„Ez egy meghatározó munka az életemben” - interjú Csík Csaba Krisztiánnal

2025. április 18. - Filmbook

Április 17-től már országszerte látható a Dargay Attila tervei alapján készült, nagyszabású egész estés rajzfilm a Csongor és Tünde. Ennek kapcsán Kasza Magdolna beszélgetett Csík Csaba Krisztiánnal, a Csongor és Tünde az animációs film szinkronrendezőjével. Az interjúból megtudhatjátok, hogyan hozták közelebb a mai világhoz a történetet az alkotók, miközben maximális tiszteletben tartották Dargay emlékét, és szinkronos kulisszatitkokról is, például hogy miért a hangot veszik fel elsőként, mielőtt megrajzolnák a rajzfilmet.

Mennyire volt nehéz a színészeket kiválasztani, hogy illeszkedjenek a karakterekhez?

Valójában ez egy örökölt szereposztás. Amikor ebbe a produkcióba bekerültem, vagyis felkértek, akkor már megvolt a lista. Igazából fogalmam sincs, hogy ezt ki készítette, úgy hiszem, hogy a rajzfilm két rendezője, de mivel időközben adódtak problémák, felkértek engem, mint szakembert, hogy adjak tanácsot nekik. Itt kezdődött, és aztán a végső szereposztás egy közös döntési folyamat és egy casting eredménye lett.

Mikor volt az eredeti terv?

Ha jól emlékszem, két éve készült az első felvétel. Nem tudom, hogy a kedves olvasók tudják-e, hogy rajzfilmeknél ideális esetben a hangfelvétel készül el, és aztán kezdenek a képi munkálatokkal foglalkozni. Amikor én bekerültem a produkcióba, akkor már majdnem kész volt a kép, úgyhogy ez az egész folyamat az én közreműködésemmel valamikor november elején kezdődött, de nem ez a szokásos folyamat. Az az, hogy elkészül egy hangfelvétel, utána évekkel később látjuk a képet először, és jó esetben mindig van akkor is utószinkron, pont azért, hogy kijavítsuk azokat a hibákat, amiket a szinkronrendező felfedez.

Mennyire nehéz az érzelmek átadása hangban és összeillesztése a képpel?

A színészek azért színészek, hogyha a produkcióban szituációba vannak helyezve, akkor percek alatt átlátják, és csodálatos beleérző képességükkel meg tudják jeleníteni hangban is az adott érzelmeket. Nyilván ehhez kell a jó irányítás: a rajzfilm rendezői, akiknek a fejében ott pereg a film kezdettől fogva, a szinkronrendező, aki esetleg ezt tolmácsolni tudja jól a színészek felé. Ezek így együtt eredményeznek egy ugyanolyan érzelmi töltetet a hangban, mintha a színész már eleve látná a képet.

Miért fontos, hogy előbb készüljön el a hang, mint a kép?

A jó hangfelvétel jó színészi alakításokkal elképesztő módon inspirálja a rajzolókat a gesztusok, a mimikák megrajzolására. A szöveg tempója meghatározza, hogy milyen hosszú legyen egy jelenet. Hogyha a színészek előre felmondják az adott jelenetet, akkor az eleve kiszab egy határt, ami sokkal közelebb lesz a valósághoz, mintha az ember csak elképzel egy veszekedést, hogy az másfél vagy két percig tartson. Ezt egy hangfelvétel eleve befolyásolja, sőt a jó színészi játékok a mimikát és gesztusokat is, amit a rajzfilm rajzolói fogalmazzunk így „mankóként” tudnak használni. Amikor elkészül, és összehasonlítják a hangot a képpel, akkor mindig vannak problémák, hol a szinkronrendezőnek, hol a rajzfilmes oldalról, tehát ilyenkor még vagy újabb hangfelvételt készítenek, vagy a képet próbálják módosítani az adott hanghoz, mert úgy tűnik jobbnak. Szóval ez egy ilyen húzd meg-ereszd meg játék. Ennél a produkciónál például egy hónapja volt, amikor a zenét és a mindenféle hangot csekkoltuk a képhez, és még akkor is voltak változtatások.

