I. Dagobert 602/605-től 638/639-ig élt: ugye mondtam, hogy nem tudunk biztosat, ezért nem teljesen pontosak az adatok. Mindenesetre fiatalon halt meg, és mindössze tíz évig uralkodott. 623-tól Austrasia királya lett. NEM Ausztria, és pláne nem Ausztrália, hanem a mai Franciaország észak-keleti és a mai Németország nyugati területe Metz székehellyel. 629-től pedig a teljes Frank Birodalom teljhatalmú ura. Ennek okán a nyugati – fogalmazzunk így – civilizáció bástyája volt mégis, mert cirka 300 éve bomlott fel a Nyugatrómai Birodalom, és a kontinensen totális káosz uralkodott a javában is zajló népvándorlás miatt, ugye, a magyarok ekkor még a kanyarban sem jártak.

Keleten I. Hérakleiosz, bizánci császár uralkodott, és építette szerénynek éppenséggel nem nevezhető birodalmát. Első lépésként Dagobert rögvest örök barátsági szerződést kötött vele. Ekkoriban királyságában folyamatosan lázadoztak a „bevándorlók”. Keletről a szlávok raboltak, fosztogattak, nyugaton a bretonok – az igazi britek, akiket ekkorra a germán angolok és szászok szinte totálisan kiszorítottak a kis mocsaras szigetvilágukból –, délen pedig a gascogne-iak. Igazán sikeresen azonban egyik ellen sem tudott fellépni, mert hamarosan jöttek a bolgárok és az avarok is, majd a belső elégedetlenség, és Dagobert gyengekezűsége révén a majordomus is leginkább ellene, semmint mellette volt.

Egyik leghírhedtebb tette az volt, hogy 10 000 menekült bolgár családot letelepített Bajorországban, majd később egyetlen éjszaka alatt legyilkoltatta őket. Székhelyét az utolsó éveiben áthelyezte Párizsba, hogy központosításba kezdjen. Bűneiért rengeteg kápolnát, zárdát építtetett, többek között ő bővítette ki a legendás Saint-Denis-székesegyházat is.

A két meghatározó uralkodó közt pedig ott ült I. Honorius, a később kiátkozott pápa, aki az egyik legvitatottabb egyénisége a kereszténységnek, mivel megkérdőjelezte Krisztus emberi természetét. Ez pedig szemben áll a pápai tévedhetetlenség dogmatikus felfogásával. Honorius egyik levelében úgy fogalmazott: Krisztusban a bűnbeesés előtti emberrel egyesült Isten. 638. október 12-én Honorius is meghalt. És mivel ha valahol, hát a Vatikánban már akkor is elég jól dokumentáltak, így a film időpontja 637 és 639 közé tehető, amikor Dagobert már csak úgy dagonyázik a teljes dekadenciában.

Dino Risi, A nő illata rendezőjének filmjében Dagobert úgy vezekel bűneiért, hogy felkerekedik Rómába, ahol találkozik az általa leginkább félt emberrel, a pápával – aki életében valóságos szent volt, és csak évekkel halála után vált problematikus személlyé. Mindeközben a háttérben Hérakleiosz ki akarja terjeszteni hatalmát Európára. Ennek első lépéseként félre akarja állítani a pápát, és saját bábjával akarja helyettesíteni. Az álpápa ezután – kihasználva, hogy Dagobertet kizárólag a farka vezeti – rábeszélné a királyt, hogy vegye feleségül Hémérét, Hérakleiosz unokahúgát. Dagobert ugyan szeret félrekamatyolni, de a keresztényi eszméket komolyan veszi, és mivel éppen házas, ebből ekkoriban egyetlen kibúvó van, ha megözvegyül. Jelenlegi feleségét természetesen megmérgeznék – nem olyan nagy gond ez Bizánc császárának –, és miután Héméré fiút szült a királynak, megölnék Dagobertet is, és övék egész Európa. De persze ebbe a tervbe több minden is beleszól, leginkább Dagobert inkompetenciája.

