. Úgy gondolták, hogy másfél órányi ragyogó technicolor színpompa nagyon le fogja fárasztani a közönség szemét, a folyamatos gegektől pedig az agyuk fárad el. A Hófehérkét megelőző rajzfilmeket megnézve ezek az aggodalmak akár jogosnak is tűnhetnek, de ezekkel a problémákkal Disney is tisztában volt, és igyekezett elkerülni őket. A Hófehérke tompított színvilággal készült ugyanis, ha összehasonlítod a stúdió korábbi filmjeinek színeivel, egyértelműen érezhető, mennyivel visszafogottabb a hatás. A másik fontos különbség, hogy Walt nem a korábbi rajzfilmek hangvételét akarta kiterjeszteni másfél óra hosszúra, neki ennél nagyobb ambíciói voltak; az élőszereplős filmekkel akarta felvenni a versenyt.

Ennek érdekében rengeteg, és nagyon sokféle filmet megnéztek és kielemeztek: a vágásokat, beállításokat, a filmek hatásmechanizmusát, vagy akár a szereplők arckifejezéseit, mozdulatait. Emiatt sok elem sok filmből visszaköszön, megemlíthető a Rómeó és Júlia 1936-os verziója, a német expresszionizmus olyan klasszikusai, mint a Nosferatu, vagy a Dr. Caligari, és a James Whale rendezésében készülő Universal horrorok. A ’31-es (egyébként a mai napig kiváló) Dr. Jekyll és Mr. Hyde feldolgozásból pedig a királynő banyává változásának jelenetéhez merítettek ihletet. De hasonlóan filmes, és nagyon hatásos fogás például, amikor Hófehérke kezéből kiesik az a bizonyos alma. Persze, Disney tarsolyában jóval több volt ennél, a rajzfilmet úgy szerette volna magasabb szintre emelni, hogy realisztikusabbá teszi a korábbi rövidfilmeknél, illetve nem csak a beállítások, vágások terén, hanem a történet, és az érzelmek szempontjából is felérjen filmje az élőszereplős alkotásokkal.

Ennek tudatában álltak neki megírni a történetet. Amire Disney rögtön felfigyelt, az a törpékben rejlő potenciál volt. Már az első sztorimeetingen előállt az ötlettel, hogy az eredeti Grimm mesével ellentétben minden törpnek legyen saját személyisége, és ez alapján kapjanak vicces neveket. A személyiségek és a nevek aztán az idő múlásával sokat csiszolódtak, mire elnyerték a végleges formájukat. Ugyanez igaz a történetre is, mely eredetileg sokkal jobban hasonlított a Grimm meséhez. Benne lett volna például a fésűs gyilkossági kísérlet, amit a törpék sikeresen megakadályoznak, de mellékszereplőként kitaláltak egy életre kelt csontvázat is. A herceg sokkal nagyobb szerepet kapott volna, a királynő el akarta vetetni magát vele, majd amikor visszautasítják, tömlőkbe veti a herceget. Az erdei állatkák kimentik, de sajnos nem ér oda, mielőtt Hófehérke beleharapna. Ez a herceg sokkal komikusabb lett volna, mint a végső változatban látható dalia. Illetve maga a film is talán fordulatosabb, kalandosabb és tempósabb lenne így.

Nagyon prózai oka volt annak, hogy a herceg szerepét minimálisra csökkentették. Akkoriban a rajzfilmkészítők leginkább állatokkal, vagy képzeletbeli figurákkal dolgoztak. Emberi lényt animálni a legnehezebb feladatok egyike volt, férfit animálni pedig egyenesen a legnehezebb. Mivel nem boldogultak vele – Disney maximalizmusa pedig nem érte be a tökéletesnél kevesebbel – ezért fokozatosan csökkentették a herceg szerepét, egészen a filmben látható pár rövid percig. A gonosz királynőt eredetileg szintén másmilyennek tervezték, egy slampos, dagadt nőszemély volt, ami elhibázott koncepció lett volna, sokkal jobb ez a végső változat a jéghideg, szoborszerű szépséggel. Már azelőtt félelmetes, hogy félelmetessé változna.