Ilyen kötöttségek mellett mennyi lehetősége van a színészeknek improvizációra?

A szövegre gondolsz? Vannak ebben a produkcióban is olyan mondatok, amelyek a felvételek alatt születtek meg, igen. Nyilván igyekszünk tiszteletben tartani az írókat, és ehhez is kell egy konzultáció. Tehát azt többnyire nem a szinkronrendező dönti el, hogy márpedig ez lesz a szöveg, ahogyan nem a színész dönti el, hogy márpedig ő csak ezt hajlandó vagy nem hajlandó felmondani. Ezek csak javaslatok, és többnyire biztonságból ilyenkor felvesszük az eredetit is, amit megírt az író, és aztán konzultálunk erről a szövegírókkal, például Speier Dáviddal, aki fantasztikus dialógot írt, és a producerrel. Ez a szűkebb stáb egy közös döntése. Az általam felügyelt szinkronanimációban ez majdnem mindig így van, hogy az író, a rendező – ebben az esetben a rendezők – és a producer együttesen hozzák meg a döntést arról, ami adott esetben lehet, hogy a színész ötlete volt.

Volt-e valami emlékezetes pillanat szinkron közben?

Ennél a produkciónál? Sok ilyen volt. Meghatározó munka életemben, ahogy húsz éve a Nyócker volt. Voltak előkészítési munkálatok: casting meg a színészekkel való tárgyalások, így a felvételeket januárban kezdtük, és gyakorlatilag február elejére készen is lettünk. Ez nem általános, ennél még gyorsabban történnek meg a szinkronok általában. Most sokkal több időt hagytunk rá, de ez teljesen más metódus alapján készült, mint egy hagyományos szinkron. Hogy mik voltak emlékezetes pillanatok? Arra emlékszem, hogy nagyon sokat nevettünk, vidám hangulatú felvétel volt. Ugyanakkor voltak feszült pillanatok is, mert nagyon nehéz dolguk volt a színészeknek, és igazából nekem is, mert soha nem volt még ilyen munkánk. Ez a szöveg egy átdolgozott szöveg, és mivel megvolt a szájmozgás és megvolt az eredeti felvétel, a színészek a fülükben az eredeti szöveget hallották. Azt tudni kell a szinkronizálás folyamatáról, hogy a hang az nagyon sokat segít, hiszen a minden olyan jelenetet, ami képen kívül kezdődik vagy végződik, azt a színész a füle által tudja kontrollálni, hogy meddig beszélhet, hogy szinkronban maradjon. Úgyhogy sokat konzultáltam erről a nagyon gyakorlott szinkronos kollégákkal, de mindenki azt mondta, hogy maradjon bent a fülükben az eredeti, mert az egy támpont. Közben nehezítette is a munkájukat. Más esetben ugye egy külföldi nyelvi hangot hall ilyenkor a színész, amihez már hozzá van szokva, és nem is annyira zavaró, mintha magyarul majdnem, de mégsem ugyanazt hallja, pláne, hogy több esetben a saját hangján. Én is kipróbáltam, nagyon nehéz volt koncentrálni a játékra és egyszerre figyelni, de amikor meg kipróbáltuk némában, az meg nem volt jó. Ilyen szempontból azért nehéz munka volt. Talán ez a legemlékezetesebb nekem ebből az egészből, hogy én is tanultam belőle.

Ez azt jelenti, hogy az eredeti hangfelvétel Vörösmarty szövegeit tartalmazta?

Nem, az is már egy átdolgozott szöveg volt, ha jól emlékszem, még Balassa Krisztián írta azt a dialógot, aki a forgatókönyvíró is, és Speier Dávid ezeket a dialógot írta át, sok helyen megtartva az eredetit, sok helyen pedig nem.

