Japánban a filmes világban kezdik újra felfedezni a történelmi témákat, köztük a szamurájokat. Eredetinek éppen nem mondható az ötlet, de kik jöhetnének tőlük jobban szóba? Az újhullámos filmek eddig többnyire a lassúbb, drámai vonalra koncentráltak. A Twillight Samurai vagy a Hidden Blade a lassúságuk ellenére szép sikert arattak. Aztán a „The Sword of Desperation” vagy az „At River’s Edge” esetében már újra minőségi munkába álltak a katanák, ahogy az illik. Várható volt, hogy előbb-utóbb eljön az ideje egy komolyabb kiállítású historizáló műnek. Ez a most kivesézendő film pont ilyen. Az időpont a „hadurak korszaka,” amin túlságosan nem meglepő.

1590-ben már közel két évszázada tart a Japán állami létét fenyegető áldatlan állapot, amikor befolyásos hadurak gyorsan változó szövetségei és belháborúi pusztítják a tartományokat. De már a végéhez közeledik az időszak. Tojotomi Hidejosi az utolsó ellenállókat igyekszik letörni. Így hadsereget küld a Hojo klán ellen, hogy vegyék be a váraikat. Bár a Hojo birtok fő erődje Odavara, a legnagyobb ellenállásba a kicsiny Oshinál ütköznek, amire egyáltalán nem számítanak. Nagachika Narita, a népe által kedvelt, de habókosnak tartott földesúr, úgy dönt, hogy - minden esély ellenére - ötszáz szamurájával szembeszáll Ishida tábornok húszezres seregével. A kis erőd mocsaras terepen fekszik, csak keskeny utakon közelíthető meg, ami az elszánt védőket segíti. Ám harciasságból a másik oldalon sincs hiány. Az ostromban mindkét fél felvonultatja az összes praktikáját. Nagachika taktikája pedig olyan, amivel képes elbizonytalanítani a túlerőben lévő ellenséget. De hozhat sikert a furfang ekkora létszámhátrány esetén?

Elsöprőnek tűnő túlerő a szimpatikus védők ellenében. Ez biztos filmsiker, mert maga mellé állítja a nézőket. Mondhatni minden országban megesett hasonló helyzet, így a nemzetközi siker szintén borítékolható. Az Alamo védelme Texasban, Eger ostroma nálunk, a háromszáz spártai Görögországban, Wallace küzdelmei Skóciában, El Cid a mórok ellen Spanyolországban és hol van még a sor vége. Csak idő kérdése volt, hogy megszülessen a japánok saját történelmükből vett eposza. Egy ilyen hősies tett ábrázolása csak akkor ér valamit a filmvásznon, ha a körítésnek megadják a módját. Oshi kis erődjének védelmezői nem panaszkodhatnak, látványos tálalásban tisztelegnek előttük. A hely speciális jellege és hasonlóan különleges ostroma kívánta a kidolgozott CG látványvilágot, ami remekül mutat a képen. Annál inkább, mivel többségében totálfelvételekben dobták be őket, míg a közeli felvételeken egyértelműen látszik, nem számítógép generálta hadsereg, hanem hús-vér statiszták hada nyüzsög és ont vért a csatamezőn. Kifejezetten jót tesz a hitelesség érzetnek. A csúcspontnak számító, cunamit idéző támadás talán nem annyira jó, de hát még a legelvakultabb kritikus sem várhatja el, hogy valóban belefullasszanak pár embert az árvízbe. Szóval, pár eseménynél kilóg ugyan a lóláb a trükkök terén, de a hitelesebbre sikerült változatok bőven adnak kárpótlást érte.

Hősök nélkül mit ér egy hőseposz? Nem maradunk nélkülük, de korántsem a sémát terítik elénk. Nem mintha hiányolnám a közhelyeket, de egy igazán karizmatikus szamuráj nagyon jól jött volna. A várparancsnok földesúr ugyanis nem az. Narita Nagachika szerepéből Mansai Nomura ugyan kihoz mindent, különösen a humoros epizódokban teljesít emlékezetesen, de távol áll a deli harcostól. A habókos uraságot a köznép körében ismerjük meg a film elején, ahol hamar kisül, miért szeretik az alattvalói, de az is, hogy klán vezérnek korántsem ideális alany. Később felnő a feladathoz, elsősorban meghökkentő taktikai húzásai révén, de figyelmeztetem az olvasót, a grandiózus csatajelenetek részbeni elmaradásáért Narita daimjo felel. Ő nem éppen Szun-ce haditudományi művészetén nevelkedett. A kínai stratéga valószínűleg hüledezve nézte volna a fogásait. Viszont sokat tesz a jókedv jelenlétéért. A japán humor elég speciális. Leginkább abból szokott kiderülni a léte a filmekben, hogy a viccelődő jót nevet a saját tréfáján. Biztos, ami biztos, hadd tudják a környezetében, hogy éppen standupolt. Viszont a támadó sereg elé kivonuló, önmagát felkínáló vezér kabaré előadásán az európai néző is vidulhat, annyira átjön a paródiája értelme. Nem csoda, hogy még az ellenséges katonák szimpátiáját is képes elnyerni a műsorával. Narita ellenpárja a sztoikus Tanba, maga a két lábon járó racionalitás. Ő a védők igazi vezére, aki gyermekkora óta jóbarátja az uraságnak. Hűsége addig terjed, hogy képes ellentmondani az urának, majd kitartóan küzdeni egy megnyerhetetlen csatában. Belőle lehetett volna a japán Leonidász, de a forgatókönyv nem hagyta. Miként a bivalyerejű, kiváló lándzsásból sem lett az, de ő, - mi tagadás – kissé nehézfejű volna félistennek. A Kaihime kisasszonyért epekedő ambiciózus ifjú szintén eltalált karakter, bár az imádat tárgya felülmúlja. A közelharcban férfiakat megszégyeníteni képes hölgy emlékezetes jelenség. Szerencsére a forgatókönyv írói elkerülték tolakodó szirupos megoldás lehetőséget.