A film valami egészen fantasztikus látványvilággal rendelkezik. Amikor valaki a középkorról beszél, rendszerint páncélos lovagokra gondol, meg nagy várakra – jellemzően a késő középkorra. Ez itt azonban az IGAZI középkor. A vászonról a sötét középkor ordít ránk, amelyről alig van fogalmunk – nyilván ezért választották a filmkészítők is ezt az uralkodót, lényegében azt csinálhattak vele, amit akartak. Ebben az időben az különböztette meg a királyt a többi haramiavezértől, hogy volt a fején egy korona – ezzel a filmben rengetegszer viccelődnek is –, meg hogy valamikor valaki felkente, akkor neki kell uralkodnia. De ezt leszámítva egy ordenáré paraszt, aki gusztustalan, olvasni se tud, buta, mint a föld, és erre még módfelett büszke is. Természetesen gyáva, a jólneveltségnek a látszatát se őrzi, fingik, böfög, szarik, fikázik, és mindezt ő humornak tartja. A királysága lényegében egy szemétdomb, ahol a trónteremben csirkék szaladgálnak, amikor a királyra rájön a szükség, feláll és a fal tövébe hugyozik, ha pedig a szolgák nem hozzák idejében az amforát, akkor maga alá szarik a trónusán.

A franciák nyilván szeretik Dagobertet – nálunk ez a név a Kacsamesékből ismerős, megérdemelne egy kisebb esettanulmányt, hogy lett az öreg McChip magyaroknál, az angolok Scrooge-ából a franciák Dagobertje –, 1963-ban egyszer már készítettek az életéből egy filmet Fernandellel a főszerepben, de minthogy azt sosem láttam, nem tudom, a két filmnek mennyire van köze egymáshoz.

Jelen verzióban Dagobert szerepében a fiatalon, mindössze 41 évesen elhunyt Coluche brillírozik, mely egyik utolsó szerepe is volt egyben. Parókája, maszkja, sminkje tökéletes, fel nem lehet ismerni személyében azt a szerethető fiút, akit alig nyolc éve alakított Louis de Funés oldalán a Szárnyát vagy combjátban. Dagobertet harsány, víg kedélyű embernek mutatja be – a film címe eredetileg: A JÓ Dagobert király –, aki teljesen komolyan veszi azokat az égbekiáltó ostobaságokat és mérhetetlen baromságokat, amelyeket ötpercenként böfög ki magából.

„Tegnap még... tegnap még barbárok voltunk... de ma a kereszténység lovagjai.”

„Fürdeni, minek? Mielőtt útra keltünk már fürödtem.” (Párizs–Róma-távolság szekerekkel.)

„Rettenthetetlen harcosom, kinevezlek Austrasia grófjává... örülsz? – harcos épp meghal – Barát, áldd meg őt!"

„Mire jó a hatalom, ha nem élünk vissza vele, nem igaz?”

A mesteri színészi játékra azért is szükség van, mert Dagobert lényegében a film 90%-ában látható, és ő viszi a hátán az egészet. Ha ebben az undorító alakban semmi szerethető nem lenne, a film egész egyszerűen meghalna. Elképzelhető, hogy a spanyolok jó szemmel visszanyúltak ehhez az otromba alakhoz, amikor Torrente megszületett. Elvégre ő csak addig szereti fitogtatni, hogy király, amíg élvezheti annak előnyeit. Amikor vadásznak rá, rögtön egyik szolgájának adja koronáját. Katonái adják csak érte az életét, ő addig deflorál egy szűzlányt egy fa tetején, és ha ez valakinek nem tetszik, azt máris azzal fenyegeti, hogy lenyakazza a következő állomásnál.

Kíséretének tagjai között, ha nem számítjuk a szemrevaló szilikonmentes mellekkel rendelkező ágyasokat, baltaarcú harcosokat és kotnyeles doktorokat, mesterembereket, három szereplő marad, aki a történet szempontjából megemlítendő. A púpos udvari bolond, akivel Dagobert ügyes bajos dolgait tárgyalja – ha pedig rossz kedve van, jól belerúg. A másik a Holdkelte gonosz mackója, Michael Lonsdale, aki Dagobert érsekét alakítja: ő beszéli rá a királyt, hogy elmenjen Rómába, miután felépül egy súlyos betegségből. A harmadik pedig Otarius, a király gyóntatója. Ha lenyesegetnénk az infantilizmusba hajló humort, még azt is megkockáztatnám, hogy az igazi főszereplő Michel Serrault – Zaza az Őrült nők ketrecéből –, és lényegében annak a történetét látjuk, ahogy megkísérti a gonosz, bűnbe esik, elkárhozik, és átveszi a hatalmat a gyengekezű királytól. Elvégre, aki korpa közé keveredik, megeszik a disznók.