Úgy vettem észre, hogy sok helyen a mai korhoz vannak aktualizálva vannak a szövegek…

Igen, ez egy direkt szándék volt a produkció, rendezők és a producer részéről, hogy egyrészt egy kicsit közelebb hozzuk a mai világhoz és a fiatalokhoz a történetet, másrészt ahogyan az a nagy amerikai animációknál is van: a családi mozinak van mese része a gyerekeknek, a jó szöveg meg szórakoztatja a felnőtteket is közben. Ezt a kettősséget vitte végig a film, felvállalva azt is, hogy esetleg a fiatal korosztály ezt nem biztos, hogy mindig fogja érteni. Én úgy látom vagy legalábbis nagyon bízom benne, hogy a fiatalabbaknak is érthetőek a történetben a szándékok, a viszonyrendszerek az érzelmek. Az, hogy szó szerint mi hangzik el, és az milyen kultúrtörténeti, animációtörténeti, hazai mozis utalás, vagy csak egyszerűen egy jó poén, az nem biztos, hogy direkt átjön, mert az inkább a felnőtt közönségnek szól, de ez szerintem egy vállalható kettősség. A huszonegyedik században hagyományos módon rajzfilmet készíteni nyilván sokak szerint már egy avítt dolog, de ez a film egy tisztelgés Dargay Attila emléke előtt is, ezért szerintem felvállalható ez a játék a nyelvvel.

Tudom, hogy sokat szinkronizálsz te magad is. Milyen érzés szinkronrendezői oldalról látni ezt? Melyik a könnyebb? Vagy össze lehet-e egyáltalán hasonlítani a két munkát?

Munkája válogatja. Hogyha jó a szereposztás – és ebben a filmben szerintem jó, másképp nem is vállaltam volna, mint ahogy említettem, ez egy félig-meddig megörökölt szereposztás –, szóval, ha jó a szereposztás, akkor a szinkronrendező igazából már csak a technikai részletekre figyel, hátradől és kér egy kávét, és élvezi a mozit. Hiszen a színészek, látva a képet, a legtöbb esetben nagyon jól hozzák a karaktert. Olyankor kell képbe hozni őket, hogyha nem látják végig az egész filmet, ilyenkor meg kell világítani a karakter hátterét, el kell mondani a film végét, a motivációkat. Ha jól osztották a szerepet, akkor onnantól kezdve már majdnem mint egy néző figyel a rendező, csak javít, hogy például rövid vagy hosszú volt a dialóg, de közben élvezi a színésznő vagy színész játékát. Ugyanígy, ha én szinkronizálok, és jól osztottak rám szerepet, akkor onnantól kezdve elkezdem élvezni, mert azt mondom, hogy igen, ez én vagyok, és tudok vele azonosulni, vagy pont fordítva: ez nagyon nem én vagyok, de érdekes feladat megcsinálni, és az izgat, hogy teljesítsem, és bele tudjak bújni a bőrébe az adott karakternek. Azt szoktam mondani, hogy a szinkron semmivel nem másabb színészet, mint a filmes vagy a színpadi lét. Az eszköztárában különbözik, hiszen csak a hangod marad, de ha te őszintének érzel egy szinkronalakítást, az pont amiatt a beleélés-képesség miatt van, amit a színpadon is elvársz egy színésztől, hogy tényleg jó legyen a produkció. Sőt, nagyon élvezetes a színész számára is, hogyha ezt csinálhatja.

Részben érintetted ezt, de nem úgy működnek a szinkronok, mint régen, hogy a sok színész együtt van, hanem mindenkinek külön hangsávban veszik fel a karakterét, igaz?

Igen, már nem is találkozunk jóformán, csak akkor, amikor kimegyünk egy stúdióba meg bemegyünk egy másikba. Régebben úgy vettük fel a filmet sorban, ahogy következtek a jelenetek, és mindenki, aki benne volt a jelenetben, nagyjából azok voltak a stúdióban is. Most már sajnos a technika felgyorsulása és lehetőségei miatt, mindenkit külön vesznek. Ennek van előnye is meg hátránya is. Azt mondtam, sajnos, mert nekem azért hiányoznak a kollégáim, és nyilván inspiráljuk egymást, ha együtt vagyunk, de persze, most a felvett anyagot, a többiek hangját azt többnyire halljuk a saját jeleneteinknél.

az interjút készítette: Kasza Magdolna