Hófehérke szintén nem volt egyszerű eset, rengeteg verzió napvilágot látott, mire elnyerte a végső formáját. Mikor ez megtörtént, még mindig egy hatalmas kihívás előtt álltak, az emberi mozgást kellett leanimálniuk. Korábban történt erre kísérlet, a Godess of Spring című rövidfilmben, de annál sokkal jobbat akartak alkotni. Egy színésznő állt modellt a szerephez, a jeleneteket pedig rögzítették és előjátszották az animátoroknak. Állítólag rotoszkópos technikát használtak a nehézségek áthidalásához, ami azt jelenti, hogy egyszerűen lekopírozták papírra a filmtekercsen látható mozdulatokat. Ezt a technikát jóval később, a ’70-es években használták sűrűbben, de igazán akkor sem működött, mert egy rajzfilmen természetellenesnek hat a természetes mozgás, ezért is volt nagy feladat kitalálni, hogy mi hat természetesnek ilyen esetben. Ha van is igazság abban, hogy Disneyék rotoszkópos technikát alkalmaztak Hófehérke karakterénél, akkor egészen biztos, hogy nem elégedtek meg a szimpla kopírozással, hanem feljavították az összképet, mert Hófehérke annyira gyönyörűen, lágyan, légiesen, kecsesen mozog, amire ember talán nem is képes, de ha igen, az tutira nem nézne ki ilyen jól a vásznon.

A hátterek megalkotásához Disney európai mesekönyv illusztrátorokhoz fordult segítségért, mert ezt a fajta hatást szerette volna viszontlátni a vásznon, ami végül sikerült is. Azt már rögtön az elején kikötötte, és a herceg karakterének háttérbe szorulásával még inkább egyértelművé vált, hogy a törpékre kell fektetni a legnagyobb hangsúlyt. Ugyan ők nagyon rajzfilmszerűek, és ezáltal kifejezetten élettel teli karakterek voltak, mégis adódtak velük gondok, akkoriban ugyanis még nem egy-egy alkotó, vagy alkotócsoport dolgozott külön-külön a karaktereken, hanem elég sokan. Ezáltal pedig a folyamatos változásoknak köszönhetően, elkerülhetetlenül változott a törpék jelleme, amit aztán finomítani kellett, és ezzel rengeteg volt a plusz munka. Végül aztán kicsit túl sok is lett a törpékből, Disney pedig könyörtelen módon kivágott, már teljesen leanimált jeleneteket is, ha azok lassították a sztorit. Ilyen kész képsor volt, amikor a törpék levest esznek, és Hófehérke megtanítja őket, hogyan étkezzenek úgy, mint egy gentleman. Egy másik jelenetben Tudor és Morgó vitatkozott Hófehérke miatt, egy harmadik kivágott szcénában pedig a törpék ágyat akartak építeni Hófehérkének. Ezen kívül hosszabb volt az erdei menekülés, és a banya is hosszabb ideig görnyedt eredetileg az üstnél. Néhány animátornak persze nem tetszett, hogy elveszett hónapok munkája, Ward Kimball például fel is mondott volna, de Disneynek sikerült visszacsábítania. Aztán Ward haláláig a Disneynél maradt, közreműködött többek között a Pinokkió, a Fantázia, a Dumbo, a Hamupipőke, az Alice csodaországban, a Pán Péter, a Mary Poppins, és rengeteg kisfilm elkészítésében, egyike volt a „Kilenc nagyöreg” néven emlegetett csapatnak, amely tekintélyes szerepet játszott a cég történetében. A későbbi Kilenc nagyöreg egy másik oszlopos tagja, a később a 101 kiskutyát, A dzsungel könyvét, a Robin Hoodot, a Micimackót és A mentőcsapatot rendező Wolfgang Reitherman szintén kifejezte az elégedetlenségét, miután hónapokig dolgozott a különösen nehéz Tükör megalkotásán, amit aztán különböző effektekkel, füsttel és tűzzel fedtek el a végső változatban.