Otarius rengeteg otromba tréfa célpontja, és persze hiába okosabb a királynál, hiába kéri ki a tanácsát olykor az uralkodó, mindig ő húzza a rövidebbet. Mint amikor a király foga fáj, és ez a barom kihúzatja a szerzetesét, hadd lássa, valójában mennyire fájdalmas a művelet. Vagy amikor átkelnek az Alpokon, és találnak egy elefántagyart, és barkochbázni kezdenek, hogy ki is volt a hadvezér. Ehhez az is kellett, hogy Coluche és Serrault között tökéletes legyen az összhang, és ez szerencsére végig meg is van. Az öntelt Dagobert és az ájtatos Otarius, a Don Quijote óta nem látott a világ egy ilyen mesteri párost.

A pápát Ugo Tonazzi játssza – A nagy zabálás –, ráadásul rögtön kettős szerepben. Mire Dagobert Rómába ér, Hérakleiosz embere, Introcius – intrika, heh – átveszi Honorius helyét, és még a megszólalás után is hasonlít az igazi pápára. Introciusként a pápa nagyjából olyan, amilyenné a pápák a reformáció idejére váltak: herdálja a pénzt, nagyokat iszik, eszik, és szajhákat tart. Személye egyben utalás is a valóban létezett, politikai okokból állított ellenpápákra. A film egyértelmű csúcspontja, amikor a 80-as évek visszatérő technológiai bravúrját vetik be, és egymás mellé tükrözik Tognazzit. Dagobert pedig kitalálja, hogy majd úgy állapítja meg, melyik az igazi pápa, hogy mindkettő adjon neki egy hatalmas pofont.

Egy kéjvágyó királyról szóló filmben persze sok meztelenséget is elvárhatunk, és valóban szép nőket sikerült a filmbe belezsuppolni. Nem is nagyon emlékszem, a Trónok harcáig volt-e olyan középkori film, amelyben ennyire magától értetődőként kezelték azt, hogy a nőknek hol is volt ekkoriban a helyük. Isabella Ferrari játssza a király legkészségesebb ágyasát, az ex-Bond lány, a gyönyörűséges és igéző Carole Bouquet – Szigorúan bizalmas – pedig telitalálat a csábító Héméré szerepében. Ő tényleg egy olyan nő, akit tejben-vajban fürösztenek. Dagobert azonban pechére a feleségének szánt mérgezett ajándékot ő maga nyitja ki, a film így magyarázza halálát. Ahogy Honorius pápa is csak Introciusként él tovább, hiszen valójában még Dagobert előtt elhalálozott. A nagy hármasból Hérekleiosz húzta legtovább, ő 641-ben halt meg.

A film élvezeti értékén szerintem nagyon sokat emel a kiváló magyar szinkron. Balázs Péter, mint Dagobert Sinkovits Imre Honorius pápa hangjaként, Zana József Otarius szerepében különösen kiváló, szakadni lehet az epés megjegyzéseiken, de a többiek is nagyon jók, a teljesség igénye nélkül: Grúber Hugó, Szabó Ottó, Melis Gábor, Prókai Annamária. Meg merem kockáztatni, hogy ez még az a fajta szinkron, amikor a film poénjait a szinkron még viccesebbé is teszi. Igazán minőségi munka. Évek óta nem láttam ezt a filmet semmilyen adón, csak a ronggyá nézett VHS-en van meg nekem is, nem lepne meg, ha mikor legközelebb leadnák, ezt is kiherélnék egy új szinkronnal.

A pajzán Dagobert király tehát végül is egy lehetséges változatát adja annak, miért is hullott szét a Merovingok alatt a Frank Birodalom, miért átkozták ki Honorius pápát, miért erősödött meg mérhetetlenül Bizánc, és mindezt úgy tálalja, hogy közben nagyon szép korrajzot fest, és kilencven percig tele szájjal nevethetünk, olyan jóízűen, amire mostanában nem nagyon van lehetőség. Mindehhez kiválóan illik Guido és Maurizio De Angelis pompás zenéje, ami alapján feltételezhető, hogy a forgatás is jó móka lehetett: ők élvezték csinálni, mi pedig akár tucatszor is élvezhetjük ennek az eredményét. Az pedig, hogy valójában mi történt, és hogyan, ez egyszer egyáltalán nem érdekel.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!