A támadó oldal bemutatása kevésbé sikerült. Maga Hidejoshi, a legközismertebb történelmi alak, csak kevés szerepet kapott. Ez még nem volna baj, de a végén nehéz igazán szimpatikus figuraként látni, pedig a lezárás elvárná. Nem rontom el az élvezetet, hogy leírom, mi okból, aki megnézi a filmet, érteni fogja, miért kellene megnyerőbbnek látszania. Ráadásul, pont általa, gyakorlatilag a legelején lelövik a későbbi ostrom egyik legfőbb trükkjét. Egyedül Ishida tábornok alakja tetszett, aki nem a sémákat hozta. Eleve nem hibátlan győző, sőt, mindkét fél többször jól átveri, de olyan hadvezér, aki ha kell, könyörtelenül tör a célja felé, ám kerüli a fölösleges gyilkolást. Méltó a figyelemre.

A film legeredetibb ötlete az, hogy nem akar csupán a két sereg harcára koncentrálni. A szokottnál többet foglakozik a köznép és az urai kapcsolatával, ami elsőrangúan lett visszaadva a rövid epizódokban. Rávilágítanak arra, hogy az alá- és fölérendeltségi viszony több volt annál, mint hogy a parasztok leborultak a földre, amikor ellovagolt egy mellettük egy szamuráj. Miként az is világossá lesz, hogy egy tartomány meghódítása jóval többet jelentett annál, hogy legyőzték annak fegyvereseit. Számos japán film vagy TV sorozat témája, hogy a Tokugavák döntő győzelme után még több nemzedékkel milyen sok összeesküvés szerveződött és a hatalom mennyire tartott egy lázadástól. Ez a mozi érzékletesen adja vissza a helyi uraságok és az alattvalóik bonyolult, ám számos szállal összefonódó kapcsolatát, a hűség erősségét, amely a szamurájoktól egészen a földet keservesen megművelőkig terjedt. Ezt a bizalmi rendszert parancsszóval nem lehetett felülírni vagy katonai erővel egykönnyen semmissé tenni.

A film számos erénnyel büszkélkedhet . A kivitelnek megadták a módját, gyönyörűek a díszletek és a kosztümök. A kamera munkába, a speciális effektekbe és a színjátszásba sem igazán lehet belekötni, miként a kísérő zenébe se. A forgatókönyv erősségéről már írtam, most viszont a gyengéi jönnek, amelyek azért felelnek, hogy a kiváló lehetőség ellenére sem lett áttörő siker „Az úszó vár.” A fő hiba, hogy túl nagy százalékot kapott a humor. Hiába „furcsa madár” az egyik főkarakter, egy belháborúzó ország tartományának meghódítása bizony nem éppen új évi vidámságok sora volt, ami elsikkad a történetben. Viszont a néző tisztában van vele, néha jelzik is neki, de csak szőrmentén. A „boldog vég” ugyan elmarad, mert a filmesek ragaszkodtak a történelmi tényekhez, s így az ötszázak erkölcsi győztesek lehetnek, de a gyakorlatiak nem, de ez nem ad igazi katarzist. Nincs beteljesülő szerelem, mert a legyőzöttek kötelesek túszokat és egyben ágyasokat adni a családjukból. Aki nem akar beállni az addig ellenséges seregbe, az földönfutóvá vagy szerzetessé lesz. Vagy eleshet egy másik csatában egy még ellenálló klánt segítve. Ennek a világnak az ábrázolására nem volt szerencsés vidám alapállás választása, ami lassan megöli a hősiesség hangulatát. Maradhatott volna a könnyebb tónus, de direktebben kellett volna benne lennie egy tartomány elbukásának tragikuma, mert számos emberi dráma vonul a háttérben, de nem kapott kellően érzékletes megjelenítést. Amire bohóctréfa szintű mulatságokra viszont néha hosszú perceket szántak, így oda az egyensúly. Miként ugyancsak elmaradt egy kiváló drámaiságot kínáló részlet kibontása, mégpedig a védők által vállalt szenvedések és a megalkuvók háttérbeli jellemtelenségének szembeállítása.Gyorsan leszögezem, a kihagyott ziccerek sorolásával eszem ágában sincs senkinek elvenni a kedvét a megtekintéstől, sőt, pont ellenkezőleg. Igazán látványos, nagy kiállítású, szórakoztatást és keménykedést egyaránt tartalmazó történetet lát majd a néző egy egzotikus világból. Nagyon alkalmas arra, hogy ha nem is mélyelemzés szinten, de bevezesse a fogyasztót a hadurak viharos korszakába. Csak hát az ismertetőben még amatőr kritikusként is illik szépítés mentesen tájékoztatni az ide tévedőt.

Ha tetszett a bejegyzés, lájkolj minket a Facebook oldalunkon!