A sok nehézség, kompromisszum és vita után végülis elmondható a Hófehérkéről, hogy a korábbi, a rövidfilmekben kikísérletezett technikákat, az effekteket, a mozdulatokat, vagy a multiplán kameramozgást végül sikerült egy filmben összegezniük. Sőt, ennél tovább mentek, mert az animáció minősége összehasonlíthatatlanul jobb lett a korabeli kisfilmeknél. Az animáció ilyen rövid idő alatt sohasem fejlődött ilyen mértékben, a Steamboat Willie fekete-fehér vonalaitól sikerült eljutni 9 év alatt a Hófehérke gyönyörűen kidolgozott hátteréig, élethű mozgásokig, és vadonatúj effektekig. Érdemes összehasonlítani a cikksorozat előző részében található bármelyik rövidfilmet a Hófehérkével, ég és föld a különbség.

Mindennek azonban természetesen ára volt. Disneyék eredetileg 5-600 000 dollárra becsülték a költségeket. Mivel új dologgal álltak szemben, Disney pedig a maximalizmusra törekedett, ezért a film a korban példátlanul drága lett, a gyártás költségvetése végül 1,6 millió dollárra rúgott. Disney nem szerette különösebben a bankárokat, de kénytelen volt hozzájuk fordulni hitelért, különben kárba veszett volna minden eddig befektetett munka. A Bank of America alelnökének, Joseph Rosenbergnek biztosítékul félkész részleteket vetített le, aki az egész film alatt csak hümmögött, és egyáltalán semmi jelét nem adta annak, hogy érdekelné a projekt. Végül elköszönéskor, csak annyit mondott Disneynek: „Ezzel egy rakás pénzt fogunk keresni.”

A stúdiónál azonban ennyire nem voltak magabiztosak. Mivel teljesen új dologról volt szó, ezért rengeteg kétség merült fel a készítőkben. Végig tudnak ülni az emberek egy másfél órás rajzfilmet? Komolyan vehetnek egyáltalán egy rajzfilmfigurát? Lehet-e egy rajzfilmfigurával együtt érezni, lehet-e érte aggódni, vagy csak kinevetik az egészet? Aztán egy meetingen arról vitatkoztak, hogy mennyire legyen mély az a gödör, amelybe az erdei menekülés során Hófehérke beleesik. Az egyik animátor végül rákérdezett, hogy nem lesz ez így túl mély, nem fog neki baja esni? Abban a pillanatban aggódott egy rajzfilmfiguráért, és ez megadta a kellő önbizalmat a készítőknek a munka folytatásához. Hogy mennyire csapatmunka volt a Hófehérke megalkotása, azt mi sem bizonyítja jobban, mint a híres anekdota, mely szerint Walt Disney 5 dollárt adott mindenkinek, aki olyan geget talált ki, ami végül bekerült a filmbe.  És persze 5 dollár, akkor még ért valamit.

Disney mindig is nagyon fontosnak tartotta a zenét, meg úgy egyáltalán különös gondot fordított a hangra, ugyanis a kezdetekben ennek köszönhette a stúdió a sikerét. A Három kismalac betétdala, a Who’s Afraid of a Big Bad Wolf nagy sláger lett, így ezen a nyomvonalon akartak tovább haladni. A Három kismalac zeneszerzőjét, Frank Churchillt kérte fel, Larry Morey pedig a szövegeket írta. Később, a Heigh Ho, és a Some Day My Prince Will Come slágerré is vált a film bemutatását követően. Nem mellesleg ez volt a világ első soundtrack albuma. Mivel a Disney ekkoriban még nem foglalkozott lemezkiadással, ezért egy külsős cégnek adták el a jogokat. A következő filmek esetében is hasonlóképpen cselekedtek, majd évek múlva egyenként kellett visszavásárolniuk a saját dalaik jogait. És ha már a Hófehérke zenéjénél tartunk, mindenképpen említést kell tennünk az aláfestő zenét szerző Paul J. Smith - Leigh Harlive párosról, akiknek a nevét ritkábban szokás megjegyezni, pedig ők is kiváló munkát végeztek.

Végül a kész filmet 1937. december 21-én mutatták be. A premieren az akkori közönséget igencsak megérintette a Hófehérke, többen sírtak a vetítés alatt, a stáblista legördülése után pedig álló ovációval, vastapssal fejezték ki elragadtatásukat a Disney Stúdió munkája iránt. Új korszak kezdődött a cég történetében, új távlatok nyíltak az animációs filmek területén, de nem csak ott. Az MGM például a Hófehérke hatalmas sikere után döntött úgy, hogy belevág az azóta szintén klasszikussá nemesedett Óz, a csodák csodája elkészítésébe. A Hófehérke egy új mércét jelentett, és innentől kezdve már elismerték a korábban lenézett rajzfilm műfaját. A Hófehérke négyszer annyi pénzt hozott a konyhára, mint bármelyik másik film 1938-ban, és az akkori legsikeresebb hangosfilmnek számított. A rekordot 1940-ben döntötte meg az Elfújta a szél, de az igazsághoz hozzátartozik, hogy az utóbbi film esetén 2,5 dollárba került egy jegy, míg a Disney rajzfilm 15 centes gyerekjegyekkel is ment. Természetesen a Disneyék számára is megváltozott a világ az alatt a hat hónap alatt, amíg futott a film a mozikban. Azelőtt a cég tartozott a bankban, ezt követően pedig ott figyelt már pár millió a számlájukon, amiből el is kezdték építeni a burbanki stúdiójukat, amely a mai napig a Disney székhelye.

Hogy számszerűsítsük kicsit a dolgot, az első bemutatás alkalmával a Hófehérke 7,8 millió dolláros bevétellel büszkélkedhetett. Aztán később még bemutatták párszor felújítva, egészen pontosan , ’44-ben, ’52 -ben, ’58 -ban, ’ 67-ben, ’75 -ben, ’83 -ban, ’87 -ben, ’ 93-ban. A ’93-as felújítás alkalmával bedigitalizálták a képkockákat, és 4K minőségben őrizték meg az utókor számára. Aztán persze jött a videókazetta, az exkluzív dvd kiadások, és nemrégiben a blu-ray, rengeteg extrával, ez utóbbiak már a Lowry Digital által felújított kópiákat tartalmazták. Mindent összevetve a Hófehérke napjainkban már 416 millió dolláros összbevétellel büszkélkedhet, és ha az inflációt is figyelembe vesszük, akkor a mai napig ott van a 10 legsikeresebb amerikai film között. ’39-ben pedig az Amerikai Filmakadémia különdíjban részesítette Disneyt az innovatív teljesítménye miatt. A nagy Oscar szobor mellé stílszerűen hét kicsit adtak át neki.

De mai szemmel nézve milyen alkotással állunk szemben? Bájosan régimódival. Nem lehet nem észrevenni, hogy mennyit fejlődött azóta az animáció, ami persze 76 év alatt nem is csoda. A rajzok azonban még így is nagyon szépek, a hátterek részletesen kidolgozottak és gyönyörűek. A később Disneyre jellemző egész stílust ez a mozi teremtette meg. A törpék és az állatkák valóban kidolgozottabbak, és jobban működnek a vásznon, mint az emberszereplők. Hófehérke felett rendesen eljárt az idő. Sokat szidom a mai rajzfilmeket, mert folyamatosan erőltetetten hajaznak a mai tinikre, de az az igazság, hogy Hófehérke sem tagadhatná le, hogy a ’30-as évek szülötte, hogy az akkori szépségideált testesíti meg. Bájossága helyenként pedig egyenesen ostobaságba csap át, különösen az almás jelenet esetében. Annyira klasszikus az egész, hogy itt még semmi reflektálás nem történik arra, hogy ténylegesen megjön a herceg fehér lovon, és a csókjával felébreszti a kómás Hófehérkét. És bár korábban említettem, hogy Disney sokmindent kivágatott az elkészült filmből, azért még így is akadnak aránytalanul hosszú jelenetek, amelyek nem sokat tesznek hozzá a cselekményhez, például az erdei állatkák takarítása, vagy a törpék mosakodása, de szerintem a jódlizást sem kellett volna erőltetni. Van ugyan egy íve a sztorinak, mégis érezhető némi szkeccs-szerűség az egész film során. Egyértelműen giccses a Hófehérke, de olyan szerethető, klasszikus módon, és a korának megfelelően sok mindent hajlamosak lehetünk megbocsájtani, meg persze tele van emlékezetes momentumokkal, nem csoda, hogy sok-sok évvel később a Disneytől távozó Jeffrey Katzenberg éppen ezt az ultimate Disney rajzfilmet parodizálta ki a Shrek készítésekor. Szerencsére ott van a karakterek között Morgó is, akit az akkori cinikus nézők miatt írtak bele, hogy poénjaival oldja egy kicsit a cukormázat, és ezt a funkcióját sikeresen tölti be mind a mai napig. A banya a mai napig ijesztő, és mindkét alakjában egy emlékezetes gonosztevő. Egy jelenet igencsak meglepett, a királynő pincéjének egyik zárkájából egy tetem, egy csontvázzá aszalódott holttest lóg ki. Előtte pár centivel pedig egy vödröt láthatunk. A banya pedig lazán odarúgja neki a vödröt, hogy igyon, ha szomjas. Ebben a rövidke, fekete humorú jelenetben több gonoszság és cinizmus van, mint a Disney legtöbb klasszikusában együttvéve.

A Hófehérke bármennyire ódivatúnak hat ma már bizonyos elemeiben, azért még így sem csak a jelentősége miatt érdemes megnézni, hanem elsősorban azért, mert a mai napig szórakoztató, hibái ellenére is egy nagyon kedves alkotás, amely telis tele van jobbnál jobb ötletekkel, elég ha csak az almán lecsurgó, koponyát kirajzoló szaftra gondolunk. Az élőszereplős filmekből ellesett ötletek a mai napig működőképesek, mi több hatásosak. Aki nem ódzkodik a régebbi alkotásoktól, és érdekli akár a film, akár a rajzfilmtörténet, és valami csoda folytán kimaradt volna a gyerekkorából a Hófehérke és a hét törpe, annak feltétlenül ajánlom a megtekintését. Ha tehetitek, érdemes az eredeti 1961-es, Pannónia Filmstúdióban készült moziszinkronnal nekivágni a megtekintésének. Sajnos az eredeti dvdn nem ez, hanem egy újabb változat található, ahol szintén igyekeztek megadni a módját, olyan nevekkel, mint Bodrogi Gyula, Haumann Péter, Garas Dezső, vagy Sinkó László. És még Oroszlán Szonja sem olyan elviselhetetlen Hófehérke szerepében, de én mégis mindenképpen a régi szinkront ajánlanám, nem csak azért mert ott is olyan nagy nevek vannak, mint Váradi Hédi, Márkus László, vagy Csákányi László, hanem azért is, mert egy ilyen régi filmhez egy ennyire régi szinkron illik.

A Hófehérke történetéhez hozzátartozik, hogy innentől kezdve a Disney összes filmjét ehhez hasonlították, és persze a kritikusok szerint egyik sem sikerült ennyire jól. Emiatt aztán Walt Disney egy időben kifejezetten utálta ezt a szeme fényét. Azért annyira persze nem, hogy Disneylandben ne létesítsen egy külön parkot a Hófehérke tiszteletére. Végül egy Walt Disney idézettel, egyfajta ars poeticával búcsúznék rövidre fogott cikkem végén: „Egyetlen dolgot tartottunk szem előtt. Nem gondoltunk gyerekekre, vagy felnőttekre, csak a mindenkiben ott rejlő romlatlan lélekre, akit elfelejtettünk, de a filmek segítségével újra felfedezhetünk”.